ERNEST HEMINGWAY:
Francis Macomber rövid boldogsága (II. rész)

– Miért nem keltettél föl? – kérdezte a felesége. Élveztem volna, ha hallom.
– Meg kell ölnöm a dögöt – mondta Macomber nyomorultul.
– Nahát, ezért vagy itt, nem?
– Jó, jó. De ideges vagyok. Az idegeimre megy ez a bömbölés.
– Akkor meg, ahogy Wilson mondta, öld meg és fojtsd belé a szuszt.
– Igen, édeském – mondta Francis Macomber. Ugye milyen könnyűnek hangzik?'
– Csak nem félsz?
– Hát persze hogy nem. De ideges vagyok. Egész éjjel hallgattam az ordítását.
– Ragyogóan meg fogod ölni – jelentette ki a felesége. Majd meglátod. Tudom. Alig várom, hogy lássam.
– Fejezd be a reggelidet, és indulunk.
– Nevetséges, ilyen korán? Még nem virrad – mondta Margaret.
Az oroszlán mély mellhangon fölmordult. A torkából hirtelen feltörő hang rezgése szinte. megrázta a levegőt, végül egy mély sóhajjal, keserves nyögésseI elhallgatott.
– Olyan, mintha itt volna a közelben – szólalt meg Macomber felesége.
– Úristen – mondta Macomber –, gyűlölöm ezt az átkozott hangot.
– Roppant lenyűgöző.
– Lenyűgöző! Ijesztő.
Robert Wilson akkor érkezett oda, kezében kurta, ocsmány, botrányosan nagy furatú 505-ös Gibbse, száját vigyorra húzta.
– Gyerünk! – szólt. – Puskahordozójánál van a Springfieldje meg a nagy puska. Minden bent van az autóban. Megvannak az acélgolyói?
– Igen.
– Én kész vagyok – jelentette ki Mrs. Macomber. – Ennek a ricsajnak véget kell vetni – mondta Wílson. – Üljön előre. A Memsahib ülhet velem itt hátul. Beszálltak a kocsiba, és a hajnali szürkületben elindultak a folyó mellett fölfelé a fák között. Macomber kinyitotta a töltényrést, és meggyőződött, hogy acélgolyók vannak-e benne; rátoIta a závárt, és biztosította a fegyverét. Érezte, hogy remeg a keze. Megtapogatta a többi töltényt a zsebében, aztán végighúzta ujjait a töltényeken, melyeket az inge mellrészére erősített tölténytartókban hordott. Hátrafordult Wilson felé, aki az ajtó nélküli, doboz alakú autó hátsó ülésén foglalt helyet a felesége mellett. Mindketten vigyorogtak izgalmukban. Aztán Wilson előrehajolt, és súgott valamit.
– Nézze, ereszkednek a madarak lefelé. Ez azt jelenti, hogy az öreg otthagyta a zsákmányt. A folyó túlsó oldalán Macomber jól látta a fák fölött köröző, a magasból le-lecsapó keselyüket.
– Valószínűleg erre jön majd a szomját oltani, mielőtt nyugovóra térne – suttogta Wilson. – Jól nyissa ki a szemét!
Lassan haladtak előre a folyó magas partján. A folyó ágya itt mélyen feküdt a görgeteg kövek között. Az autó ide-oda kerülgette a nagy fákat. Macomber a túlsó partot figyelte, amikor egyszer csak megérezte, hogy Wilson megfogja a karját.
Az autó megállt.
– Ott van – vette ki a suttogásból. – Előttünk, jobb kéz felé. Szálljon ki, és kapja el. Csodaszép példány.
Macomber most látta meg az oroszlánt. Kissé oldalvást állt, fejét magasra tartotta, feléjük fordítva. A fújdogáló reggeli szél meg-megborzolta sötét sörényét. Óriási volt, amint kirajzolódott a meredek parton a reggeli szürkületben, izmos szügyével, lágyan domborodó testével.
– Milyen messze van? – kérdezte Macomber fegyverét fölemelve.
– Hetvenöt körül. Szálljon ki, és csípje el.
– Miért ne innét lőjek, ahol állok?
– Nem szokás autóból lőni a vadra – hangzott fülébe Wilson szava. – Szálljon ki. Nem fog a maga kedvéért egész nap itt állni!
Macomber kilépett az első ülés félkörű ajtónyílásán, rá a lépcsőre, majd onnan a földre. Az oroszlán még mindig ott állt fenségesen és hidegen szemlélve ezt a tárgyat, melyet szeme valami óriás rinocérosz sziluettjének látott. A szél nem hozott feléje emberszagot, ezért csak figyelte a tárgyat, miközben busa fejét jobbra-balra ingatta. Aztán szemmel tartva a tárgyat, félelem nélkül, de habozva, hogy lemenjen-e inni a folyóhoz, amíg az a dolog ott áll vele szemközt, észrevette, hogy egy emberi alak szakad el az ismeretlen tárgytól. Ekkor elfordította a fejét, és a fák fedezéke mögé húzódott. Egy reccsenő csattanást hallott, majd megérezte a 30-06-220-as acélgolyó ütését az oldalában, mely hirtelen forró émelygést okozva föltépte a gyomrát. Futni kezdett tele talpon ide-oda hintázva súlyos testét, s a fák között a magas fű fedezéke felé tartott. Akkor újabb reccsenés következett, és füle mellett elzúgva belehasított a levegőbe. Aztán megint reccsent egyet, és az oroszlán érezte, hogy az ütés eltalálja alsó bordáit, és tovább szakít befelé, érezte hogy tele gyomrán kapott sebet, és a habos vér hirtelen megforrósodik a szájában. Vágtatni kezdett a magas fű irányába, ahol le tudna hasalni, láthatatlanná válhatna, és olyan közel csalogathatná támadóit, hogy egy rohammal elkaphatná az embert, aki kezében tartja azt a reccsenő micsodát.
Macomber, mikor kilépett az autóból, azon nem gondolkozott egy percig sem, hogy mit érez az oroszlán. Csak tudta, hogy remeg a keze, és ahogy távolodik az autótól, alig bírja a lábát emelni. Merevséget érzett a combjában, de mégis reszkettek az izmai. Fölemelte a puskát, célba vette az oroszlán nyakszirtjét, és meghúzta a ravaszt. Semmi eredmény, hiába húzta és húzta a ravaszt, pedig azt hitte, az ujja is eltörik bele. Akkor eszébe villant, hogy a fegyver biztosítva van. Amint elengedte a fegyvert, hogy kioldja, még egy lépést tett mereven előre, az oroszlán pedig, mihelyt észrevette, hogy sziluettje kibontakozik az autó hátteréből, megfordult és eliramodott. Aztán Macomber elsütötte a fegyvert. Tompa puffanást hallott, és ebből tudta, hogy a golyó célba talált; az oroszlán azonban nem állt meg. Macomber újra lőtt, és mindenki látta, hogy a golyó fölvág egy csomó földet a rémülten csetlő-botló oroszlán előtt. Ismét lőtt, de most már eszébe jutott, hogy alá kell céloznia. Mindnyájan hallották, hogy a golyó talált, az oroszlán pedig vágtába ment át, és beért a magas fűbe, mielőtt Macomber előretolta volna a závárt.
Macomber ott állt, remegő kezében a még mindig élesre töltött Springfielddel, és kóválygott a gyomra. Mellette Robert Wilson és a felesége. Ott állt két puskahordozó is, akik wakamba nyelven hadarásztak.
– Eltaláltam, kétszer találtam el – mondta.
– Gyomron találta és még valahol elöl – mondta Wilson lelkesedés nélkül. A puskahordozók komoran álltak. Most már elhallgattak.
– Lehet, hogy megölte – folytatta Wilson –, várnunk kell egy kicsit, mielőtt bemerészkedünk és megnézzük.
– Hogy érti ezt?
– Várjuk meg, amíg legyengül, mielőtt utána megyünk.
– Aha – mondta Macomber.
– Csuda remek oroszlán – szólt Wilson vidáman. – Bár most bitang rossz helyen van.
– Miért rossz az a hely?
– Nem látni, amíg bele nem botlik az ember.
– Aha – mondta Macomber.
– Gyerünk – szólt Wilson. – A Memsahib itt maradhat az autóban. Elindulunk, és megnézzük a vérnyomokat.
– Maradj itt, Margot – mondta Macomber a feleségének. Nagyon kiszáradt a szája, és nehezére esett a beszéd.
– Miért? – kérdezte az asszony.
– Wilson mondja.
– Elmegyünk körülnézni – magyarázta Wilson. – Maga itt marad. Innét még jobban lát.
– Rendben van.
Wilson szuahéli nyelven egy-két szót váltott a sofőrrel. Az bólintott, és azt mondta: – Igenis, Bwana.
Akkor leereszkedtek a meredek parton, majd a folyón át a kövek között fölkapaszkodtak a túlsó partra, a kiálló gyökerekbe fogódzkodva. A parton haladtak előre, amíg el nem érték azt a helyet, ahol az oroszlán megfutamodott Macomber első lövése után. Vér feketéllett a füvön. A puskahordozók hívták föl rá a figyelmüket hosszú fűszálakkal mutogatva. A vérnyom befelé tartott a part menti fák mögé.
– Mit csinálunk? – érdeklődött Macomber.
– Nincs sok választás – felelte Wilson. – Nem tudjuk áthozni az autót. Meredek a part. Várunk még, hadd merevedjen meg egy kicsit szegény pára, aztán bemegyünk ketten, és megkeressük.
– Nem gyújthatnánk meg a füvet? – kérdezte Macomber.
– Túl nedves.
– Nem küldhetünk hajtókat rá?
Wilson végigmérte. – Persze, hogy küldhetünk – válaszolta. – Csak egy kicsit életveszélyes. Tudjuk, hogy az oroszlán meg van sebezve, érti? Az oroszlánt éppen meg lehet cserkelni: a neszre megugrik, de a sebzett oroszlán feltétlen támad. Nem is látjuk egészen addig, amíg bele nem botlunk. Meglapul egy akkora fedezékben, amiről az ember azt hinné, hogy még egy nyulat is alig rejthet el. Nemigen küldhetjük be a fiúkat oda efféle cirkuszi mutatványra. Valakit biztos szétmarcangolna.
– Na és a puskahordozók?
– Hát azok velünk jönnek. Ez az ő shaurijuk. Erre szerződtek, érti? Igaz, nem nagyon örülnek neki.
– Nincs kedvem bemenni oda – mondta Macomber.
Elszólta magát, még mielőtt észrevette volna.
– Nekem sincs – mondta Wilson jókedvűen. – Viszont nincs más választás. – Aztán, mintha valami eszébe jutna, rápillantott Macomberre. Rögtön meglátta, milyen szánalmas kifejezés ül arcán, s hogy mennyire remeg.
– Természetesen nem muszáj bemennie – mondta. – Ezért fogadnak fel engem, tudja. Ezért kerülök én olyan sokba.
– Úgy érti: egyedül menne be? Miért nem hagyjuk ott?
Robert Wilson, akinek gondolatait eddig teljesen lefoglalta az oroszlán és a helyzet megmagyarázása, eddig nem sokat foglalkozott Macomberrel, de annyit mégis észrevett, hogy nem valami nagy hős. Most hirtelen úgy érezte magát, mint aki rossz helyre nyitott be egy szállodában, és valami szégyenleteset látott.
– Hogy érti ezt?
– Miért nem hagyjuk ott?
– Úgy érti, hogy tegyünk úgy, mintha nem lenne megsebezve?
– Nem. Csak hagyjuk itt.
– Ilyesmit nem lehet csinálni.
– Miért nem?
– Egyrészt bizonyára szenved. Másrészt valaki gyanútlanul beleszaladhat.
– Értem.
– De magának nem muszáj egy lépést sem tennie.
– Szeretnék – mondta Macomber –, csak félek, tudja.
– Én előremegyek az erdőben – mondta Wilson. Kongoni majd követi a nyomot. Jöjjön mögöttem, egy kicsit oldalt. Valószínűleg meghalljuk, ha morog. Ha meglátjuk, mind a ketten lövünk. Ne törődjön semmivel. Majd én fedezem. Különben talán jobb lenne, ha nem vágna neki. Így sokkal jobb lesz. Miért nem megy vissza a Memsahibhoz, amíg én végzek itt?
– Nem, menni akarok.
– Rendben van – mondta Wilson. – De ne jöjjön, ha nem akar. Ez most már az én shaurim, tudja.
– Menni akarok – jelentette ki Macomber.
Egy fa alá telepedtek, és rágyújtottak.
– Nem akar visszamenni, és beszélgetni a Memsahibbal, amíg várakozunk? – kérdezte Wilson.
– Nem.
– Én visszaugrom, és megkérem, hogy legyen türelemmel.
– Jó – mondta Macomber. Ott ült, és izzadt a hóna alatt. A szája kiszáradt, gyomrát üresnek érezte, és szeretett volna csak annyi bátorságot, hogy megmondja Wilsonnak: csinálja tovább, intézze el az oroszlánt nélküle. Azt nem tudhatta, hogy Wilson azon mérgelődött, miért is nem vette előbb észre, milyen állapotban van a társa, és miért nem küldte vissza a feleségéhez. Ott ült, amikor Wilson visszatért.
– Nálam van a nagy puskája – mondta Wilson. – Tessék. Azt hiszem, adtunk neki elég időt. Induljunk.
Macomber fogta a nagy puskát, Wilson pedig így szólt:
– Maradjon mindig vagy a hátam mögött, vagy ötméternyire jobb felől, és tegyen pontosan úgy, ahogy mondom. – Aztán szuahéli nyelven odaszólt valamit a két puskahordozónak, akik vészterhes komorsággal szemlélték a jelenetet…
– Induljunk – adta ki a vezényszót Wilson.
– Ihatnék egy kis vizet? – kérdezte Macomber. Wilson odaszólt az idősebbik puskahordozónak, akinek az övén fityegett a kulacs. A fekete lekapcsolta, lecsavarta a kupakját és odanyújtotta a kulacsot. Macomber megfogta, és eltűnődött, hogy milyen nehéz és milyen szőrös a tapintása a rongyos filcborításnak. Ivásra emelte, s közben előrenézett a magas fű irányába, mely mögött lapos koronájú fák húzódtak. Könnyű szél fújdogált velük szembe, és a fű lágyan borzolódott a fuvallattól. Ránézett a puskahordozóra és látta, hogy az is szenved a félelemtől.

* * *

Harmincöt méternyire a füves részben feküdt a jól megtermett oroszlán, a hasán lapulva. Fülét hátracsapta, és mindössze annyi mozgást végzett, hogy hosszú, fekete, rojtos farkát föl-alá csapkodta. Amint beért a fedezékbe, arccal támadói felé fordult. Nyomorultul érezte magát a tele hasába kapott golyótóI. A seb egyre apasztotta erejét, mert a tüdeje minden lélegzetvételkor szivárgó, habos vért lökött a szájába.
Oldala nedvesen csillogott, és megforrósodott. A legyek ellepték az apró réseket, melyeket az acélgolyók vágtak sárgásbarna irhájába. A gyűlölettől összeszűkülő nagy, sárga szemét előreszegezte, és csak olyankor pislogott, ha lélegzetvétel közben a fájdalom belehasított. Karmait belevágta a. puha földkéregbe. Egész lénye, fájdalma, émelygése, gyűlölete és minden megmaradt ereje végsőkig fokozva nekifeszült, hogy elrugaszkodhasson, ha kell. Hallotta az emberi beszédet, és várt. Minden erejét összeszedte, hogy kész legyen a rohamra, mihelyt az emberek beérnek a magas fű közé. A hangok hallatára megfeszült le-föl csapkodó farka, majd amint a füves rész széléhez értek, köhentve mordult egyet, és nekiiramodott.
Kongoni, az öreg puskahordozó, a menet élén figyelte a vérnyomokat. Wilson készenlétben tartott puskával a füvet kémlelte, nincs-e mozgolódás, a második puskahordozó pedig előrefürkészett és fülelt. Macomber fölhúzott ravasszal Wilson nyomában haladt. Éppen beértek a füves részbe, amikor Macomber meghallotta a vértől elfojtott, akadozó, hörgő mordulást, és meglátta, hogy a fűben zizzenve surran valami. Aztán csak annyit tudott, hogy rohan, rohan hanyatt-homlok, pániktói hajtva, ki a szabadba, rohan a folyó felé.
Hallotta, hogy Wilson nagy puskájából fölcsattan para-pang, majd egy másodperc múlva újabb: pa-ra-pang. Megfordult és meglátta a szörnyeteg oroszlánt – fejét mintha elvitte volna a lövés –, amint kúszik Wilson felé a magas fűvel benőtt földön, miközben a vörös képű férfi a závárt kezeli a kurta, ronda fegyveren és vigyázva céloz. Majd újabb dördülés: pa-ra-pang a cső végén, és a súlyos, kúszó, sárga oroszlántömeg megmerevedik, és előrecsuklik a hatalmas, megcsonkított fej.
Macomber egyedül állt a tisztáson, ahova elrohant. Kezében még ott volt a töltött fegyver és a két fekete és a fehér ember megvető pillantásából tudta, hogy az oroszlán kimúlt. Megindult Wilson. felé. Hórihorgas alakja most mint mezítelen önvád meredt föl. Wilson ránézett és ezt kérdezte:
– Akar fényképeket csinálni?
– Nem – válaszolta.
Míg el nem érték a kocsit, egy szót sem szólt többet senki. Ott aztán megszólaIt Wilson:
– Csudaszép dög. A fiúk majd lenyúzzák. Itt is maradhatnánk az árnyékban.
Macomber felesége nem nézett férjére, sem az őrá, csak beült mellé a hátsó ülésre. Wilson elöl foglalt helyet. Egyszer átnyúlt és megfogta a felesége kezét, de nem nézett rá. Az asszony visszahúzta a kezét. Amint átnézett túl a folyón, ahol a puskahordozók nyúzták az oroszlánt, meggyőződött róla, hogy a felesége mindent láthatott. Ahogy ott üldögéltek, egyszerre csak Mrs. Macomber előrenyúlt, és rátette kezét Wilson vállára. Az hátrafordult, az asszony pedig áthajolt az alacsony ülés fölött és szájon csókolta a férfit.
– Ej, no – mondta Wilson, és napbarnított arca sötétebbre pirult.
– Mr. Robert Wilson – mondta az asszony. – A szép piros arcú Mr. Robert Wilson. Aztán visszaült Macomber mellé, és elnézett túl a folyón. Ott feküdt az oroszlán, fehér hasa felpuffadt, fehér húsú, inas lábai égnek meredtek, miközben a feketék hasogatták a bőrt a húsáról. Végül a puskahordozók áthozták a nedves, súlyos bőrt, fölgöngyölítették, beszálltak vele hátul, s azzal elindult az autó. Senki sem szólt egy szót sem, amíg vissza nem értek a táborba.
Ennyi az oroszlán története. Macomber nem tudta, mit érzett az oroszlán, mielőtt nekiiramodott, sem azt, hogy mit érzett, mikor az 505-ös ütése két tonna torkolatsebességgel szájon találta, és azt sem, mi késztette rá, hogy közeledjék, miután egy második hasító csattanás szétroncsolta a farát, mi ösztönözte, hogy odakússzon a ropogó, robbanó szerszám elé, amely kioltotta az életét. Wilsonnak volt némi fogalma erről, és ezt úgy fejezte ki, hogy: "Bitang szép fenevad", de Macomber azt sem tudta, Wilson mit érez. Nem tudta mit érez a felesége, csak annyit tudott, hogy az asszony szakított vele.
Felesége már többször szakított vele, de a dolog sohasem tartott sokáig. Nagyon gazdag volt, és még sokkal gazdagabb lesz. Tudta, hogy az asszony most már sohasem fogja otthagyni. Kevés dolog volt, amit tudott, de ezt egész pontosan tudta. Tisztában volt ezzel, értett a motorbiciklihez – már gyermekkorában értett hozzá –, továbbá az autókhoz, a vadkacsalövéshez, horgászáshoz, pisztránghoz, lazachoz meg a mélytengerhez. Rengeteg, túl sok könyvet olvasott össze a szexuális kérdésekről, értett minden labdajátékhoz, kutyákhoz, konyított a lovakhoz, értett hozzá, hogyan kell a pénzén ülni, és a legtöbb dologhoz, amivel az ő világában foglalkoztak. És jól tudta, hogy felesége nem fogja elhagyni. Az asszony valamikor híres szépség volt, és még most is szépségszámba ment Afrikában, de otthon már nem volt elég szép ahhoz, hogy őt faképnél hagyja, és előnyösebb házasságot kössön. Tudták ezt mind a ketten kölcsönösen. Az asszony elszalasztotta az alkalmat, és ezt tudta Macomber. Ha jobban ügyeskedett volna a nők körül, a felesége talán aggódni kezdett volna, hogy más, szebb feleséget kerít magának. Ennél azonban jobban ismerte a férjét, és azért ő sem aggódott miatta. Aztán meg férjében igen elnéző lélek lakozott, és ez volt a legjobb oldala, ha nem lett volna egyúttal a leggyanúsabb is…
Mindent összevéve: viszonylag boldog házastársaknak ismerték őket; abból a fajtából, akiknek szétválásáról gyakran rebesgetnek, de az mégsem következik be soha, s amint a pletykarovat vezetője kifejezte: most a sokak által irigyelt és örökké tartó szerelmüket a kaland fűszere is ízesíti egy szafárival azon a földrészen, melyet a legsötétebb Afrikának mondott a világ, amíg Martin Johnsonék be nem világítottak oda filmjeikkel, s ahol most a vén Simbát: az oroszlánt, a bivalyt és Tembót: az elefántot űzi a házaspár, sőt állatfajokat is gyűjt a Természetrajzi Múzeum számára. Ugyanez a rovatvezető a múltban már legalább háromszor adott hírt arról, hogy szakítani készülnek egymással, és ez így is volt. Ámde mindig kibékültek. Házasságuk egészséges alapokon nyugodott. Margot túlságosan szép volt ahhoz, hogy Macomber elváljon tőle, Macombernek viszont túlságosan sok pénze volt ahhoz, hogy Margot valaha otthagyja.
Hajnali három óra felé járt, és Francis Macomber, aki nemsokára belefáradt töprengésébe az oroszlánról, elszundított, fölébredt, aztán megint elaludt, majd hirtelen fölriadt, mert azt álmodta, hogy a véres fejű oroszlán föléje hajlik. A szíve kalapáIt miközben hallgatódzott, és akkor vette észre, hogy a. felesége nincs a szomszéd ágyban. Ezzel a tudattal feküdt két órán át.
Két óra múltán Mrs. Macomber visszajött a sátorba, fölemelte a moszkitóhálót, és bebújt az ágyába.
– Hol jártál? – kérdezte Macomber a sötétben.
~ HelIó! – szólt az asszony. – Te még fönt vagy?
– Hol jártál?'
– Kimentem levegőzni.
– Levegőzni, a fenét!
– Mit mondjak, drágám?
– Hol jártál?
– Levegőzni.
– Így is lehet mondani. Te kurva.
– Te meg gyáva vagy.
– Helyes, mi közöd hozzá? – mondta a férfi.
– Nekem semmi. De kérlek, ne beszélgessünk, drágám, mert nagyon álmos vagyok.
– Azt hiszed, mindent lenyelek?
– Tudom, édeském.
– Hát nem.
– Kérlek, drágám, ne beszélgessünk. Olyan álmos vagyok.
– Megígérted, hogy ilyesmi nem lesz.
– Hát most van – mondta az asszony negédesen.
– Azt mondtad, ha eljövünk ide, nem csinálsz ilyeneket. Megígérted.
– Meg, drágám. Úgy is akartam. De tegnap elromIott a kirándulás. Ugye nem muszáj erről beszélnünk?
– Nem nagyon kéreted magad, ha alkalom kínálkozik, mi?
– Kérlek, ne beszéljünk. Olyan álmos vagyok, drágám.
– Én igenis beszélni fogok.
– Akkor ne törődj velem, mert én aludni fogok.
Aludt is.

* * *

A reggelinél mind a hárman ott voltak az asztalnál napfölkelte előtt, és Francis Macomber rájött, hogy a sok férfi között, akit valaha gyűlölt, Robert Wilsont gyűlöli a legizzóbban.
– Jól aludt? – kérdezte Wilson torokhangján, miközben pipáját tömködte.
– Hát ön?
– Prímán – közölte a fehér vadász.
"Te csibész – gondolta Macomber –, te piszok csibész.”
"Az asszony tehát fölébresztette, amikor visszament – állapította meg magában Wilson, miközben a házaspárra szegezte tompa; hideg tekintetét. – Hát miért nem tartja pórázon a feleségét? Mit képzel, mi vagyok én, faszent? Tartsa kordában. Ö tehet róla."
– Gondolja, hogy találkozunk bivallyal? – érdeklődött Margot, és félretolt egy tál barackot.
~ Lehetséges – felelte Wilson. és rámosolygott. – Miért nem marad a táborban?
– Semmi pénzért sem maradnék – mondta neki az asszony.
– Miért nem parancsol rá, hogy maradjon itthon? – kérdezte Wilson Macombertől.
– Maga parancsoljon neki – felelte Macomber hűvösen.
– Hagyjuk a parancsolgatást – majd Macomber felé fordulva – meg a szamárkodást – mondta Margot egész kedélyesen.
– Készen van, indulhatunk? – kérdezte Macomber.
– Bármikor – válaszolta neki Wilson. – Akarja, hogy jöjjön a Memsahib?
– Nem mindegy, hogy akarom-e vagy sem?
"A fenébe – gondolta magában Wilson. – A fészkes fenébe. Hát ez most már így lesz? Nos jó, akkor legyen igy."
– Mindegy – mondta.
– Biztos, hogy nem akar inkább itt maradni a feleségemmel a táborban, amíg én bivalyra vadászom? – kérdezte Macomber.
– Nem tehetjük – felelte Wilson. – A maga helyében nem beszélnék ostobaságot.
– Én nem beszélek ostobaságot. Okádnom kell.
– Csúnya szó az.
– Francis, kérlek, légy eszeden – szólt a felesége.
– Nagyon is eszemen vagyok, az istenit – mondta Macomber. – Ettél már valaha ilyen rohadt ételt?
– Valami baj van talán az étellel? – kérdezte Wilson nyugodtan.
~ Csak annyi, mint minden egyébbel.
– Én a helyében megemberelném magam, uram – mondta Wilson nagyon nyugodtan. – Az egyik felszolgáló fiú ért valamit angolul.
– Vigye el az ördög.
Wilson fölállt, és pöfékelve odább sétált. Néhány szuahéli szót váltott az egyik puskahordozóval, aki rá várakozott. Macomber meg a felesége tovább üldögélt az asztalnál. A férfi a kávéscsészéjét bámulta.
– Ha jelenetet csinálsz, itt hagylak, drágám – jelentette ki Margot higgadtan.
– Dehogy hagysz.
– Próbáld meg, majd meglátod.
– Nem fogsz itt hagyni.
– Nem hagylak itt, te pedig viselkedj rendesen.
– Viselkedjek rendesen? Ezt nevezem! Viselkedjek rendesen!
– Igen, viselkedj rendesen.
– Miért nem próbálsz te rendesen viselkedni?
– Hosszú ideig próbáltam. Nagyon hosszú ideig.
– Utálom azt a vörös pofájú disznót. Látni is utálom.
– Igazán olyan rendes.
– Fogd be a szád! – Macomber csaknem üvöltött.
Az. automobil éppen akkor ért az étkezősátor elé, és a sofőr meg a két puskahordozó kiszállt. Wilson odasétált, és szemügyre vette az asztalnál ülő házaspárt.
– Lövésre készen?
– Igen – mondta Macomber, és fölállt. – Igen.
– Hozzon magával valami gyapjúholmit. Hideg lesz az autóban – mondta Wilson.
– Viszem a bőrzekémet – mondta Margot.
– A fiúnál van – közölte vele Wilson. Bemászott az első ülésre a sofőr mellé, Francis Macomber meg a felesége szótlanul beültek a hátsó ülésre.
"Remélhetőleg. nem jut eszébe a féleszűnek, hogy tarkón lőjön – morfondírozott magában. A nők csak útban vannak a szafárin."
Az automobil csikorogva gördült a reggeli szürkületben, le a folyóhoz, át egy kavicsos gázlón, majd fölkecmergett a meredek parton, ahol Wilson utat vágatott az előző napon, hogy kijuthassanak a túloldali területre.
"Szép reggelünk van", állapította meg Wilson. Bő harmat hullott az éjjel, és amint a kerekek átvágtak a gazon és alacsony cserjéken, megcsapta orrát a letaposott páfrány illata. Verbénára emlékeztetett, s amint az autó utat tört magának az úttalan, bokorral-cserjével benőtt vidéken, Wilson élvezte a harmatnak meg az összemorzsolt páfránynak ezt a kora reggeli szagát, meg a hajnali ködön átfeketéllő fatörzsek látványát. Két kliensét a hátsó ülésen helyezte el, hogy kirekessze őket gondolataiból, és most a bivalyokon járt az esze. A bivalycsorda, amire most vártak, a napot sűrű mocsarasban töltötte, éjjel azonban kijöttek legelni nyílt területre, és ha sikerülne az autóval elvágni útjukat a mocsaras felé, Macomber elcsíphetné őket a szabadban. Nem kívánt Macomberrel bivalyra vadászni sűrű, fedett helyen. Egyáltalán nem kívánt Macomberrel sem bivalyra, sem egyébre vadászni, de hivatásos vadász lévén, sok furcsa alakkal hozta már össze a sors.
Ha sikerül ma bivalyt ejteniük, akkor már csak az orrszarvú van hátra, s azzal a szerencsétlen ember túljutott veszélyes játékán, a dolgok pedig valahogy majd elrendeződnek. Akkor semmi köze többé az asszonyhoz, és Macomber majd csak fátylat borít a történtekre. A látszatból ítélve már bizonyára nemegyszer átesett ilyesmin. Szegény pasas. Valahogy túl kell jutnia rajta. Nos, magára vessen a nyomorult pelenkavitéz.

(folytatás)