Hogy vannak még csodák azt alighanem Szász Attila, a Tarpai Esze Tamás VT titkára igencsak megerõsítheti. A történet 2002 novemberére vezethetõ vissza amikor a közeli Téberdõ környékén vadásztársaink egy erõsen sántító, beteg gímbikát észleltek. A bika pontos elbírálása, betegségének megállapítása igen nehézkes mûveletnek ígérkezett, mert vagy a rekettyés sûrûjében tartózkodott vagy az erdõ takarásába húzódott, alig-alig lehetett megpillantani. A tisztás részeket nagy ívben kerülte. Akik látták inkább beteg járására lettek figyelmesek, az agancsról csak annyit tudtak mondani hogy nagy. A két agancsszárat egyszerre senki sem látta tisztán.
Az esetrõl – mint a társaság elnöke – beszámoltam a megyei FVM Hivatalban, ahol megbeszéltük a bika elejtésének feltételeit. Elkezdõdött a keresés. A nyomát többfelé megtalálták a kiküldött vadászok, a bika azonban szõrén-szálán eltûnt, ami azon a részen nem is olyan nehéz. Az erdõben és környékén annyi a rekettyés, nádas, mocsaras patakmeder, hogy ott még egy elefántcsorda is játszva megbújhat. Szóval jó ideig nem sikerült rátalálni. Aztán beállított az esõs idõ, a területet még nehezebb lett megközelíteni. Aki már járt a Beregben az tudja, hogyha megázik, milyen „vendégmarasztaló” az itteni talaj. Késõbb megjött a nagy hó, és a –20 Celsius fokos hideg. Telt-múlt az idõ, egyre reménytelenebb lett a helyzet. Vajon itt van-e még a bika, vagy idõközben felépült és már rég más helyre vándorolt?
Aztán újra látták!
Január 31-i évadzáró közgyûlésünkön megállapodtunk abban, hogy a hétvégén még lehet vadászni, elejthetõ selejt dámbika, na meg az FVM által kiadottak értelmében a beteg gímbika is.
Szombat délután sokan fagyoskodtak kinn a területen. A siker reménye engem is kicsábított, pedig a mínuszok ugyancsak röpködtek. Aztán a Téberdõ felõl lövés zaja verte fel a környék csendjét. Nemsokára a vadászmester hív a mobiltelefonon és közli, hogy titkárunk elejtette a beteg bikát! Mikor elmondja hogy mekkora, azt hiszem csak ugratni akar, kétszer is visszakérdezek.
Vasárnap elég sokáig szunyókáltam, de ebéd után nem tudtam megállni, hogy meg ne nézzem a nagy bikát. Amikor megálltam szerencsés vadászunk kapujában rögtön megláttam az udvar hátsó részén a tartóra rögzített hatalmas agancsot. Azt hittem a szememmel lehet valami baj, az otthonmaradt szemüveg híján káprázik. De bárhogy is néztem, hamar rájöttem, hogy nem romlott annyit a látásom. Az agancs tényleg akkora amekkorának mondták. Közelebb menve még mindig ámulattal néztem, aztán gratuláltam elejtõjének akit én ezek után nem is Attilának, hanem csak simán MÁZLISTÁNAK fogok nevezni egy darabig.
Az elejtés körülményeinek elbeszélése után elõkerült a mérõszalag és megkezdõdött a szigorú méricskélés. Volt aki az agancs súlyát 10 kg-ra becsülte, én azt mondtam közelebb van a 12-höz mint a 11-hez. Nekem lett igazam, mert a trófea 24 órával a kifõzés után elérte a 11 kiló és 70 dekát. Ahogy a mért adatokból számolgattam a pontokat, biztos, hogy legalább 8-10 ponttal veri az aranyérmes határt! Ez nem semmi Tarpán sem. A 2002–2003-as szezon így aztán nálunk „rekordosnak” mondható, hiszen az 575 grammos aranyérmes bak és a 4 kg-os ezüstérmes dámbika mellé a „Csodaszarvas” is felsorakozott. Azért esett néhány érmes kan is, de ez nálunk már szinte kötelezõ gyakorlatnak minõsül.
A bika különben nagyon legyengült állapotban volt, járni alig tudott. A jobb lapocka alatt még a bõgés idején lövést kapott a szomszédos területen, ez okozta súlyos leromlását. Az esetet a szomszéd vadásztársasággal megbeszéltük, a trófea és minden elismerés teljes egészében szerencsés vadászunkat illeti meg. Az elsõ, pontatlan lövés leadója ugyancsak sajnálhatja, hogy a kellõ pillanatban beremegett a keze. Hogy mekkora trófeáról van szó, Önök is láthatják. Kívánom, hogy minél többen tartsanak hasonlót a kezükben!
Tarpa, 2003. II. 24.