Pintér Gábor:
KUTYADOLOG
– Eb a vadász kutya nélkül –

Egy serdülő gyerek számára szebbet, jobbat elképzelni nem lehetett – és talán ma sem lehet – a falusi létnél. Annak idején jómagam is nagy kanállal merítettem a falusi élet adta jóból. Emlékezetemben filmként peregnek a „klottgatyás”, kalandokkal, csibészséggel, örömmel, bánattal fűszerezett nyarak. Egy kislegénynek mindenkor nagy öröm, ha saját kutyussal rendelkezik Nekem is megadatott, hogy kutyatulajdonos lehettem, mely sajnos – máig sem feledhető módon – szomorú véget ért.

Talán tizenkét éves lehettem, amikor Apám egy napon maréknyi szőrpamacsot nyomott a kezembe, azzal a meghagyással, hogy ettől a perctől kezdve ennek a kis állatnak én vagyok a gazdája. Gondozzam, ápoljam, etessem, viseljem gondját. Egy perc alatt vége lett a nyugalmamnak. Feladat ez a javából, méghozzá milyen kellemes! Azonnal szaladtam anyámhoz, és eldicsekedtem az új barátommal. Azt is hangsúlyoztam, hogy a gazdája én vagyok ám, és senki más!

– Jól van fiam – mondta anyám szelíden. – Legyél csak jó gazdája, és soha ne feledd, „állatnak ember az istene”! Bánj vele mindig emberségesen! – Ettől a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk: én és a Néró névre keresztelt szürke farkaskutya kölyök.

Fél éves korára túlbuzgó gondoskodásomnak, no meg persze a sok elcsent kolbásznak, sonkának és szalonnának köszönhetően szép nagyra nőtt. Rettenetesen büszke voltam rá. Pláne amikor észrevettem, hogy az emberek félve húzódnak el tőle. Ha pórázon vezettem a járdán, oldalra kitértek, ha jött valaki hozzánk, bejönni nem mert, csak a kapuból kiabált Sőt a szomszéd kutyák is meghunyászkodva szaladtak előle, csak a biztos fedezékből mertek acsarkodni. Valószínű a mérete és farkasra emlékeztető formája hatott riasztónak, mert egyébként túlságosan is pajkos és jámbor volt.

Egyéves korára kitelt, megizmosodott. Valóban nem mindennapi látványt nyújtott. Edzésképpen gyakran futkároztunk a falun kívül. Ott levettem róla a pórázt, így nagy köröket futhatott, élvezve a szabadságot.

Egyik ilyen alkalommal egy akácos mellett mentünk el, amikor a lába elől felugrott egy nyúl. Első pillanatban visszahőkölt, majd utána vetette magát. Így futni soha nem láttam. Ez valahogy nem a játékos házi kutya rohangálása volt, valami titokzatos hajtóerő feszítette izmait, ismeretlen parancsolást követve. Hiába cifrázta a süldőnyúl a futást, hol jobbra, hol balra kitérve, a sorsa megpecsételődött. Ugyancsak hiába kiabáltam Néró után, hogy visszahívjam, életében először rám se hederített.

Futva értem oda. Amikor úgy egy méternyire megközelítettem, akkor ért a második meglepetés. Hátán felállt a szőr, ínyét felhúzva félelmetesen morgott, és a szeme villámokat szórt.
– Néró – mondtam majdnem sírva – én vagyok! Nem ismersz meg…?

Nyúltam volna, hogy szokás szerint megsimogassam a fejét, de mivel felém kapott, visszarántottam a kezem. Hátraléptem. Megsemmisülve, a könnyeimmel küszködve a világon semmit nem értettem abból, ami az utolsó pár perben történt. Nem volt ott senki, aki felvilágosította volna a talajvesztett sihedert, hogy ebben a percben nem a játszótársa acsarog rá, hanem a zsákmányszerző fenevad. Ő nem a gazdi, hanem ellenség, aki a zsákmánya felé nyúlt. Az pedig – a ma oly sokat emlegetett farkastörvények szerint – nem tűrhető. A zsákmány szent dolog, küzdelemmel szerzett, és életet ad. Ezt parancsolta a génjeibe kódolt ősi ösztön, amely ez esetben erősebb volt minden egyéb köteléknél.

Másnap mintha mi sem történt volna, úgy viselkedett, mint régen. De én nem tudtam még feloldódni. Nem tudtam elfelejteni a vadságát, és azt sem, hogy féltem tőle. Aztán az idő feledtette velem a történteket. Meg aztán a meleg barna szemével olyan szeretettel tudott rám nézni, hogy nem lehetett rá haragudni.

De éreztem, hogy valami megváltozott, valami nincs rendben. Reggelenként olykor sárosan, csatakosan jött elő. Nem volt vitás, hogy kettős életet él, de valahogy nem akartam tudomást szerezni a róla. Sejtettem, hogy baj lesz belőle, de tehetetlen voltam.
Egy reggel aztán bekövetkezett a tragédia. Az ajtónk előtt tizennégy darab házinyúltetem volt szép sorban kiterítve. Egy percig sem volt kétséges, ki a tettes.

Apám nem kiabált, nem káromkodott, csak annyit mondott „nincs mit tenni, agyon kell lőni” Próbáltam menteni a pajtásomat, hogy majd megkötve tartjuk, és hogy így lesz, meg úgy lesz, de nem segített.

– Tudod fiam – mondta apám szomorúan –, ha egy kutya, amelyikben farkasvér folyik, ráérez a zsákmányszerzés örömére, megismeri a vér izét, többé nem tud parancsolni magának. Valahol, valamikor elkaphatott egy apróvadat, és ez lett a veszte. Nem tűrhetjük, hogy másoknak kárt okozzon.

Rettegve vártam a puskás ember érkezését. Amikor benyitott, én ugyanazzal az ajtónyílással kiszaladtam. Csak futottam, futottam, majd egy híd alá bebújtam. A fülemet befogtam, és úgy zokogtam, majd a szívem szakadt meg. Agyamban ott zakatoltak apám szavai „…valahol, valamikor elkaphatott egy apróvadat, és ez lett a veszte”. Akkor és ott lett világos előttem, hogy igazából én okoztam a vesztét. Hiszen felelőtlenül én teremtettem rá alkalmat, hogy a szunnyadó parázs lángra kapjon, és a négylábú kedvencből, a hű barátból előbújjék a zsákmányszerző ragadozó, a vérszomjas farkas.

2009. április 3.