JÁVORVADÁSZAT ÍJJAL KANADÁBAN

Sok időt, akár heteket is rá kell szánni a kanadai vadonban, hogy egy jávorbikát szabad területen be tudjon hívni, és el tudjon ejteni egy íjász vadász. Eközben nélkülöznie kell a civilizáció nyújtotta kényelmet, és dacolnia kell az időjárási viszontagságokkal. A siker saját ügyességén, tapasztalatán, és persze a jó szerencsén is múlik. A jávor hatalmas állat, két méternél magasabb és ötszáz kilogrammnál nehezebb is lehet. A bika agancsa általában lapátos. Nagy öröm a vadász számára, ha terítékre tud hozni egy ekkora méretű zsákmányt. Amilyen jámbornak néz ki, egyáltalán nem veszélytelen a vadászata. A tehenek féltőn óvják borjaikat. A sebzett bika pedig megtámadhatja az embert. Sok történetet lehetne mesélni az óriási szarvas által megölt vagy megnyomorított emberekről. Kanadai vadászíjász barátom nemrég tért vissza sikeres vadászatáról. Izgalmas elbeszélése betekintést nyújt számunkra az íjas jávorvadászat rejtelmeibe.

Mark:
– „A tavalyi jávorvadászatunk befejeztével jó barátommal úgy határoztuk, hogy az idén a tartományunk északi részére hajtunk fel jávorozni úgy tizenkét napra. Vadásztunk már ott jávorszarvasra sikeresen évekkel ezelőtt, és valahogy kezdtünk visszavágyni újból. Hatalmas szabad területek vannak arrafelé, nagy vizekkel, és rengeteg szigettel. Nagyon szép, de vigyázni kell, mivel könnyű eltévedni, főleg este mikor jövünk vissza a sátor táborunkhoz esőben es ködben, ami ilyenkor elég gyakori. Ez a rengeteg tó helyenként láncszerűen egybe van kapcsolódva, egy hatalmas több száz km-es vízrendszert alkotva.

Sokat tervezgettünk, tanakodtunk, térképeket, Google Earth-öt nézegettük gyakran a nyár folyamán, hiszen rengeteg lehetőség van, és sok helyre lehet menni. Végül is eldöntöttük, hogy hova is megyünk vadászni. Tudtuk, hogy valóban akkor dől el pontosan, mikor odaérünk, hogy milyen mélyre tudunk bemenni a tavakon át, melyet az időjárás (ami gyorsan változik ott) és a terep feltételek diktálnak. A terület hatalmas, több száz km emberi település nélkül (és utak nélkül). Teljességben a vadon vesz körül. A Hudson Bay-ig el lehetne menni az erdőségen át anélkül, hogy emberrel találkoznánk... de ez itt nem újdonság. A régió kiválasztása után a térképen olyan helyeket nézünk, ahol két tó közel van egymáshoz, és csak egy kis keskeny földnyelv választja el őket egymástól. Ezek jó vad átjáró helyek, és kitűnő helyek a mobil leseink elhelyezésére, máskülönben a tavakba benyúló kis földnyelvek, vagy hosszú félszigetek is nagyon jó helyek, főleg mert nehéz a jávoroknak ilyen helyen szél alá kerülni, hogy kiszagolják a hívó hang eredetét.

Közös jávor-vadászengedélyt váltottunk ki barátommal, ($41 fejenként) ami egy jávor bikára érvényes. Ha bármelyikünk is lövi meg elsőként, akkor vége a vadászatunknak.
Nem volt értelme két külön engedélyt venni, mivel nincs szükségünk két jávorszarvasra (az is csak $10-el lett volna drágább). Kétszer előfordult, hogy mindkettőnk elejtett egy-egy bikát, és majdnem meghaltunk, míg kihordtuk a rengeteg húst. Akkor és ott megfogadtuk, hogy többet sosem megyünk két külön engedéllyel, hanem csak egy közössel... Egy jávor meg két személynek úgyis untig elég... sőt!

A sok órás vezetés és a végén egy kis erdei „úton" való off-roadozas után végre megérkeztünk a tó partjára, ahonnan az átkelésünk kezdődik. Ezután még két másik tavon kell átkenuzni egy harmadik tóra, ahol táborozni fogunk egy szigeten, és a környéken jávorszarvast hívni bőgésben.

Ilyen helyekre bemenni azért szeretünk, mert nincs vadászati nyomás, azaz nem zavart a terület vadászati szempontból, meg mondhatni, hogy semmi esély arra, hogy esetleg más vadásszal találkozunk, vagy akár indián vadászokkal. Ők megmaradnak közel az országút melletti tavaknál meg erdőknél.

Az első átkelés a pár km hosszú tavon jól zajlott. Nagyon borult volt az ég, az eső nem volt messze, de szerencsénk volt. Mire a második tavon is eseménymentesen átkeltünk, már eleredt az eső. A sátrainkat egy kis szigeten állítottuk fel, ahol hatalmas tölgyek álltak, amelyek a legkisebb szélre is úgy zúgtak, mintha orkán tombolna. A felszerelés minőségének fontossága kihangsúlyozott ilyen eldugott helyeken, éjszaka hideg van, és ha a hálózsák beázik, mert a sátor átengedi a vizet, pl. mikor egy napig esik, ez nagyon kényelmetlen, sőt, tönkreteheti az egész vadászatot.

Ételünk főleg szárított, zacskós készétel volt, amelyek elkészítéséhez vizet forraltunk, meg különböző konzervfajták (az utóbbinak nem vagyok rajongója egyáltalán). Vittem még jó száraz magyar kolbászt meg teli szalamit, finomak, csak azokra állandóan szomjazok… (sört nem vittünk).

A napok jól teltek, az esős, szeles idő elmúlt, amit gyönyörű, napfényes napok követtek végre, és ami a leglényegesebb a jávor vadászatban: szél nélküli napok (vagy csak nagyon gyenge szellő lehet!) és hűvös éjszakák meg reggelek ...

Jávorhívó kürtjeink hangja messzire szállt, és csak úgy visszhangzott a tavakat körülvevő vadonban. Sok nap eseménytelenül telt. Egyszer láttam egy jávortehenet borjúval a lesemről a rengeteg zajos vadkacsa, liba, hattyú, hód, nyérc, őz és pézsma mellett.

Éjszaka prérifarkasok (ezek minden éjszaka meg estefelé szólaltak meg) meg farkasok üvöltését is hallottunk, és gyakran wapiti bika bőgést. A legjobban jávor bika vakkantást, vagy jávor tehén nyöszörgő bőgését szerettük volna hallani, de csak egyszer fordult elő, hogy hallhattuk éjszaka....rögtön fel is kaptam a fejem a hálózsákból, és hallgatóztam nagyon, mivel ugyanezt a hangot próbálom leutánozni, amikor hívok.

Végre az egyik délután a hívásomra mintha választ hallottam volna, (néha nem vagy biztos, hogy nem-e a gyomrod korgott-e a „jó” zacskós étel után?)... de nem, még egyszer hallom, es most már valamivel erősebben, ami azt jelenti, hogy jön felém. Végül úgy öt perc múlva megjelent kilépve a kis tavon túli erdőből. Megállt a tó szélén, gondolkodva, hogy megkerülje-e a kis tavacskát, vagy ússzon át rajta. Végül is az úszás mellett döntött, majd kiérve az innenső oldalra, megállt, pár percig figyelve felém be az erdőbe, keresve a hívó tehenet, amit korábban hallott, és ami valójában az én hívásom volt.

Látva mindezt a kereső távcsövemben, másik kezemmel egy gyenge, nem túl hangos tehénhívást hallattam, ami végül is meggyőzte őt, és elkezdett minden lépésére vakkantani, elindult az irányomba. A szívem a torkomban dobogott, mivel kezdtem reménykedni abban, hogy lövéshez juthatok, ha bejön a nyárfák közé, melyek egyikén ott izgultam én is, a kis fém lesemen.

Közben lassan felálltam a lábrácson, mivel éreztem, hogy egyenesen bejön elém 15 m-re azon a váltón, melyre ráállt, és amelyen egy nagyon frissen megdörzsölt, meg összetört, kar vastagságú, fiatal kis nyárfa is volt. Úgy is történt, és mikor a feje (szeme) egy pillanatra takarásba került, kihúztam az íjat, és mikor keresztbe ért előttem (hatalmasnak látszik ám ilyen közelről) elengedtem a vesszőt. Rögtön láttam, hogy a vessző eltűnik az oldalában a „kazánház” táján. A bika megugrott, szaladt tizenöt métert, és megállt. Én egy bikavakkantással próbáltam megnyugtatni, miközben egy új vesszőt helyeztem a Hoyt-om húrjára. Lassan lépdelve pár lépést „J" alakba befordult balra, és elért a képen látható, sárga levelű nyírfa alá, és újból keresztbe állt. Ekkor hallottam, hogy rosszul, meg nagyon hangosan lélegzik. Ahogy ott állt szegény a sárga levelű nyírfa alatt, még egyszer meglőttem húsz méterről, mire elszaladt visszafele ahonnan jött, és ötven méterre onnan futás közben elesett. Látszott a lesemről a nagy sötét test a gazban.

Visszapörgetve az elejtés mozzanatait, ma már úgy gondolom (és látván az első lövés helyét), hogy második lövés nem volt szükséges. Kimúlt volna a kis nyírfa alatt, ahol még közelebb állt a kenumhoz, az öböl partján (ez a baloldal a lesemről) ... de most már mindegy, fél perc alatt kimúlt, nem szenvedett. A 125 gr Slick Trick hegy a 495 gr összsúlyú nehéz nyílvesszővel jól szerepelt. Végzett vele hamar, és bár az egyik hegyen az él kicsit „csipkés" lett, sebaj, elvégezte a dolgát, ahogy kell.

A trófeája nem nagy, inkább egy eléggé különös jávortrófea. Sok jávort ejtettem már el, (és láttam terítéken), de ilyen bikát meg nem lőttem ilyen típusú trófeával, amin nincs semmilyen lapát. Inkább más szarvasfélék agancsára hasonlít. Egy fiatal, nagy testű „tinédzser bika" kitűnő minőségű hússal, ami később tényleg nagyon finomnak és puhának bizonyult. (A jávorhús lehet nagyon kemény és rágós öreg bikák esetében, fordult már elő más bikáimmal. Ilyenkor érlelni kell két hétig hűtőszobában, ha lehetséges.)

Jávorvadászatkor nem vagyok trófeavadász. A hús és az élmény a lényeg, és abból idén lett bőven. A bika zsigereletlen súlyát méretei szerint hatszáz kilóra saccoltuk.

Kicsontoztuk ott helyben a hatalmas zsákmányt. Ez a művelet négy órába telt kettőnknek. A hátizsákokkal hordtuk ki a húst a kenuig, és vittük az átkelőhelyre. Ott kiraktuk hűlni éjszakára, egy erre a célra hozott vékony lepedőre, meg a faágakra is akasztottunk belőle. A jó szaglású és örökké éhes prérifarkasok ellen sapkákat hagytunk ott emberi illatként coyoteriasztónak.

Körülbelül háromszáz kiló színhús jöhetett ki belőle. Szerencsére a kenu nem volt túl messzire, de volt nyögés még így is, míg odahordtuk a sűrűn át a sok kidőlt fa között lépdelve. Azután holtfáradtan mentünk vissza a táborba pihenni, és összerakodni a következő reggeli táborbontásra.

Másnap jöttünk haza kilenc nap után – kicsit hamarabb, mint ahogy terveztük. A tavakon visszafelé is jól ment minden. Nem volt erős szél, sem nagy hullámok az átkelésnél. Minden egyszerre elfért a kenuban. Összességében egy nagyon jó vadászkirándulás volt ....tervezzük is már a jövő őszit ....ugyanoda megyünk valószínűleg.

Nahát így történt."

• János napi vadászat

Lejegyezte: Szilágyi Judit
2010. október 9.