Pintér Gábor:
A MAGAS RANGÚ „VADÁSZVENDÉG”

A sátorréti vadászházhoz érve a két hivatásos vadászt szokatlanul morózus hangulatban találtam. A karomat húzó boros flaska látványa sem váltott ki semmilyen kedélyállapot-javulást.
– Megkínálhatom az urakat egy pohár borral? – próbáltam kedélyeskedni, de csak még nagyobbakat szívtak a cigarettába.
Kivettem a szekrényből egy poharat, félig töltöttem borral, majd jó magasról ráspricceltem a szódát.
– Egészségetekre! – hát, ha ez sem segít, gondoltam, akkor tényleg nagy a baj. Nemrég fejeződött be a bérvadásztatás. Ha ezzel lenne gond, arról tudnék. Valami egyéb lehet, ami depresszióba döntötte az egyébként víg kedélyű, társaságot kedvelő Nimródokat.

– Na, fiúk, ki vele, mi a baj! – lendültem támadásba. Lassan megeredt a nyelvük. Elmondták, hogy reggel itt járt a vadásztársaság és a termelőszövetkezet elnöke, és „alfa parancsot” kaptak, minek értelmében ma este bikát kell lövetni egy Budapestről érkező, magas rangú vendéggel.

– Hát csak ez a baj? A budapesti vendég nyilván tudja – lévén vadászember –, hogy egy alkalom semmire nem garancia. Ha ma este nem sikerül, majd eljön még egyszer.

– Igen ám – ellenkeztek –, de nekünk nagyon a lelkünkre kötötték, hogy ma este kell meglövetni a bikát, mert a vendégnek csak egy alkalomra van ideje.
– Tudod jól – keseregtek tovább –, hogy nemrég fejeződött be a bérvadásztatás, és szinte minden lehetőséget kihasználtunk. Legalább kaptunk volna két nap haladékot, valamit összehoztunk volna.
– Gyerekek, ismétlem: ez az ember, ha magas rangú, ha alacsony, ha fővárosi, ha vidéki, elsősorban vadász, aki tisztában van vele, hogy a Bakonyban a szarvasbikák nem menetrend szerint közlekednek.

– Aztán még az is a baj – folytatták a nyavalygást –, hogy délben találkoztunk a szomszéd vadásztársaság vadőrével, aki kajánul gratulált az illusztris vendéghez. Azt mesélte, hogy a múlt évben ők is részesültek a magas kegyben, és ha rágondol, még most is gyomoridege lesz. Próbáltuk kifaggatni, hogy rákészüljünk, de mondta, hogy kár ezzel nyűglődni. Ennek az embernek semmi sem jó, náluk is oltári patáliát csapott.

– Ejnye, fiúk, hát nem volt nekünk már dolgunk mindenféle kacifántos vendéggel? Ő is csak egy a sok közül. Tegyetek meg mindent tisztességgel a cél érdekében, a többi úgyis a szerencsén múlik! Amennyiben patáliázni kerekedik kedve, hát csak tegye!
Ami meg az esti vadászatot illeti, Pista bácsi, te szoktad tanácsolni, hogy ha az ember kifogy az ötletből, menjen „brahira”. Vidd ki a vendéget olyan helyre, ahová bika ügyben normál körülmények között nem mennél, hátha szerencsénk lesz!

– Valami ilyesmire gondoltam én is – mondta Pista bácsi. Azt hiszem, kimegyünk a csatkai szélre.
– Akkor ezt is megbeszéltük. Most pedig lássunk hozzá, hogy a vendéget illően fogadhassuk!

Egy óra alatt végeztünk. Petróleumlámpák feltöltve, cilinderek megpucolva, a cserépkályhában pattog a tűz, rend, tisztaság mindenhol. A nagy szobában az ebédlőasztalon tiszta abrosz, frissen sült tepertős pogácsa, házi fehérkenyér és vörösbor, kisüsti pálinka. Ezeket a tsz. elnöke hozta előételként és italként, jelezve, hogy a vadászat végére itt lesz a frissen készített vacsora is.

Eljött a vendég érkezésének az időpontja. Némi késéssel, de annál nagyobb elánnal fordult be a ház elé a fekete Volga. A gépkocsivezető előzékenyen nyitotta ki a hátsó ajtót. Mindhárman a „magas rangúra” szegeztük a tekintetünket. Ő egy „jónapottal” elintézte a formaságokat, majd érdeklődött, hogy informáltak-e bennünket a jöveteléről? Közöltem vele, hogy igen, és hogy mindenben állunk rendelkezésére.

Amíg vele voltam elfoglalva, észre sem vettem, hogy a Volga eközben megszabadult még egy ugyancsak szemrevaló terhétől. Megjelenése azonnal oldotta a kínos helyzetet. Kedvesen mosolyogva, teljes névvel bemutatkozott, és elcsiripelte, mennyire örül, hogy itt lehet.

Behívtuk őket a házba, ahol azonnal elvonultak ruhaváltási szándékkal. A gépkocsi vezetője kint maradt a ház előtt, a kocsiján bütykörészett valamit. Mi pedig a váratlan jelenségen csemegéztünk. Azonnal létrehoztunk egy „vadászházgondnoki” státust, aminek a betöltésére Őt minden szempontból rendkívül alkalmasnak ítéltük. Endre – ki köztünk a legfiatalabb volt –, szokatlan élénkséggel ecsetelte, hogy a „néni milyen jól van összerakva”, és hogy neki agancsfőzés alkalmával nélkülözhetetlen segítség lenne.
Mindenesetre a hölgy jelenléte oldotta nyomott hangulatunkat.

Kis idő múlva megjelentek. Vágyaink tárgya változatlanul nadrágkosztümben volt, a vendég viszont kifogástalan vadászöltözékre váltott. Talán csak az mutatott némi disszonanciát, hogy a panyókára vetett farkasbunda az időjáráshoz képest túlzónak tűnt. A vendég invitálásunkat ételre-italra rendre visszautasította, bájos kísérője viszont szinte mindenből kért egy kicsit, amitől amúgy is kedélyes alaphangulata jelentős mértékben fokozódott.

Látva, hogy a szituáció kezd kínossá válni, a vendég segítségére siettem, és az esti vadászattal kapcsolatos dolgokra tereltem a szót. Ő közölte, hogy a vadászaton csak egyedül vesz részt, a hölgy és a gépkocsivezető itt marad. Egyébként, ha nincs akadálya, már menne is. Választ sem várva a fegyveréért indult. Látszott rajta, hogy parancsoláshoz szokott, feltétlen engedelmességet elváró személy.

Ahogy Pista bácsival eltraktoroztak, a gépkocsivezető is befejezte a „Lihacsovi Limuzin” generálozását és bejött velünk a házba. Itt aztán bizonyos árulkodó jelekből rövidesen kiderült, hogy a főnök – ahogy egymás közt titulálták a vendéget – két bizalmi embere egymás vonatkozásában is feltűnően bizalmasak.
Látva, hogy nekünk itt csak az ötödik kerék szerepe jut, némi jópofizás után kacsintottam Endrének és elindultam kifelé, mondván, hallgatózom egy kicsit. Néhány perc múlva Endrének is halaszthatatlan hallgatózási ingere támadt. Ő is kijött utánam. Így a pár turbékolhatott kedvére.

Pista bácsi szorult helyzetén elmélkedtünk, és nagyon kívántuk azt a bizonyos váratlan, ritka szerencsét. Endre melegváltásban szívta a cigarettákat. Talán a tizedik után egyszerre kaptuk fel a fejünket.
– Te, ez nem lövés volt?

Azonnal felvillanyozódtunk, és egymást túllicitálva bizonygattuk, hogy az irányát tekintve csak tőlük jöhetett. Lassan teljesen besötétedett, így várható volt a közeli visszaérkezésük. Még egy negyedóra kétségek között, és már hallottuk is a traktor jellegzetes kopogós hangját.

Türelmesen megvártuk, amíg kiszállnak. Pista bácsi mélyen hallgat. A vendég szó nélkül beviharzik a házba, majd kis idő múlva nagy ajtócsapkodás közepette elporzik a Volga. Ahogy szokták volt mondani: se puszi, se pá.

– Mi történt Pista bácsi? – kérdeztem értetlenül. – Hallottunk egy lövést nem tőletek jött?
– De tőlünk jött – mondta lehangoltan. – Menjünk be a házba, valamit le kell hajtanom, mert elrobbanok.

Türelmesen megvártuk, amíg a robbanásgátló rendeltetésszerűen célba ér.

– Már kifele menet azzal nyúzott – kezdte Pista bácsi –, hogy meséljem el neki, hogy néz ki, és hány kiló a számára kinézett bika agancsa. Gondolhatjátok, mekkorákat nyeltem. Nem akartam kijózanítani. Ha már lúd, legyen kövér! Azt mondtam, hogy két lehetőség közül is választhat. Majd meglátjuk, melyikhez lesz szerencsénk. Ha csak nem fordul meg a szél – erre sikertelenség esetén hivatkozni is lehet –, akkor nem megy bika nélkül haza – nyugtattam meg.

Fel sem ültünk a magaslesre, már idegesen elkezdett dobolni ujjaival a lesdeszkán. Na, gondoltam, ez engem keresztbe fog lenyelni, mert hogy itt bikát nem lövünk, azt szinte biztosra vettem. Ilyen kínos lassúsággal még nem telt talán soha az idő!

Aztán legnagyobb csodálkozásomra bejött a „brahi”. Tőlünk mintegy 150 m-re kiváltott egy bika, és komótosan ballagott át a legelőn. A vendég azonnal a fegyveréhez kapott, én meg a keresőtávcsővel vettem célba. Teste után ítélve jó középkorú, az agancs mindkét fele villás, jobb szárán a jégág törött, páratlan tízes.

Ez az egyik bika, amit Önnek kinéztünk – súgtam a beavatottak cinkosságával –, és mivel rövidesen vége a lővilágnak, kérem, lője meg! Szinte azonnal dörrent a lövés. Becsületére legyen mondva, mintaszerűen vállapon lőtte! A bika felkapta az elejét, majd „tolatni” kezdett, és néhány tétova lépés után lerogyott.

„Hány kiló az agancs?” – kérdezte – miközben gratuláltam neki.

Majd a helyszínen nyilatkoznék, de legyen nyugodt, szép, szabályos kívánatos trófea. A baj akkor kezdődött, amikor az elesett bikához értünk. A ravatalon egy közepes testsúlyú bika feküdt, mely akácosban tisztított sötét sárga, szépen erezett 6 kg körüli szabályos páratlan tízes agancsot viselt. A látványtól égtelen haragra gerjedt.

„Mit képzelnek maguk?” – támadt rám – „Hogy mert velem egy ilyen nyeszlett bikát meglövetni? Ilyen késnyélnek valóért én egy lépést nem teszek, és… és vegye tudomásul, hogy ennek még következménye lesz!” Neki nem ezt ígérték! Utasított, hogy haladéktalanul vigyem vissza a vadászházba. A többit már ti is láttátok – fejezte be Pista bácsi a beszámolót.

A „magas rangú” trófeája sokáig a sátorréti vadászházunk ebédlőjét díszítette, mígnem egy betörés miatt – akárcsak elejtője – dicstelen körülmények között távozott, hogy a sors iróniájaként talán éppen késnyél formájában funkcionáljon tovább.

Az ominózus vendéggel néhány év múlva találkoztam ismét egy IBUSZ-utazáson, ahol egész más ember benyomását keltette. Kifogástalan modorú, joviális úriemberként – némi túlzással – a társaság kedvence volt.

Mikor viselt álarcot és mikor az igazit, ma sem tudom eldönteni De attól tartok, mindkét alkalommal „álorcát” öltött. A sajátját valahol elveszítette, míg egyik magas beosztásból a még magasabba avanzsált. Bakonyaljai látogatásakor mindenesetre nem vadászemberhez méltó „maszkot” viselt. Nemes egyszerűséggel szólva azt is mondhatnók: arcátlan volt!

2008. július 17.