ERNEST HEMINGWAY:
Francis Macomber rövid boldogsága (I. rész)

Délfelé járt az idő. Mindnyájan az étkezősátor kettős szárnyú, zöld ajtólapjának árnyékában üldögéltek, s úgy tettek, mintha mi sem történt volna.
– Mit iszunk, citromlevet tisztán vagy limonádét? – kérdezte Macomber.
– Én gimletet – vetette oda Robert Wilson.
– Én is. Inni kell most – mondta Macomber felesége.
– Én is azt hiszem – helyeselt Macomber. – Szóljon neki, hogy csináljon három gimletet.
A fiú már készítette is az italt. Kiemelte az üvegeket a hűtőzsákokból, melyek párásan csillogtak a szélben a sátrakat beárnyékoló fák tövében.
– Mennyit adjak neki? – tudakolta Macomber.
– Egy font bőven elég – válaszolta Wilson. – Nem kell elkényeztetni őket.
– Vajon szétosztja-e köztük a vezetőjük?
– Feltétlenül.
Francis Macombert egy félórával azelőtt a szolgagyerekek, a szakács, a bőmyúzó és a teherhordó diadalmenetben hozták be a vállukon és karjukon, a tábor szélétől egészen a sátráig. A puskahordozók nem vettek részt a felvonulásban. A bennszülött fiúk letették sátra bejáratánál. Macomber sorra kezet rázott velük, fogadta jókívánságaikat, majd belépett a sátorba. Az ágyán üldögélt, amikor a felesége bejött. Az asszony egy szót sem szólt hozzá, ő pedig azonnal kiment, hogy arcát és kezét megmossa kint a hordozható mosdótálban. Aztán átment az étkezősátorba, és letelepedett egy kényelmes vászonszékbe egy szellős, árnyékos helyen.
Mrs. Macomber futó pillantást vetett Wilsonra. Rendkívül csinos, fiatalos nő volt. Szépsége és társa-dalmi helyzete révén öt évvel ezelőtt hozzájutott ötezer dollárhoz, mert odaadta nevét és fényképét egy kozmetikai reklámhoz, pedig maga soha nem is használta azt a cikket. Tizenegy éve volt Francis Macomber felesége.
– Pompás oroszlán, mi? – szólalt meg Macomber. A felesége most ránézett. Szemügyre vette mindkettőjüket, mintha még sohasem látta volna őket azelőtt.
Az egyiket, Wilsont, a fehér vadászt, jóformán még sohasem látta. Középtermetű férfi volt, haja homokszínű, bajusza rövidre nyírt. Hirtelenvörös arcában mélyen ült rendkívül hideg, kék szeme, melynek sarkában hamiskásan szaladtak össze a fehéres ráncok, valahányszor nevetett. Most rámosolygott az asszonyra, de annak tekintete lesiklott a férfi arcáról bő zubbonya alatt domborodó vállára, melyet csaknem eltakart négy tölténytartó a bal szivarzseb tájékán, azután továbbrebbent a szeme Wilson nagy, barna kezére, viseltes nadrágjára, poros bakancsára, majd vissza vörös arcába. Észrevette, hogy arcának napsütötte pirosságát fehér vonal vágja el. Stetson-kalapjának nyoma. Ez a fittyedt karimájú kalap most ott függött a sátorpózna kampóján.
– Ürítsük ezt a poharat az oroszlánra! – indítványozta Robert Wilson.
Ismét rámosolygott a nőre, de az asszony mosolytalanul a férjét méregette....
Francis Macomber nagyon magas, nagyon jókötésű férfi volt, már akinek a nagy csontú termet tetszik. Fekete volt, haja rövidre nyírva, mint az evezősöké, ajka inkább keskeny. Az emberek jóképűnek tartották. Ugyanolyan szafáriruhát viselt, mint Wilson, azzal a különbséggel, hogy az övé új volt. Harmincötödik évében járt, kitűnően tartotta magát, jól értett a labdasportokhoz, csakis nagy halakat fogott, sikereit egy sereg rekord koronázta, most nemrég pedig mindenki szeme láttára bebizonyította, hogy gyáva.
– Az oroszlánra! – szólt. – Sohasem tudom megköszönni magának, amit tett.
Margaret – így hívták a feleségét – visszafordította tekintetét férjéről Wilsonra.
– Ne beszéljünk az oroszlánról! – mondta az asszony.
Wilson ránézett, de nem mosolygott. Most az asszony mosolygott őrá.
– Furcsa nap volt ez a mai – mondta. – Nem kéne föltennie a kalapját még a sátorlap alatt is délidőben? Maga mondta; csak azért szólok.
– Föltehetem – szólt Wilson.
– Nagyon piros az arca, Mr. Wilson – mondta az asszony, és megint elmosolyodott.
– Az ital teszi – vetette oda Wilson.
– Nem hiszem – felelte Margaret. – Francis sokat iszik, de ő sose piros.
– Ma az – próbált tréfálkozni Macomber.
– Nem – mondta a felesége –, ma csak az enyém pirult. De Mr. Wilson mindig piros.
– Nyilván ilyen fajta vagyok. Hanem: nem vennénk le a műsorról a szépségemet, mint beszédtémát?
– Csak most kezdtem el.
– Hagyjuk abba – mondta Wilson.
– Nehezen indul a beszélgetés – állapította meg Margaret.
– Ne légy csacsi, Margot – szólt oda a férj.
– Semmi nehézség – mondta Wilson. – Itt ez a pompás oroszlán.
Margot rápillantott a két férfira, és azok mindketten tudták: az asszonyt sírás környékezi. Wilson már régóta látta, mi készül, és rettegett tőle. Macomber már túljutott a rettegésen.
– Csak az ne történt volna. Ó, bár ne történt volna meg – mondta az asszony, és elindult a sátra felé. Hangtalanul sírt, de a két férfi látta, hogy válla meg-megrándul rózsaszínű napálló blúza alatt.
– A nők mindjárt elvesztik a fejüket – szólt oda Wilson a magas férfinak. – Nem számít. Idegizgalom, miegyéb.
– Nem – mondta Macomber. – Azt hiszem, ezt a mai naptól életem végéig viselni fogom.
– Szamárság. Igyunk rá egyet ebből a vitriolból. Felejtse el. Különben is, semmi az egész.
– Megpróbálhatjuk – felelte Macomber. – De azt nem felejtem el, amit értem tett.
– Nem tettem semmit – mondta Wilson. – Szamárság.
Így üldögéltek az árnyékban, ott, ahol a széles koronájú akácok alatt tábort ütöttek. Mögöttük magányos sziklaszál magaslott; előttük pázsitszőnyeg futott; egy kavicsos mederbe ágyazott folyó felé, azon túl erdő kővetkezett. Itták az épp hogy hideg citromos whiskyt, és kerülgették egymás tekintetét. A bennszülött fiúk közben ebédhez terítettek. Wilson jól láthatta, hogy a fegyverhordozó gyerekek már mindent megtudtak a dologról, s amikor észrevette, hogy Macomber inasa terítés közben fürkésző pillantásokat vet gazdájára, szuahéli nyelven ráripakodott. A fiú kifejezéstelen arccal fordult el.
– Mit mondott neki? – érdeklődött Macomber.
– Semmit. Mondtam, hogy mozogjon, mert különben kaphat vagy tizenötöt a jobbikból.
– Az mi? Korbács?
– Azt tiltja a törvény – válaszolta Wilson. – Pénzbírságot írnak elő.
– Még mindig megtörténik, hogy megkorbácsoltatják őket?
– Ó, hogyne. Ha netán panaszra mennek, abból a hatóság nagy ügyet kever. De nem mennek. A korbácsot inkább elviselik, mint a pénzbírságot.
– Milyen furcsa – szólt Macomber.
– Valójában nem is az – felelte Wilson. – Maga mit tenne: tűrné a vesszőzést, vagy elvesztené a keresetét?
Maga is zavarba jött kérdésétől, és mielőtt Macomber válaszolni tudott volna, így folytatta: – Mindnyájunknak kijut a napi verés, kinek így, kinek amúgy.
Ezzel sem volt megelégedve. "Úristen – gondolta magában –, micsoda diplomata vagyok."
– Igaza van: megkapjuk a verést – mondta Macomber, és még mindig nem nézett társára. – Rettentően szégyellem magam az oroszlánügy miatt. De, ugye, nem kerül tovább? Úgy értem, nem jut senkinek a fülébe?
– Szóval azt hiszi, hogy én majd elmondom a Mathaiga Klubban? – Wilson hűvösen végigmérte. Ezt azért nem várta volna. "Szóval a fickó nemcsak pipogya fráter, de még nyöszörög is – gondolta magában. – Pedig a mai napig kedveltem. De mit tudhat az ember egy ilyen amerikairól?"
– Nem – mondta Wilson. – Hivatásos vadász vagyok. Mi sohasem beszélünk a klienseinkről. Efelől egészen nyugodt lehet. Különben is udvariatlanság arra kémi minket, hogy ne járjon el a szánk.
Most jött rá, hogy mennyivel könnyebb lesz a szakítás. Akkor majd egyedül étkezik és olvashat is közben. Ezek is külön esznek majd; Csak hivatalos minőségben fogja őket kísérgetni a szafárin – hogy is mondják a franciák? Előkelően elnéző magatartás – s mennyivel könnyebb lesz akkor, mint most végighallgatni ezt a szentimentális émelygést. Megsérti majd valamivel, és azzal új lapot kezdenek. Akkor majd a könyvével ülhet le az asztalhoz, és mégis az ő whiskyjüket issza. Ezt a kifejezést használták arra, amikor a szafári balul ütött ki. Az ember összeakad egy másik fehér vadásszal, és megkérdezi: "Hogy megy a sora?" És ha erre az a felelet: „Á, még mindig az ő whiskyjüket iszom", akkor az ember tudja, hogy az egész nem ért egy lyukas mogyorót.
– Bocsánat – mondta Macomber, miközben társa felé fordította jellegzetesen amerikai arcát, melyről a kamaszság nem tűnik el a férfikor derekáig. Wilson szemügyre vette rövidre nyírt evezősfrizuráját, szép metszésű, s még most is majdnem őszinte szemét, szép orrát és jó formájú állát.
– Bocsánat, erre nem gondoltam. Rengeteg olyan dolog van, amit nem tudok.
"Tehet egy szívességet" – gondolta Wilson. Teljesen fölkészült, hogy gyorsan és simán szakít, és most tessék: ez a nyavalyás, miután éppen megsértették, bocsánatot kér. Még egy próbát tett. – Ne szívja mellre, amit mondok – kezdte. – Nekem is élnem kell valamiből. Tudja, Afrikában nincs olyan nő, aki ne lőne oroszlánt, és nincs olyan fehér ember, aki megfutamodnék.
– Én megfutamodtam; mint a nyúl – szólt Macomber.
"Hát mi a fenét lehet kezdeni egy ilyen alakkal, aki így beszél" – morfondírozott magában Wilson.
Célba vette Macombert tompa, kék, gépfegyverszemével, az meg visszamosolygott rá. Kellemes mosolya volt, ha valaki nem látta meg szemében a sértődöttséget.
– Talán majd helyre ütöm a csorbát a bivalyvadászaton – mondta. – Most az következik, nem?
– Reggel, ha megfelel – vetette oda Wilson. Talán tévedett az előbb. Könnyen lehet, hogy így kell a dolgokat fölfogni. Hiába: az emberismeret fenét sem ér ezekkel az amerikaiakkal. Most megint a szívébe zárta Macombert. Csak a mai reggelt tudná elfelejteni. De azt persze nem lehet. Olyan kínos volt, hogy már kínosabb nem is lehetett volna.
– 0tt jön a Memsahib – mondta. Margaret a sátra felől közeledett. Üdének, vidámnak, sőt bájosnak látszott. Hibátlanul tojásdad arca oly tökéletes, hogy az ember szinte azt várná: ez a nő ostoba. "De ostobának nem ostoba – gondolta Wilson –, nem, nem."
– Hogy van a szépséges, vörös arcú Mr. Wilson? Jobban érzed magad, Francis, angyalom?
– Ó, sokkal – vallotta Macomber.
– Kivertem a fejemből az egészet – mondta a felesége, és leült az asztalhoz. – Miért érdekes az, hogy Francis jól tud-e oroszlánt ölni, vagy sem? Nem ez a foglalkozása. Ez Mr. Wilson szakmája. Mr. Wilson valóban rendkívül lenyűgözően gyilkol. Maga mindent gyilkol, igaz?
– Mindent – felelte Wilson –, ami jön. – "Ez a fajta a legkeményebb dió a világon – gondolta magában. A legkeményebb, a legkegyetlenebb, a legvérszomjasabb és a legvonzóbb fajta. Az embereik meglágyulnak, vagy az idegeik ronccsá őrlődnek, ők viszont megkeményednek. Vagy olyan férfit választanak maguknak, akivel bírnak? Ezt még nem tudják eldönteni abban a korban, amikor férjhez mennek" – tűnődött. Örült, hogy a maga leckéjét már megtanulta az amerikai nőkről, mert ez a mostani nagyon vonzotta.
– Holnap reggel bivalyra megyünk – közölte az asszonnyal.
– Én is megyek – mondta Margaret.
– Nem, nem jön.
– De igenis, megyek. Ugye mehetek, Francis?
– Miért nem maradsz a táborban?
– A világért sem – mondta a feleség. Ilyen kalandot, mint a mai, semmi pénzért el nem szalasztanék.
"Amikor az imént elment – tűnődött magában Wilson –, amikor elment, hogy kibőgje magát, csuda remek nőnek látszott. Mintha megértené, fölfogná a 'helyzetet, mintha bánkódnék a férje miatt, és fájna neki a dolog. Húsz percre eltűnik, aztán visszajön, az. amerikai nők kegyetlenségének páncéljában. Ezek a legpiszokabb nők. Azok, csakugyan a legpiszokabbak."
– Holnap a te kedvedért újabb bemutatót tűzünk a műsorra – mondta Francis Macomber.
– Nem jön velünk, asszonyom – szólalt meg Wilson.
– Nagyon téved – mondta az asszony. – Különben is roppant szeretném magát újra látni munkája közben. Isteni volt ma reggel. Már amennyire állatok fejét széjjeIlövöldözni isteni.
Itt az ebéd – mondta Wilson. – Nagyon elemében érzi magát, ugye?
– Miért is ne? Nem azért jöttem ide, hogy unatkozzam.
– Nos, eddig nem volt unalmas – mondta Wilson. Odalátszottak a folyóba ágyazott vándorkövek és a háttérben a magas partoldal a fákkal. Eszébe jutott a reggel.
Aznap délután, úgy estefelé, Wilson és Macomber elindult automobilon a bennszülött sofőr meg két puskahordozó kíséretében. Mrs. Macomber a táborban maradt. Túl meleg van, mentette ki magát, holnap úgyis velük megy kora reggel. A távolodó autóból Wilson elnézte a terebélyes fa alatt álldogáló asszonyt. Inkább csinos volt, mint szép, enyhén rózsaszín árnyalatú khakiruhájában. Haját kisimította a homlokából, és hátul, lent a nyakszirtjénél kontyba fésülte. Arca olyan üdén virított, mintha Angliában volna. Integetett feléjük, amint a kocsi átgázolt a mezön, a magas füvön, majd a fák közé kanyarodott, neki a csalitos domboknak.
A csalitosban. egy impalacsordára bukkantak. Kiszálltak az autóból, és meghajtottak egy vén, széles agancsú bakot, majd Macomber becsületére váló lövéssel helyben marasztotta, jó kétszáz lépésről. Ettől aztán nekiiramodott a csorda, vad futásban, egymás hegyén-hátán utat nyerve. Lábukat hasuk alá húzva akkorákat ugrottak, oly hihetetlenül s lebegve úsztak a levegőben, mint az ember olykor álmában.
– Jó lövés volt – szólt oda Wilson. – Kis célpontot nyújtanak.
– Ér ez a fej valamit? – kérdezte Macomber.
– Kiváló – nyugtatta meg Wilson –, így lőjön, és nem lesz semmi baj.
– Gondolja, hogy holnap bivalyra akadunk?
– Remélem, igen. A bivaly kora reggel kint legel, és ha szerencsénk van, el tudjuk csípni a mezőn csordában.
– Szeretném ezt az oroszlánügyet lezárni – mondta Macomber. – Nem valami kellemes érzés, ha az ember ilyesmit csinál a felesége szeme láttára.
"Szerintem – gondolta Wilson – feleség ide, feleség oda, az a kellemetlen, hogy ilyesmit csinál valaki, vagy ha már megtörtént, még beszél is róla" – mondani azonban ezt mondta:
– Mit kell ezen annyit töprengeni? Akárki elvesztené a fejét, mikor először kerül szembe oroszlánnal. Az ügy le van zárva.
Aznap éjjel, a vacsora után, mielőtt lefeküdt volna Macomber, megivott még egy pohár whiskyt szódával a tűz mellett. Később ágyán, a moszkitóháló alatt, az éjszaka neszeire figyelve úgy érezte, hogy az ügy még nincs lezárva. Se lezárva nincs, se el nem kezdődött. Pontosan úgy van, ahogy megtörtént, néhány részlete kitörölhetetlenül felnagyítva. Nyomorultul szégyellte magát. De a szégyennél is jobban kínozta valami dermesztő, kongó félelem. A félelem még ott tátongott, mint valami hideg, nyálkás üreg abban a nagy semmiben, ahol valamikor az önbizalma fészkelt, és ettől a rosszullét környékezte. Ez az érzés még most sem hagyta el.
Előző éjszaka kezdődött, amikor felriadt, és hallotta, hogy oroszlán bőg valahol följebb a folyó mentén. Öblös hangon indult a bőgés, és valami köhögős torokköszörülésben végződött. Olyan közelinek hatott, mintha éppen csak a sátorlap választaná el tőle. Amikor Francis Macomber felriadt e hangra azon az éjjelen, megijedt. Hallotta, amint felesége álmában csöndesen lélegzik. Nem volt senki, akinek bevallhatta félelmét, sem aki vele együtt félhetett volna. Feküdt magában, és nem ismerte azt a szomáli közmondást, hogy bátor ember háromszor ijed meg az oroszlántóI: egyszer, amikor megpillantja a nyomát, egyszer, amikor meghallja a hangját, és egyszer, amikor szemközt találja magát vele. Aztán a lámpás fényénél reggeliztek, és mikor kinn ültek az étkezősátorban, napfölkelte előtt, az oroszlán ismét elbődült. Francis azt hitte, máris ott van a tábor szélén.
– Hangja után ítélve, öreg legény lehet – mondta Robert Wilson, miközben fölnézett sózott heringes kávéja mellől. – Hallják, hogy köhög?
– Nagyon közel van?
– Lehet vagy egymérföldnyire a folyó völgyében.
– Meglátjuk?
– Megnézzük.
– Ilyen messzire hallatszik a bőgése? Mintha itt lenne a sátorban.
– Fene messzire hord a hangja – felelte Robert Wilson. – Fura, hogy ilyen messzire elhallatszik. Remélem, puskacsőre való macska. A fiúk azt állítják, járkál errefelé egy jól megtermett példány.
– Ha lövésre kerül a sor, hol kell eltalálnom, hogy helyben marasszam? – tudakolta Macomber.
– A nyaka és a törzse között – adta meg a választ Wilson. – Nyakán, ha megy. Csontra lőjön. Roncsolja szét.
– Remélem, jó helyre tudom majd szalasztani a golyót – mondta Macomber.
– Nagyon jól lő – szólt oda neki Wilson. – Ne hamarkodja el. Biztos lövésre menjen. Mindig az első lövés számit.
– Mekkora legyen a lőtávolság?
– Nem tudom. Ebbe az oroszlánnak is van beleszólása. Ne lőjön addig, amíg olyan közel nem jön, hogy biztosra mehet.
– Száz méter alatt? – kérdezte Macomber. Wilson odavillantott a szemével.
– Száz, az körülbelül megfelel, lehet, hogy rövidebbre kell hagyni. Nem kockáztatnám meg sokkal messzebbről. Száz, az tisztességes távolság. Ezen a távolságon ott lövi meg, ahol akarja. Itt jön a Memsahib.
– Jó reggelt – köszönt rájuk Mrs. Macomber. – Rámegyünk erre az oroszlánra?
– Amint befejezte a reggelijét – mondta Wilson. – Hogy érzi magát?
– Csodásan – válaszolta az asszony. – Telve izgalommal.
– Megyek és megnézem, hogy minden rendben van-e? – Wilson elindult. Nyomban utána az oroszlán újra fölordított.
– A nyomorult, mekkora ricsajt csap. Belérekesztjük a hangot – mondta Wilson.
– Mi baj, Francis? – kérdezte a felesége.
– Semmi – válaszolta Macomber.
– De valami mégsincs rendjén. Mitől vagy olyan ideges? – kérdezte Margaret.
– Semmitől.
– Mondd meg nekem. – Az asszony ráemelte tekintetét. – Nem jól érzed magad?
– Ez a rohadt bömbölés – válaszolta –, így ment egész éjszaka.

(folytatás)