Idén rosszul alakult számunkra a szalonkaszezon. Érdekes módon nem az volt a fő problémánk, hogy ritkán jutottunk ki a területre, azt sem állíthattuk, hogy nem láttunk madarat. Tibor barátommal gyakran lestük a megszokott helyeken a hosszúcsőrű vándorokat. Szinte minden alkalommal jött is ránk néhány madár, mi pedig rendületlenül és következetesen hibáztunk. Volt egy-két eset, amikor úgy éreztük, hogy „megbillent” meg „kapott” az éppen célba vett példány, de bizony leesni nem láttunk egyet sem. Persze ahogy az ilyenkor lenni szokott, egyre ingerültebben kerestük az okokat, főleg azután, hogy a vadászmester egyik este kettőnk közé beékelődve nem átallott dublét lőni jelenlétünkben.Ez már sok volt a jóból, végül odáig jutottunk, hogy többet ki sem jövünk, ebben az idényben nem nekünk áll a zászló.Persze másnap este fél nyolckor már újra ott tipródtunk a leshelyen és bizakodtunk, hogy ma, igen ma megtörik az átok és nem megyünk madár nélkül haza.

Így volt ez április ötödikén is amikor egymástól jó száz méterre az akácfiatalos szélén strázsáltunk Tibivel meg fiatal vizslámmal, „aki” lábamnál ülve hiába koptatta fenekét estéről-estére. Ami őt illeti nem igazán tudta, hogy mire is várunk, hiszen szalonkához még nem volt szerencséje. Nem csoda, ha figyelmét a közelben felgallyazó fácánkakasok kötötték le.

Nyolc előtt néhány perccel egyes lövés dörrent cimborám állásán és végre-végre tisztán hallottam a földre zuhanó szalonka tompa huppanását.
– Ez hát megvolna! – könyveltem el magamban, bár egy kissé furcsálltam, hogy társam továbbra is egyhelyben álldogál, nem láttam menni a zsákmányért.
– Biztosan a lába elé esett, azért nem mozdul – tértem napirendre a dolog felett, majd elegánsan elhibáztam egy a fejem felett tovasüvítő cvikket. Kutyám úgy nézett rám, mint aki azt akarja mondani: – Legközelebb én lövök, te meg idehozod a madarat!
Lehet, hogy eredményesebb lett volna romokban heverő gazdájánál.

Negyed kilenckor befejeztük a vadászatot. Elindultam barátom állása felé, hogy gratuláljak a sikeres találathoz. Ahogy közeledtem, egyre jobban elbizonytalanodtam. Tibor lámpájának fénye lázasan imbolygott a bokrok alján, szemmel láthatóan keresgéléssel volt elfoglalva az imént még sikeresnek gondolt vadász.
– Onnan jött, itt lőttem rá, esett lefelé, de egy ág megdobta és valahova ide huppant le – magyarázta kissé már ideges barátom, aki sehogy sem értette, miért nincs ott a zsákmány, ahova ő leesni látta.

Természetesen kutyámmal együtt azonnal bekapcsolódtunk a keresésbe, bár ő szegény nemigen tudhatta mire megy ki a játék, mégis nagy hévvel dugta be orrát a legtüskésebb bokrokba is. Jöttünk-mentünk, keresgéltünk, újra meg újra nekirugaszkodtunk, de bizony még egy tollat sem találtunk. Közben teljesen besötétedett, egyre nehezebbé vált a bozótban való tipródás. Rövid tanakodás után teljesen lelombozódva úgy döntöttünk, hogy befejezzük a hiábavaló erőlködést. Barátom csalódottságát átérezve azonnal kijelentettem, hogy reggel a kutyával folytatom a keresést.
– Ha addig el nem viszi a róka! - borongott Tibi, és tovább ecsetelte a zsákmány elvesztésének egyéb lehetőségeit, én pedig nem tudtam igazán meggyőző érveket felhozni a hajnali megtalálás mellett.

Hétágra tűzött a reggeli nap, amikor Szultán kutyámmal újra a tetthely felé vettük utunkat. Körülöttünk kakatoltak az ébredező kakasok, egyesek már a földön dürögtek. Négylábú társam ugyancsak mutogatott feléjük az orrával, de szigorúan leintettem: – Majd ősszel kiskutyám, majd akkor beszélgetünk velük! – A felajzott eb érthetően nehezen fogadta el érvelésemet, de aztán jól nevelt vizslához méltóan bal lábam mellé szegődött.

Hamar megtaláltam a tegnap este botra tűzött papírzsebkendőt, amivel a találat valószínű helyét megjelöltük. Az akácfiatalos talaján még alig nőtt a fű, így könnyen szemügyre vehettem azt területet, ahová este a szalonka pottyanhatott. Egyre táguló körben keresgéltem, a kutya körülöttem sertepertélt, de negyedórás kajtatás után sem jutottunk előbbre. Visszatértem ahhoz a fiatal akáchoz amelyre társam szerint a meglőtt madár ráeshetett, és némi vizsgálódás után megláttam két tollat a fű között.

– Semmi kétség, ezek a szalonka hátából valók, valahol neki is itt kell lennie a közelben – éledt bennem a remény. Új stratégiaként a repülés vélt irányában kezdtem kutakodni, és láss csodát, alig négy lépés után ott pihent előttem a fűben a rendesen meglőtt hosszúcsőrű.
Mellé guggoltam, kalaplevéve simogattam összeborzolt tollait, és jobban örültem, mintha én lőttem volna az este.

Nem nagyon szeretem vadászaton a mobiltelefont, de most sürgősen előkotortam és felhívtam barátomat, hogy közöljem vele a jó hírt. Éreztem hangján az örömet és szívből gratuláltam.

A festő- és ecsettollak kiemelése után kutyám felé fordult figyelmem. Hát bizony, először nem mutatott különösebb érdeklődést az ismeretlen szagú, kakashoz képest apróka madár iránt. Ímmel-ámmal megszagolta, majd várakozóan pislogott rám. Letettem elé a fűbe a szalonkát és "Fogd!" vezényszóval bíztattam. Szultán ellenkezés nélkül felvette a zsákmányt és szépen tartotta.

Miután átadta további szimatoltatás után, elfektettem, a madarat jó messzire elvittem és beledugtam egy fűcsomóba. Ezután szél alá állítottam a kutyát és kiadtam a parancsot: – Keresd, hozd! – Kutyám magasra emelte fejét, hatalmasat szippantott a levegőbe majd vágtában elindult és rövid keresés után, szabályosan fogva, boldogságtól sugárzó pofával hozta a madarat.

Miután nagyon megdicsértem, még vagy ötször megismételtük a gyakorlatot, és a fiatal vizsla egyre nagyobb elánnal kereste és hozta az új apportot.

Már felszáradt a harmat, amikor a hazafelé ballagó vadász övén szaporán billegett a megkerült szalonka. A nyomában hetykén lépegető zsemleszínű vizsla pedig nagyokat szippantott az újonnan felfedezett zsákmány még kissé idegen, de annál izgalmasabb illatából.

2005. április 22.