December
másodikán este megszólalt a telefonom. A kijelzõre
pillantva láttam, Laci bácsi hív. Gyorsan vettem
fel és a szokásos köszönés hallgattam is
a kérdést.
– Mit csinálsz szombat reggel?
– Ha már így rákérdeztél, szerintem
megyek vadászni…!
– Akkor ezt megbeszéltük. Egy orvos barátom viszem
ki és gondoltam, ha ráérsz elférsz a kocsiban,
gyere. Öt harminckor ott vagyok a ház elõtt, addigra
légy készen! – Így hangzott a telefon.
Boldogság és öröm töltött el, mert ha nem is lövök, de kint lehetek, csodálhatom a természetet ami ilyenkor gyönyörû színkavalkádjával, varázslatos, párás reggeleivel számomra óriási élményt nyújt. Hát ha még valami lõhetõ vad is puskavégére kerül, az meg a jéghegy csúcsa.
Mivel állandó délutános vagyok, így péntek délelõttöm azzal telt, hogy rendbe szedjem felszerelésemet. Fegyverellenõrzés, csõkihúzás, távcsõ tisztítása, lõszerek a tartóba, sebkötözõcsomag, víz, lámpa, kés, csontfûrész. Mivel reggel hideg van és amúgy is megvagyok fázva, sál és kesztyû is kerül a csomagba. Megvan minden, akkor szépen be a páncélba, hogy reggel csak ki kelljen venni a zsákot, a lõszert és a fegyvert.
Munkából
hazaérve nejemmel is a szombat reggeli vadászatról
beszélgettünk. Mivel több alkalommal is volt már
kint velem, megkérdezte, melyik részre megyünk? Megfogott,
mert ezt nem beszéltük meg. Majd reggel megtudom. Együtt
kelünk majd mert bár szombat lesz, õ megy dolgozni.
Le kell dolgozni két napot a karácsonyi és újévi
ünnepek végett.
– Majd gondolok rád – mondom.
– Persze, pont te vagy az akinek a lesen máshol jár
az esze. Neked ott megszûnik a külvilág és csak
te vagy és a természet. Egybeolvadsz vele.
– Mennyire ismer. Persze húsz éve a párom. Na
alvás, mert négy harminckor csörög a vekker.
Reggel
álmosan de vidáman, jó érzéssel keltem.
Mosakodás, fogmosás, kávé, egy kevés
reggeli meg egy szendvics a zsákba. Együtt indulunk. Én
a ház elõtt várok, nejem meg nem túl vidáman,
de megy a buszra.
– Hívj, ha sikerül valami.
– Rendben, szia.
Még van tíz perc a megbeszélt találkozóig,
addig egy cigi. A füstölgés közben veszem észre,
hogy gondolatban már az erdõben vagyok. Látom magam
elõtt a párás, lassan oszló ködöt,
ami bevonta éjjel az erdõt. A sötét árnyakat,
amint a szarvasok lassú, fejedelmi léptekkel váltanak
vissza a lábon maradt kukoricásból. Majd szétfoszlik
elõttem a kép mert egy reflektor világít a
szemembe. Felveszem a földre lerakott cuccot és lépek
az ismert terepjáróhoz.
–
Jó reggelt.
– Adj' isten.
Gyors bemutatkozás, bepakolás és indulás.
Útközben mindenrõl szó esik. Politikáról,
egészségrõl, idõjárásról,
majd amikor már csak pár kilométerre vagyunk a beírókönyvtõl
Laci barátom röviden felvetette: – Na beszéljünk
arról, hogy hova menjünk! Mivel az egyes körzet a kedvencem,
kapásból rávágtam: – menjünk az
egyesbe!
– Hát majd akkor megnézzük az elõttünk
érkezõk hova írtak be.
A beírókönyvet nézegetve én megnyugvással
nyugtáztam, hogy az egyes üres. Minden más körzetben
van valaki. Vissza a kocsiba és gyerünk! Innen már
csak tíz perc és felülhetünk.
Az erdei utakon való zötykölõdés összerázott bennünket, de idõben értünk minden leshez. Elõször újdonsült orvos ismerõsöm szállt ki, azután mintegy hatszáz méter után én. A les lábánál megállva körülnézek, és várom hogy elcsendesedjen a távolodó Suzuki zaja. Még nincs lõvilág, háromnegyedhét lesz hat perc múlva. A fagyott, csúszós létrán óvatosan próbálok felmászni. Ráfagyott a dér, a köd. Elhelyezkedem, betöltök, órámra pillantok és most már magasból nézek körül. Kezd világosodni, a távcsõben már tisztán látok mindent. Hat óra negyvennyolc.
Csendben
figyelek, fülelek, várom, hátha mozdul a vad. Egyszer
csak hatalmas dörrenés a hátam mögött. –
Na, a dokinak bejött. – Majd csend, csak az ébredezõ
madarak reggeli köszöntõje hallatszik.
Az erdõ összes madara itt elõttem ad randit a párjának.
Ettõl a hangzavartól biztos nem fogok hallani semmit. De
nem nagyon bánom. Gyönyörû a reggel. Úgy
belefeledkezem a tájba, a madarak hangzavarába, hogy észre
sem veszem az idõ múlását. Nyolc õszapó
repül a mellettem lévõ bokorra. Nézem, sõt
csodálom e parányi madarak reggeli táncát,
szépséges tollruhájukat, és hallgatom vidám
társalgásuk. A távolba nézve már az
erdõ felett bújik a Nap amikor közelít értem
a kocsi.
Szedem a cuccom és lemászok. László barátom
kérdésére – mit láttál? –
csak egy lehetett a válasz. Egy gyönyörû reggelt
az erdõ összes õszi szépségével.
Beszálltam és irány a doki. Hamar megtettük
a hatszáz métert és megelégedéssel
vettük tudomásul, hogy fekszik a borjú. A gyors gratuláció
után hamar zsigereltünk még a fényképezésrõl
is megfeledkeztem mert az idõ nagyon szaladt. A szállításra
elõkészített vadat azért megörökítettem.
Beszállás, irány a hûtõ, mérlegelés majd a krotália elhelyezése után gyerünk haza. Útközben a doki boldogan meséli a borjú elejtésének körülményeit. Egyedül, lassú, komótos léptekkel lépett ki a nyiladékra ahol nyugodtan nézett körül. E szemlélõdését szakította félbe a lövés.
Az út hátralévõ idején nem nagyon beszélgettünk. Kavarogtak a gondolatok bennem. Neki élmény a lövés, a vad elejtése. Boldog, ez nagyon látszik rajta. Jómagam is boldog vagyok, olyan reggelt láttam, amilyet nem erdõjáró ember el sem tud képzelni. László barátom öreg, régi vadász. Nem tudok az arcáról leolvasni semmit. Vajon mi járhat a fejében? Negyven éve vadászik, ezt cserzett arca, jellegzetes tekintete elárulja bárkinek, aki ismeri az idõs vadászok arcát.
Hazaértem.
A gépkocsi megáll a házunk elõtt én
pedig kiszállok. A cuccom magamra pakolom majd egy meleg kézfogás,
egy utolsó gratuláció és elköszönés.
– Örülök, hogy megismertelek Doktor úr. Gratulálok
a lövésedhez. Szia Laci bácsi.
– Szevasz fiam – hangzott a válasz.
Majd felbõgött a motor és elmentek.
Beballagok
a házba ahol gyermekeim köszöntenek és a legkisebb
rögtön azt kérdezte.
– Mit lõttél Apa?
– Semmit kicsim.
– Nem is láttál semmit?
– De igen. Várj míg lepakolok és elmesélem.
Így
is lett, a délelõtt a reggeli élményeim elmondásával
telt. Amikor befejeztem, akkor láttam, hogy másik két
leányom is végighallgatta elbeszélésem. A
nagyobbik szólalt meg elõször.
– Legközelebb ugye elmehetek veled én is, Apa?
– Majd meglátjuk lányom, mert hideg van ám már.
– Az nem baj, majd felöltözöm…
2004. december 20.