ERNEST HEMINGWAY:
Francis Macomber rövid boldogsága (III. rész)

Robert Wilson kétszemélyes ágyat vitt magával a szafárikra, hogy készületlenül ne találja, ha valami esetleg az ölébe hull. Egy bizonyos. klientúrának vadászott, a nemzetközi úri vadásztársaságok tagjainak, ahol a nők úgy érezték, hogy nem kapják meg a pénzük ellenértékét, ha be nem bújnak a fehér vadász ágyába. Wilson megvetette őket, ha nem voltak a közelében, noha némelyiküket egészen megkedvelte közös útjukon. De hát belőlük élt: erkölcsük az ő erkölcse is volt, ameddig szolgálatukban állt.
Igen, a vadászaton kívül. A vadak elejtésében viszont Wilsonnak voltak meg a maga szokásai, és ezeket vagy átvették, vagy kereshettek másik vadászt. Tudta azt is, hogy ezért mindegyikük tisztelte. "Hanem ez a Macomber, akármi legyek, furcsa egy alak. Na és a felesége. Igen, a felesége. Hm, a feleség, az el is maradhatott volna." Hátrafordult. Macomber csak ült, sötét, dühös képet vágott. Margot rámosolygott. Ma fiatalabb, ártatlanabb és üdébb volt, nem olyan hivatásosan szép. Mi lakik a szívében, csak az isten tudja, tűnődött Wilson. Tegnap éjjel nem sokat beszélt. Mégis szívesen látott vendég volt.
Az automobil fölkapaszkodott egy kis emelkedőn, és fák között folytatta az útját, majd kijutott egy füves, prériszerű tisztásra. A fák árnyékában haladtak a tisztás szélén. A sofőr lassan hajtott, Wilson pedig óvatosan kémlelt a prérin át, szemével végigpásztázva a túlsó oldalt. Megállította a kocsit, és távcsővel kutatta a tisztást. Aztán intett a sofőrnek, hogy menjen tovább. Az autó lassan megindult; a sofőr vigyázva kerülgette a varacskos disznók odúit, és ide-oda kanyargott a hangyák építette földvárak között. Ekkor a tisztást kémlelő Wilson hirtelen megfordult, és fölkiáltott:
– Isten bizony ott vannak!
Az autó megugrott előre, miközben Wilson szuahéli nyelven hadart valamit a sofőrnek. Macomber odanézett, amerre Wilson mutatott, és megpillantott három hatalmas, fekete állatot. Elnyújtott, súlyos testük majdnem henger alakú volt, mint megannyi tartálykocsi, ahogy ott elhúztak a nyílt préri túlsó szélén. Nyakukat, testüket mereven kinyújtva vágtáztak, és fölcsapott, széles, fekete szarvuk jól látszott előretartott, mozdulatlan fejükön.
– Három öreg bika – mondta Wilson. – Elvágjuk az útjukat, mielőtt a mocsarasba érnek.
Az autó vad, hetven kilométeres tempóban száguldott át a tisztáson, és Macomber egyre nagyobbnak látta a bivalyokat, amíg végül már az egyik hatalmas állat szürke, kikopott szőrű, rühes irháját is látta, törzséből kinövő nyakát és szarvainak fényes feketeségét, amint másik két elnyúló, kitartóan robogó társa mögött kissé elmaradva vágtat. Akkor megbillent az autó, mintha egy utat ugrattak volna át, odakanyarodtak a bika mellé, és Macomber már látta az elvágtató tömeget, a port ritkás szőrrel borított bőrén, szarvainak széles terpesztését, előreszegezett, tág orrlikait. Már emelte is fegyvert, amikor Wilson ráüvöltött: – Ne az autóból, ostoba! ~ Nem félelmet, de gyűlöletet érzett Wilson iránt, amint megcsikordult a fék, és az autó a földet túrva félrecsúszott, és majdnem megállt. Wilson az egyik oldalon, ő a másikon ugrott ki. Botladozott, amint lába az alóla elfutó földre ért. Odább kúszva tüzelt, s hallotta a becsapódó golyók puffanását, oldalról lőve ki fegyverét a bikára. Végül eszébe jutott, hogy előre, a nyaka tövébe kell a golyókat irányítani. Már éppen kapkodva újra töltött, amikor látta, hogy a bika a földre rogy. Térdre esett, fejét ide-oda hányta, és amikor Macomber észrevette, hogy a másik kettő még vágtázik, rálőtt a vezérre és eltalálta. Újra lőtt, de nem talált, csak azt hallotta, hogy feldördül Wilson puskájából a pa-ra-pang, és látta, amint a vezérbika az orrán előrebukik.
– Kapja el a másikat! – kiáltotta Wilson. – Lőjön már!
A másik bika azonban rendületlenül vágtatott, és Macomber mellélőtt, fölvágva egy csomó földet, aztán Wilson is elhibázta, porfelhő szállt föl, és Wilson elkiáltotta magát: – Gyerünk! Túl messze van! – Megragadta a karját, és azzal ismét az autóba ültek. Macomber és Wilson kétoldalt kapaszkodott, és máris billegve száguldottak a gidres-gödrös talajon, egyre felzárkózva a bika egyenletes, kemény nyakú, nyílegyenes vágtájához.
A sarkában voltak, Macomber újra töltötte puskáját, idegességében a töltények egy részét a földre dobálta, elakasztotta majd kiszabadította a závárt, miközben majdnem egy vonalba értek a bikával. Wilson akkor elordította magát: – Állj! – és az autó akkorát csúszott, hogy majdnem megperdüIt a tengelye körül. Macomber előrebukott, rácsapta a závárt és tüzelt, bele a vágtázó kerek farrészbe. Amennyire csak tudott, célzott, majd újra lőtt, aztán megint, de a golyók láthatólag semmi kárt nem tettek a bikában, bár valamennyi talált. Akkor látta, hogy a bika megtántorodik. Macomber óvatosan célozva újra lőtt, és a bika térdre ereszkedett.
– Megvolnánk – mondta Wilson. – Szép munka. Mind a három.
Macombert részeg ujjongás töltötte el.
– Hányszor lőtt? – kérdezte.
– Csak háromszor – felelte Wilson. – Az első bikát maga ölte meg. A legnagyobbikat. A másik kettőnél segítettem. Csak megadtam a végtisztességet. Maga fene jól céloz.
– Menjünk az autóhoz. Inni akarok – mondta Macomber
– Előbb azt a bikát kell elintéznünk – mondta Wilson.
A bivaly térdelő helyzetben haragosan rángatta a fejét. Disznószemeit dühében kimeresztve fújtatott, amint közeledtek felé.
– Figyelje, nehogy lábra álljon – mondta Wilson. Aztán: – Oldalról csördítsen a nyaka közé, egy kicsivel a füle mögött.
Macomber óvatosan célba vette középen a hatalmas, rángatózó, dühtől vonagló nyakat, és elsütötte a puskáját. A lövésre előrecsuklott a fej.
– Ez az – mondta Wilson. – Elkapta a gerincét. Rém ronda jószág, mi?
– Gyerünk inni – szólt Macomber. Életében még nem érezte magát ilyen jól.
Macomber felesége halottsápadtan ült az autóban.
– Csodálatos voltál, drágám – mondta a férjének. – Micsoda autózás!
– Rázott? – kérdezte Wilson.
– Ijesztő volt. Még soha életemben nem ijedtem így meg.
– Igyunk mindnyájan – indítványozta Macomber.
– De mennyire! – mondta Wilson. – Adja oda a Memsahibnak.
Az asszony ivott a tiszta whiskyből, és egy kicsit megborzongott nyelés közben. Átadta a flaskát Macombernek, aki Wilsonnak adta tovább.
– Szörnyű izgalmas volt – mondta az asszony. – Fejfájást kaptam tőle. De azt nem tudtam, hogy autóból is szabad lőni.
– Senki sem lőtt autóból – felelte Wilson hűvösen.
– Úgy értem: üldözőbe venni őket.
– Rendes körülmények között nem való – mondta Wilson. – Ámbár én végig nagyon is sportszerűnek tartottam. Kockázatosabb volt így kocsikázni a mezőn a gödrök meg miegyebek között, mint gyalogosan vadászni. A bivalyok támadhattak volna ha akarnak, valahányszor lőttünk. Megadtunk nekik minden alkalmat. Hanem azért nem beszélnék róla senkinek. Szabályellenes, ha úgy tetszik.
– Úgy éreztem, hogy nem tisztességes dolog a behemót, gyámoltalan állatokat autóból üldözni.
– Igazán? – kérdezte Wilson.
– Mi lenne, ha megtudnák Nairobiban?
– Először is elveszteném az engedélyemet. Meg egyéb kellemetlenségek – mondta Wilson, és húzott egyet a flaskából. – Állás nélkül maradnék.
– Valóban?
– Igen, valóban.
– Na, most már magában is talált hibát – mondta Macomber, és ma először nevetett.
– Olyan. szépen tudod magad kifejezni, Francis – szólt Margot Macomber. Wilson végignézett mindkettőjükön. "Ha az ilyen ringyó összeadja magát egy ilyen pipogya fráterrel, abból vajon milyen fajzat születik", tűnődött magában. Hangosan ezt mondta: -– Elvesztettünk egy puskahordozót. Észrevette?
– Nem én, isten bizony – mondta Macomber.
– Itt jön – mondta Wilson. – Nincs semmi baja. Biztos akkor esett le, amikor otthagytuk az első bikát.
A középkorú puskahordozó sántikálva közeledett feléjük. Kötött sapkát, khakizubbonyt, sortot és gu-miszandált viselt, arca komor volt és undort árult el. Amint közelebb ért, szuahéli nyelven odaszólt valamit Wilsonnak. A fehér vadász arca észrevehetően megváltozott.
– Mit mond? – kérdezte Margot.
– Azt mondja, az első bika talpra állt, és bevette magát a cserjésbe – közölte Wilson kifejezéstelen hangon.
– Ó – mondta Macomber bambán.
– Akkor ez megint olyan lesz; mint az oroszlán – mondta Margot előre örvendezve.
– A fenét lesz olyan, mint az oroszlán – mondta neki Wilson. – Nem iszik még egyet, Macomber?
– De igen, köszönöm – válaszolta Macomber. Várta, hogy mikor veszi elő újra az az érzés, mint az oroszlán esetében. De nem ez történt. Most először életében nem érzett semmi félelmet. Ehelyett határozott ujjongás töltötte el.
– Elmegyünk, és utánanézünk a második bikának – mondta Wilson. – Szólok a sofőrnek, hogy menjen az autóval az árnyékba.
– Mit akar csinálni? – érdeklődött Margot Macomber.
– Szemügyre vesszük a bivalyt – felelte Wilson.
– Én, is megyek.
– Jöjjön.
Hárman elindultak arrafelé, ahol a második bivaly fekete teste rajzolódott ki a síkságon. Fejét előre-nyújtva feküdt a fűben, széttárva tömör szarvát.
– Pompás fej – jegyezte meg Wilson. – A szarvtávolság nem lehet messze az egy méter harminctóI. Macomber gyönyörűséggel szemlélte.
– Ránézni is undor! – mondta Margot. ~ Nem mehetnénk az árnyékba?
– Hogyne – mondta Wilson. – Odanézzen, látja azt a bokorcsoportot? – szólt oda Macombemek.
– Látom.
– Oda ment be az első bika. A puskahordozó azt mondja, akkor maradt le, amikor a bika már le volt terítve. Figyelte, amint repesztünk a két másik vágtató bivaly nyomában. Amikor fölnézett, a bika már feltápászkodott, és szemét rámeresztette. Futott a puskahordozó, mint az istennyila, a bika pedig bevánszorgott abba a cserjésbe.
– Bemehetünk utána most nyomban? – kérdezte mohón Macomber.
Wilson jól végigmérte. "Akármi legyek, ha nem fura egy alak ez – gondolta magában. – Tegnap még holtra rémült, ma pedig olyan, mint aki bikaport evett."
– Nem, még adunk neki egy kis időt.
– Az isten szerelmére, menjünk már az árnyékba – mondta Margot. Az arca fehér volt és láthatólag kornyadozott.
Elindultak az autó felé, mely most egy magányos, terebélyes koronájú fa alatt állt. Mindnyájan beszálltak.
– Meglehet, hogy már nem is él – jegyezte meg Wilson.
– Egy kis idő múlva megnézzük.
Macombert elöntötte valami szilaj, oktalan boldogság, amilyet még sohasem érzett.
– Istenemre, ezt nevezem vadüldözésnek! – mondta. – Még sohasem éreztem magam így. Hát nem volt isteni, Margot?
– Gyűlöletes volt.
– Miért?
– Gyűlöletes – ismételte az asszony. – Undorított.
– Azt hiszem, többé semmitől sem fogok megijedni – szólt Macomber Wilsonnak. – Tudja, valami történt velem, amikor először megláttuk a bivalyokat, és utánuk eredtünk. Olyan ez, mint egy gátszakadás. Színtiszta izgalom!
– Kipucolja a májat – szólt Wilson. – Irtó fura dolgok történnek az emberekkel.
Macomber arca ragyogott. – Tudja igazán történt valami velem. Egész másnak érzem magam – mondta.
A felesége nem szólt semmit, csak furcsán méregette. Egészen hátradőlt az ülésen, mialatt Macomber előrehajolva beszélgetett Wilsonnal, aki oldalvást fordult az első ülés támlája fölött.
– Tudja, szeretnék még egy oroszlánnal próbát tenni – mondta Macomber. – Most már igazán nem félek tőle. Végeredményben mit tehet az emberrel?
– Erről van szó! – felelte Wilson. – A legrosszabb, amit tehet, hogy megöl. Hogy is van? Shakespeare! Irtó jól Kíváncsi vagyok, emlékszem-e még. Ó, irtó jó. Annak idején sokszor idéztem: Lássuk csak. "Szavamra mondom, én nem bánom az egészet. Az ember csak egyszer hal meg, és egy halálIal mindnyájan tartozunk. Lesz, ami lesz: Aki meghal ebben az évben, az kvitt a jövő évre." Irtó jó, mi?
Nagyon zavarba jött, hogy kiteregette világszemléletét, de látott már embereket felnőni, és ez mindig megindította. Nem is mindig huszonegyedik születésnapjukon történt.
Macomber jellemében a vadászat különös véletlene, valami hirtelen cselekvési kényszer hozta létre ezt a változást, olyan helyzet, amikor nincs mód előre szorongani. De mindegy, hogyan, kétségtelen, hogy megtörtént. Most akárki megnézheti a nyavalyást – gondolta Wilson. Arról van itt szó, hogy némelyik ember oly sokáig marad kisfiú. Néha egész életében – tűnődött Wilson. A teste még ötvenéves korában is fiús marad. Nagy amerikai férfikamaszok. Csuda fura népség. De tetszett neki most ez a Macomber. Csuda fura fickó. Valószínűleg vége a fölszarvazott állapotnak is. Az volna aztán az igazi! A nyavalyás. Talán egész életében úgy járt, mint akinek tele a nadrágja. Ki tudja, mi volt az oka kezdetben. De most már túl van rajta. A bivalytóI nem volt ideje berezeIni. Meg aztán mér-ges is volt. Meg az autó! Az autóban megszokják a dolgot. Most nagylegény lesz. Látta a háborúban, ott is így történt. Nagyobb ez a változás, mintha valaki elveszti a szüzességét. Úgy eltűnik a félelem, mintha kioperálták volna. Valami más támad fel a helyében. Az a legfontosabb valami, ami a férfit férfivá teszi. Emberré. A nők is tudják ezt. Nem jó az a nyavalyás félelem.
Margaret Macomber az ülés túlsó sarkából méregette kettőjüket. Wilsonon semmi változást nem észlelt. Olyannak látta, mint előző napon, mikor rájött, hogy miben áll Wilson nagy erőssége. De bezzeg észrevette a változást Francis Macomberen.
– Maga is olyan boldog attól, ami most következik? – kérdezte Macomber egyre mélyebben kotorva új kincsében.
– Az ember nem beszél erről – mondta Wilson, és belenézett a másik arcába. – Sokkal divatosabb azt mondani, hogy az ember megijedt. Vigyázzon, maga is megijed még nemegyszer.
– De azért csak örül ennek a most következő feladatnak?
– Igen – felelte Wilson. – Hát igen, de nem tesz jót túl sokat beszélni róla, kibeszélni az egészet. Elveszti az ízét, ha valamiről túl sokat lefetyelnek.
– Mindketten fecsegtek – szólalt meg Margot. – Hősök vagytok, mert megugrasztottatok néhány gyámoltalan vadat.
– Bocsánat – mondta Wilson. – Túl sokat jár a szám.
– „Máris bosszantja" – gondolta magában.
– Ha nem tudod, miről beszélünk, miért szólsz bele? – kérdezte Macomber a feleségét.
– Irtó bátor lettél most egyszeriben – mondta a felesége megvetően, de gúnyolódásában nem volt semmi biztonság. Nagyon megijedt valamitől.
Macomber természetes, szívből jövő nevetésre fakadt. – Az hát, tudd meg – mondta.
– Nem késtél el vele? ~ kérdezte Margot kesernyésen. Hiszen évek óta mindent megtett, amit tehetett. Személy szerint egyikük sem volt oka, hogy így alakult a viszonyuk.
– Még nem – mondta Macomber.
Margot szótlanul hátradőlt az ülés egyik sarkába.
– Gondolja, hogy elég időt adtunk neki? – kérdezte Macomber vidáman.
– Megnézhetjük – válaszolta Wilson. – Maradtak acélgolyói?
– A puskahordozónál van még néhány.
Wilson odakiáltott valamit szuahéli nyelven az idősebbik puskahordozónak, aki éppen az egyik bivalyról fejtette le a. bőrt. Az fölegyenesedett, kihúzott zsebéből egy doboz acélgolyót, és odavitte. Macomber megtöltötte a tárat. A maradék töltényt zsebre vágta.
– Lőhetne a Springfielddel is – mondta Wilson. – Hozzá van szokva. A Mannlichert itt hagyjuk a kocsiban a Memsahibbal. A puskahordozója viheti a nagy puskát. Én hozom ezt a ménkű ágyút. Most pedig hadd mondjak róluk valamit. – Ezt hagyta utoljára, mert nem akarta idegessé tenni Macombert. – A bivaly mindig. fölülről előre szegzett fejjel támad. A homlokpáncélja ugyanis megvédi a fejlövéstől. Az egyetlen igazi lövés: bele az orrába. A másik hatásos lövés a szügyébe, vagy ha oldalt áll, a nyakba vagy a lapockájába. Ha egyszer megsebesült, kegyetlen nehéz munka megölni. Nehogy elkezdjen bravúrokat csinálni. Vegye a legkönnyebb célt, ami kínálkozik. Na, lenyúzták a fejet. Induljunk lassan.
Odaszólt a puskahordozóknak, akik kezüket törölgetve megjelentek, és az idősebbik beszállt hátul.
–. Csak Kongonit viszem magammal – mondta Wilson. – A másik addig őrködik, és távol tartja a madarakat.
Az autó lépésben haladt a síkságon a bozótos fák felé, melyek lombos szigetként húzódtak a mocsarast kettészelő kiszáradt vízmosásban. Macombernek nagyokat dobbant a szíve, szája kiszáradt, de ezt most az izgalom okozta, nem pedig félelem.
– Itt ment be a bika – mondta Wilson. Aztán szuahéliül odaszólt a puskahordozónak: – Kövesd a vér-nyomot.
Az automobil a bozót szélén állt. Macomber, Wilson és a puskahordozó kiszálltak. Macomber visszanézett, és látta, hogy a felesége őt nézi, a fegyver pedig ott van mellette. Integetett neki, de az asszony nem intett vissza.
A csalitos erősen sűrűsödött befelé, és a föld száraz volt. A középkorú puskahordozóról csurgott a verejték, Wilson is szemére húzta a kalapját, vörös nyaka ott duzzadt közvetIenül Macomber előtt.
Egyszerre csak a puskahordozó odaszólt valamit szuahéliül Wilsonnak, s azzal előrefutott.
– Kimúlt – mondta Wilson. – Szép munka. – Ezzel megfordult, hogy megszorítsa Macomber kezét. Miközben egymásra mosolyogva kezet ráztak, egyszerre vadul fölordít a puskahordozó, és már látják is, amint jön kifelé a bozótból, oldalvást, rák módra, utána a bika, orrát előreszegve, vékonyra összezárt szája vértől csöpög, zömök fejét előretartva jön támadásra készen, s apró disznószeme vérben forogva mered rájuk. Wilson, aki elöl haladt, térdre ereszkedve elsütötte a puskáját. Macomber pedig lövés közben, megsüketülve Wilson puskájának durrogásától, csak azt látta, amint a hatalmas homlokpáncélról cserép módjára pattogzanak le a darabok, és a bika feje rángatózik. Újra lőtt a tágas orrlikakra, és ismét látta, hogy megrándulnak a szarvak és repkednek a szilánkok. Most már nem látta Wilsont, mert vigyázva célzott. Megint elsütötte puskáját, miközben a bika hatalmas teste már-már rázuhant. A cső csaknem egy vonalban állt a közeledő, orrát előreszegző fejjel, és ő csak az apró, gonosz szemeket látta. A bika lassan leszegte fejét, és Macomber hirtelen úgy érezte, valami fehéren, izzón, vakítón villan meg belül az agyában. Egyebet nem is érzett.
Wilson már előbb oldalra került, hogy a bika nyakszirtjének irányítson egy golyót. Macomber egy helyben állt, és az orrot akarta eltalálni, de mindig egy árnyalattal följebb lőtt a súlyos szarvak közé, forgácsokat, szilánkokat hasítva belőlük, mintha palatetőre csapódnának a golyók. Mrs. Macomber pedig a kocsiból elsütötte a 65-ös Mannlichert a bikára, amint az éppen fölnyársaIni készült Macombert, és a férjét találta el mintegy öt centivel a nyakszirt fölött, egy kicsit oldalt.

* * *

Macomber arccal lefelé feküdt, nem egészen két méterre az oldalára fordult bivalytóI. A felesége ott térdelt fölébe hajolva, mellette pedig Wilson.
– Én nem fordítanám meg – mondta Wilson.
Az asszonyt hisztérikus sírás rázta.
– Megyek vissza az autóhoz – mondta Wilson. – Hol a puska?
Az asszony csak a fejét rázta, arca el volt torzulva. A puskahordozó fölemelte a fegyvert.
– Hagyja itt, ahogy van – mondta Wilson. – Majd: – Menjen Abdulláért, hogy legyen, aki tanúvallomást tehet, hogyan történt a baleset.
Letérdelt, elővett egy zsebkendőt és ráterítette Francis Macomber fejére. A száraz, porhanyós föld beitta a vért.
Wilson fölállt, és pillantása ráesett a bikára. Az oldalán feküdt, lábait kinyújtotta, gyér szőrzetű hasa aprókat rángott. "Bitang szép bika – regisztrálta gépiesen az agya. – Jó százharmincas vagy még jobb. Jobb!" – Odaszólította a sofőrt és meghagyta neki, hogy terítsen egy takarót a tetemre, és maradjon mellette. Aztán visszament az autóhoz. Az asszony az egyik sarokban ült és zokogott.
– Ezt szépen elintézte – mondta a vadász színtelen hangon. – Ő is otthagyta volna magát.
– Hallgasson! – kérte az asszony.
– Na persze, baleset, tudom – mondta Wilson.
– Hallgasson!
– Ne veszítse el a fejét – folytatta. – Adódnak bizonyos kellemetlenségei, de csinálok egy-két felvételt, azoknak jó hasznát veszi majd a vizsgálatnál! Ott lesz a puskahordozók vallomása meg a sofőré is. Maga tökéletesen tiszta.
– Hallgasson!
– Rém sok elintéznivaló lesz – mondta. – Autót kell küldenem a tóhoz, hogy onnan rádión kérjenek egy repülőgépet, amely bevisz mindhármunkat Nairobiba. Miért nem mérgezte meg inkább? Angliában úgy csinálják.
– Hallgasson, hallgasson! – kiáltott az asszony. Wilson végigmérte az asszonyt tompa, kék szemével.
– Végeztem. Egy kicsit dühös voltam. Kezdtem megszeretni a férjét – mondta.
– Ó, kérem, hallgasson! Kérem, kérem, hallgasson!
– Az más – mondta Wilson. – Kérem: az egészen más. Most már hallgatok.

VÉGE