Faragó Zoltán:
KRÓ
(részlet)

„Elolvadtak az utolsó hófoltok is a hegytetőn, a sziklák repedéseiben pedig szirmot bontottak a kökörcsinek. A lila virágok ráfeküdtek a barna kövekre, mert az egyre magasabban járó nap felmelegítette a bazaltot, a kemény, élettelen anyag pedig kisugározta a hőt sötétedés után is. Ez a kis enyheség annyira jól esett a tavasz első vadvirágainak, hogy egymás után emelték fel bimbófejüket a sokszor csak késpengényi sziklarepedésekben összegyűlt kevéske termőtalajról. Pár nap múlva a legelő szélén álló rekettye bontott barkát, a fényes, szürke, nyúlfarkforma képződmények tövén pedig sárga pihék bomlottak ki, hogy nektárt találjanak bennük a kaptárokat elsőként elhagyó méhek.”

Fekete kökörcsinek

Így kezdődik a kisregény, hogy aztán a hollófészek mindennapjaival folytatódjon és a nagy, fekete madarak kalandjain keresztül mutassa be a vadászat igazi arcát – néhol humorral, néhol keserűen, ahogyan az élet is írja a maga forgatókönyve szerint. A lényeg, hogy a hazai középhegységi erdőktől az Alföld szívéig előforduló vadfajok többségével részletesen, a Kárpátokban élőkkel, ritka kóborlókkal pedig legalább az említés szintjén foglalkozik a mű.

„A négy holló hajnalban még csipegetett egy kis maradékot a róka csontvázáról – nem sok volt már belőle – amikor a holtág felől lövéseket hallottak. Ezek nem csattantak, hanem dörrentek, s miután rövid idő alatt jó néhány elhangzott belőlük, csend lett.
A madarak felköröztek a magasba és utána néztek, hogy mi történhetett. A folyópartra vezető úton három embert vettek észre, egy kutya is járt velük. A kalapos, zöldruhás kétlábúak madarakat cipeltek: zöld fejű tőkésréce gácsérok és barna színű, kék szárnytükrű tojó madarak lógtak az aggatékokon.
– Jól kezdődött az idény – mondta az egyik ember. – Tavaly összesen hetet lőttem, most meg a legelső napon négyet!
– Kutya nélkül nem érdemes kijönni – toldotta meg a másik. – A fele sem lett volna meg!
– Mi az, hogy kutya? – mordult fel erre a harmadik ember. – Jegyezd már meg, hogy ő vizsla! Mondani ugye nem lehet csupa nagy betűvel, csak leírni, de magyar vizsla!
A másik meghökkenését látva gyorsan megtoldotta:
– Esetleg, kellő tisztelettel, szólíthatod Alinak…
A vizsla, nevét hallva megcsóválta a farkát és megtorpant az útszélen.
– Mélyen tisztelt, nagyságos vizsla úr, írásban csupa nagy betűvel – hajolt meg kellő tisztelettel a másodikként szóló ember Ali felé – hálás szívvel köszönjük a ma reggeli vadászatot! Ön nélkül nyolc helyett négy kacsa sem lógna az aggatékainkon! Ugye, nem szabad tegezni? – fordult az előtte megszólalóhoz.
Ali lihegett, ajkai kissé lefittyedtek, amitől úgy tűnt, mintha nevetne. Jól nevelt és képzett vadászeb volt, túl a kutyaközépkoron és az az évi első galambászásokon, amelyeken volt alkalma feleleveníteni az elmúlt évek során összegyűjtött sok-sok tudást. Most is megállt az út szélén, figyelt, hogy elhangzik-e valamilyen parancs, de mivel gazdája nem utasította semmire, hátsó lábát felemelve alaposan meglocsolta a gazt.
– Értékeli a mondanivalódat – húzta el a száját az egyik kacsavadász. – Látod, egy vizslának még arra is van esze, hogy a gúnyolódást mély megvetéssel visszautasítsa!
Azzal elnevették magukat, még a kárvallott is szívből kacagott.
A hollók hallották ezt a magasban, de a lövések most nem jelentettek számukra élelmet. Ami réce szárnyazottan elveszett a nádasban vagy a vízen, az a róka, esetleg a vidra zsákmánya lett.
Azon az estén újra szólt a puska a holtág körül, de folyó árterén is. Megkezdődött a récevadászat, mert akkor fordult szeptember első napjára a kalendárium.”

Holtág

Tőkés réce gácsér

Kró virradat után elrúgta magát a vörösfenyő ágáról és egy keskeny, sziklás völgy felett kezdett körözni. A mélyben csermely bukdácsolt asztallapnyi gránitsziklák között. A forrása nagyon magasan volt, s az a jég táplálta, ami talán évszázadokkal és -ezredekkel korábban fagyott meg a sziklák árnyékában. A patak nagyon magasról indult, ezen szakasza mentén még nem éltek fák, csak a henyefenyő alkotott áthatolhatatlan bozótot itt-ott.
A holló lefelé tartott a csermely felett, aztán egyszercsak három nagy, barna állatot vett észre a sziklás oldalban. Egy anyamedve volt a két bocsával! Kró a következő pillanatban még valamit meglátott: a hegy gerincén egy zöld ruhás ember hasalt, miközben valamit a szeméhez tapasztott. Nem törődött most a kétlábúval, a medvék felett kezdett körözni, hogy szemügyre vehesse őket. A bocsok felkapták a fejüket azt hallva, hogy a szárnytollai között süvít a levegő, de aztán nem törődtek vele. Az évi fiatalok voltak, de tudták már, hogy a madaraktól nem kell tartaniuk.
Aznap délben az erdész széles mosollyal ült le az ebédhez.
– Reggel láttam az anyamedvét és a két bocsát! – mondta. – Csak az a baj, hogy a fényképezőgép mindig ilyenkor marad itthon…
– Jobb vigyázni velük – intett a felesége, mert tapasztalatból tudta, hogy a gyerekekre ilyenkor könnyen átragad a lelkesedés és alkalomadtán megfeledkezhetnek az óvatosságról.
– Messze voltak… Áfonyáztak, majdnem ugyanúgy, mint az emberek! Csak nekik a karmaik és a mancsuk volt a fésűsdoboz, amivel lehúzzák a termést az ágacskákról…
Kró aznap reggel egy elpusztult pisztrángot talált a patak mellett. Nem is mozdult mellőle addig, amíg egy falat is volt belőle, utána pedig némi szárnypróbálgatás után felrepült jó magasra – és meg sem állt a Bölényesig. A tisztás szélén megszokott helyére, a bükk koronájába szállt le éjszakázni. Gondolkodni nem tudott, de talán érezte, hogy álomképei nyomán megtalált valamit mindabból, amire addig csak ősei tapasztalatai alapján emlékezhetett a zsigerei mélyén. Ő maga korábban sosem látott hiúzt, farkast, medvét vagy zergét, de mégiscsak tudta, hogy ezeknek a vadfajoknak is létezniük kell a gímszarvas, a dám, az őz, a vaddisznó, a muflon mellett.”

diohej@psnet.hu
2009. január 29.