Zsoldos Barnabás:
A LŐBOT EREJE

Erdélyi vadászutam indulási napján – szeptember első napjaiban – szakadt az eső. Mátészalkától Székleyudvarhelyig meg nem állt az ablaktörlőm. Mondtam is magamban, Eső Isten siratja a vadászt – itt módosítottam az eredeti film címen –, sőt Szováta előtt olyan jégesőt kaptam, hogy ilyet még nem láttam, pedig megettem már kenyerem javát.

Visszatérni, megállni nem lehetett, a családi küldetést teljesíteni kellett, ahogyan mondani szokták, ha törik, ha szakad… Autózásom közben a Nagyküküllő Vadász Horgász Sportegyesület vezetőjével, Bíró István igazgató úrral beszéltem, aki arról az örömteli hírről számolt be, hogy Udvarhelyen süt a Nap… Érkezésemkor csak azért nem láttam az árnyékomat, mert már esteledett. A bikafalvai Vadrózsa panzióban felütött vadásztanyámon megbeszéltük a másnapi teendőket és nyugovóra tértünk.

Csütörtök reggel már kakasszó előtt felébredtem, fél hatra ők is megérkeztek és indultunk Fenyéd irányába, majd fel a hegyen a remetei területre. A gyönyörű pirkadatot nincs szó, ami visszaadja, illetve azt a sejtelmes vadmozgást, amelyet percről-percre jobban érzékeltünk, amint bújt elő a Nap a szomszédos hegyek ormán.

Elámultam. Őzek minden erdőszélben, a részben kaszált, részben az ember által nem érintett réten. De kezdetben csak sutákat láttunk, egyedül vagy gidáikkal. Érdekes volt megfigyelni, hogy több volt a kétgidás suta. Az urak, a koronás fők később tették tiszteletüket a terített asztalnál, de mindig kihasználva a tökéletes takarást, és mindig a szemközti hegy oldalában. Így is megállapítottuk, hogy aggodalomra nincs ok, a vadászatra szánt három nap valamelyikén biztosan eredményes lesz a „stüszi vadász”.

Nem részletezem, átéltem az alálövés pillanatát, a kétséget kizáró jó célzás és lövés bizonyító erejét – céltáblára –, de a bak még nem volt az enyém, azon a vadászterületen, ahol ősidők óta azonos módszerrel vadásznak – technikai fejlődés ide, vagy oda –, azaz a vadat be kell cserkelni ziháló tüdővel, és terítékre kell hozni biztos kézzel.

Szerencsére kísérőim, az igazgató úr és Maci – írhatnám a becsületes nevét is, de az egyetlen egy vadásznak sem mondana sokat – a fővadász, végig olyan „munícióval” láttak el, ami egy pillanatra sem hagyott kétséget bennem, sikeres lesz első erdélyi vadászatom. Ennek ellenére – néprajzos lévén, ezen nincs is mit csodálkozni – a babona egyre mélyebbre ásta magát a lelkemben, gondolataimban.

Péntek reggel a takarítónő kívánt először jó vadászatot. Szemre való erdélyi nőszemély volt, de most mást gondoltam róla, mint általában a férfiemberek szoktak. Nem lesz szerencsém, sziszegtem fogaim között… Ezt csak fokozta az az észrevételem, amikor egy fekete macska szaladt át előttünk az úton. Maci, a fővadász – aki vezette a Dácia 4x4-es terepjárót, Ő és a jármű minden dicséretet megérdemel – valószínű nem tulajdonított jelentőséget az esetnek, de bennem megmaradt a pillanat. Ennek ellenére életem egyik legszebb cserkelését vittük véghez, hiszen a hegy másik oldalán az erdőszélben egy nekünk megfelelő bak csipegetett a vadlóherés réten. Eldöntöttük megnézzük közelebbről is.

A takarásokat kihasználva közeledtünk, de amikor a gyanútlanul „reggeliző” vad felemelte fejét, kővé meredtünk. Száz méternél közelebb már nem kockáztattunk, nem is volt takarásunk. Síkvidéki ember gyakorlatával természetesen alá durrantottam, mert fölfelé kellett céloznom. Majd délután, mondták mind a ketten, és dicsérték a terepen való tökéletes mozgásomat… Csak ezt ne tették volna, hiszen minden dicsérő szó, egy-egy szúrásként hatott lelkemnek. Más lett volna a helyzet, ha sikeresen terítékre hozom a bakot, de akkor meg ki emlegette volna a cserkelést. Eszébe se jutott volna senkinek sem.

Egy „nyugtató” alvás után jutott eszembe, hogy az udvaron álló terepjárómban ott van a saját, hozzám nőtt, mogyorófából készített kétlábú lőbotom. A bockereki erdőből származik, Kovács Pista hivatásos vadász barátom ajándékozott meg vele. Viszem magammal, döntöttem… Az igazgató úr és a terület hivatásos vadásza Miklós bólintottak, hogy jó a gondolat. Természetesen azt is tudtuk, este sokkal kevesebb az idő, amit az őzek kint töltenek, ezért a cserkelés mellett döntöttünk, noha egy-két bakról már én is tudtam hol, meddig terjed a territóriuma, s talán érdemesebb lett volna megvárni érkezését. Szerencsére nem így döntöttünk.

Alig távcsöveztük végig a hegyoldalakat, amikor Miklós megszólalt: „Ott van a mi bakunk”. Jó fél kilométerre, szemben a hegyoldalban. A haditerv gyorsan elkészült. Az erdő szélét és a dombhajlatokat kihasználva – emlékezetem szerint három is volt – közelítettük meg a nyílt terepen álló bakot, amely mellett egy fiatal nyársas is állt. A második dombnál már a kalapom is ledobtam, hogy ne vegyen észre Erdély legszebb – nekem legalább is – bakja. A harmadik domb oldalában a távcsövemtől is megszabadultam, és a már a kezemben lévő hazai, vadászkéz által készített lőbotomra helyeztem fegyverem. A hetven méterre lévő páros hatos és a távolabb lévő nyársas mit sem sejtett, amikor igazán szép lövéssel – öt méter vágta után – emeltük kalapunkat és álltunk meghatódva, de mégis boldogan a hegyi remetebak fölött.

Ha hiszik, ha nem, így volt, a lőbotomat, hamarabb helyeztem a terítékre előkészített őzbakra, mint a fegyveremet.

Még nem említettem, 60-ik születésnapom alkalmából feleségem és két gyermekem családja ajándékozott meg ezzel a vadászattal. Az már csak egy pici adalék, hogy Erdélyhez való kötődésemet tovább erősítették. Köszönöm Nekik…!

• Székelyudvarhelyi Vadásztermékek Kiállítása IX. 28–30.
  

2007. szeptember 17.