Ez a kifejezés Szatmárban még ismert, de azt gondolom, némi magyarázatra szorul ez a furcsa összetett szó. Az elsõ tagot valószínû nem kell magyarázni, a kukk a leskelõdés szavunk szinonimája. Legtöbbször a picinyke gyermekkel való játszadozás közben mondjuk, illetve a vadászok ismerik, hiszen õk kikémlelnek a tisztásra, mielõtt kilépnének. A góré szavunkat elsõsorban a kukorica tárolására használt, szellõs építményre értették, de érdekes módon a napraforgó szárát is górénak mondta mindenki ezen a vidéken. Hogy meddig, azt nem lehet tudni, mert a szárzúzók megjelenésével ez a szavunk is lassan feledésbe merül.
Történt egyszer, nagyon régen, még édesapám vadászott – ma 94 éves – az õszi betakarítás idején a kévébe kötött górét raktuk fel a szekérre, de néhány kévét ott hagyott a fasor mellett és jó széles alapot képezve egymáshoz szellõsen kúp formájában állította fel. A tetejét még fûzfavesszõbõl készített gúzzsal is átkötötte, hogy a szél meg ne bontsa.
Gyermeki rácsodálkozással meg is kérdeztem miért, nem rakjuk fel a szekérre, egyáltalán mi a célja ezzel a kúppal? Ebben az idõben már el-eljártam "vadászni" vele, így megálltunk a munkában és elmagyarázta, hogy télen ide húzódunk be, így szélvédett helyrõl lessük meg a fogolycsapatokat – akkor még voltak –, a fácánokat, nyulakat, amelyek a kökénybokros fasorban szívesen húzódtak meg a jeges szélben, vagy a rájuk lecsapó ragadozó madarak elõl. Ezt úgy hívják – tisztán emlékszem a szavára –, hogy Kukkgóré.
Erre aztán nem került sor, mert a duplacsövû 12-est elvették tõle. Ez abban az idõben – 1956 elõtt – könnyen megtörtént bárkivel. Csak a peremezõt sajnálom, amellyel esténként a "puskagolyót" gyártottuk. Ez kézen-közön eltûnt, mert odaadta valakinek, az továbbadta, soha nem került vissza hozzánk.
De elkanyarodtam eredeti témámtól. Az élet úgy hozta, hogy a sok-sok vadászkönyv elolvasása, majd ilyen témájú rádióriport elkészítése után a vadászvizsga is elkövetkezett. Talán még az államvizsgán sem izgultam annyira, mint ezen az elméleti számonkérésen. Ment minden, mint a karikacsapás, ahogyan errefelé mondják. Ekkor megszólalt a vizsgabizottságból az egyik tag, és azt mondta: – Ha megmondja mi a KUKKGÓRÉ vadásszá, is fogadom.
Megállt bennem az ütõ, a tananyagot rojtosra tanultam, de ezzel a kifejezéssel nem találkoztam. Egy pillanatra kõvé meredtem, mint az ûzött vad, amely sejti a veszélyt és csak az jutott eszembe, hogy ez a szikár hivatásos vadász, aki sarokba szorított, talán futtában is elfogja a nyulat. De már a másik két vizsgabiztos is engem figyelt, sõt a teremben a sorstársak is…
E néhány pillanat alatt is éreztem, hogy ismerem a kifejezést, hallottam már valahol és akkor elkezdtem a szó értelmét ízlelgetni. Megelevenedett elõttem a több évtizeddel ezelõtt végzett munka, meg amit akkor édesapám elmesélt.
Már bele akartam fogni a részletes ismertetésbe, annak etimológiai jelentésébe, amikor – ma már barátom és vadász cimborám a tiszakóródi Horváth Árpád – annyit mondott, bíztam benne, hogy egy szatmári vadász ismeri ezt a kifejezést. Vadásszá fogadom.
Két momentum miatt írtam meg ezt a kis történetet. Az egyik, hogy édesapám 2004 karácsonyán kezébe vette 12-es duplacsövûmet, és azt mondta: Jó vadásznak lenni. A másik, hogy a kifejezés ne merüljön a feledés homályába, még akkor sem, ha ma már nem használunk kukkgórét, mert nincs hozzá napraforgószár.
2005. január 4.