Bátai György:
A MEZŐTÚRI ÖREG

A tiszántúli Mezőtúr felé sietek autómmal. Rég' látott barátaim, köztük Ádám Imre – akit már évek óta ismerek és sokat vadásztunk együtt – várnak rám. Utazásom célja egy „igazi jó” alföldi bak elejtése! A lehetőséget Imrének köszönhetem, aki a Berettyó Menti Vadásztársaság gazdasági vezetője. A számára megszavazott jutalombakot engedte át nekem.

A közel háromszáz kilométeres út hamar elfogyott miközben a gondolataim már a vadászat körül jártak. Kérdés kérdést követett a fejemben, vajon mekkora távolságra kell lőni, milyen helyen fog állni, és vajon mekkora lesz a BAK! Ugyanis az idei szezon legjobb bakját a szomszédos területen ejtették el. De ezeket a kérdéseket csak magamnak tehettem fel egyelőre, bár hamarosan mindre választ fogok kapni.

Késő délután érkeztem barátom háza elé, az udvaron már várt rám Rudival, a vadőrrel, aki kísérni és ha kell, segíteni fog a vadászaton. Alig tudtam üdvözölni a család többi tagját, már sürgettek, igyekezzek átöltözni, fogjam amire szükség van, mert máris indulunk a területre. Az üzekedés javában tart, a vad már korán kint tartózkodik a tarlókon. A sietségnek az is volt az oka, hogy nem tudtam sok időt vadászatra fordítani, másnap délután már indulnom kellett vissza, így legfeljebb három alkalommal próbálkozhattam.

Elhagyva a lakott területeket, belebámulva a véget nem érő rónaságba, most is, mint minden alkalommal mikor itt járok, próbáltam keresni a választ arra, hogy mi az, amit ennyire szeretek az Alföldben? Mert szeretem! A válasz: itt van körülöttem: az emberek őszinte barátsága, az illatok, a hangok, a végtelenbe futó rónák!

Barátaim szava ránt vissza ábrándozásaimból a valóságba. „Innen Rudival ketten mentek tovább, a lövés után majd utánatok megyek autóval. Rudi! Aztán nehogy valami kölyökbakot lövess a barátommal, hadd mutassa mindenkinek ott Baranyában, milyen egy jó alföldi bak!”
– Nem lesz semmi gond, már régóta figyelek három öreg „harcost”, ezek közül az egyiket szántuk neked. Éppen ideje, hogy átengedjék a helyet a fiatalabb, ígéretes trónkövetelőknek, hogy erőteljes, szép utódokat örökítsenek.

Kukoricával körülvett úton cserkeltünk, aminek a végén egy közel tízhektáros tarló volt, az egyik kiszemelt bak üzekedő területe. A tarlóhoz érve óvatosan kilestünk. A sarokban két őz feküdt, az egyik bak. Az, hogy a keresett öreg-e, még nem tudtuk megállapítani, mert túl messze voltak. Közelebb kell jutni hozzájuk!

Rudi intelmeit hallgatva – miszerint csak a sutát figyeljem, nehogy észrevegyen, mert ha megugrik, magával viszi a bakot is, ha a bak vesz észre, az nem jelent nagy gondot, mivel nem szívesen hagyja ott az üzekedő sutáját – próbáltunk a közelükbe jutni. Mikor már a távolság akár lövéshez is elegendőre csökkent „szerinte”, szerintem még mindig messze voltak. Távcsöveink bizonyították, hogy ez még nem az, amit keresünk. Kényelmesen elhelyezkedve vártuk, hogy a terület gazdája is megjelenjen. Ám ő ezt másként gondolhatta, mert nem mutatkozott, vagy netán távolabbi területről próbált új sutákat beterelni a territóriumába. A világosság fogytával visszahúzódtunk a vad zavarása nélkül.

Vacsora mellett bíztattuk egymást, hogy majd hajnalban, egy másik területen több eredménnyel járunk, a hajnali vadászat mindig eredményesebb. Reggel négykor ébresztelek! – köszönt el Rudi.

Az alvásról csak annyit, hogy katonakoromra emlékeztet, amikor szolgálatban próbáltam lopva aludni tíz-húsz perceket, de az éjszaka így eltelt.

Hajnali négykor, amikor a Nap még csak valahol az orosz földeket kezdte melegíteni, kint leskelődtünk a területen, egy úgynevezett „kubikgödör” körül, aminek a nagysága egy futballpályáéval majdnem megegyezik. Ahogy kezdett erősödni a hajnali világosság távcsövön keresztül láttuk, hogy a gödör túlsó oldalán őzek mozognak. Barátaim ki mondták az ítéletet: „a jobb szélén álló bak a keresett öreg, a te bakod, meglőheted”.

A távolságot, mintegy kétszázötven métert, kicsit sokallottam. Imre javaslatára egy kis árok nyújtotta takarásban közelebb csúszhattam hozzá. Itt már én mentem elöl, Rudi mögöttem, Imre pedig távolról a bakot figyelte. A távolságot kétszáz méterre sikerült lefaragnom, felegyenesedve láttam, hogy a bak lefeküdt. A lehetőséget kihasználva egy villanyoszlop takarásában még tudtam egy kicsit lopni a távolságból.

Egy oszlopnak támasztva a fegyvert füttyel igyekeztem talpra állítani a vadat, de nem sikerült. Rudi próbálkozott a síppal, eredmény így sem volt. Lassan elindult felém úgy, hogy a bak is észrevegye. Erre fel is állt, a szálkereszt úgy éreztem jó helyen van, útjára engedtem a lövést.

Vártam hogy jelez a bak, vagy netán összeesik, helyette csak kisebb porfelhő jelezte, hogy fölé lőttem. A bak beugrott a gödörbe.

Közben barátaim odaértek hozzám, kérdezték, hova céloztam, jól be van-e lőve a puskám. A hibázástól rosszkedvűen válaszoltam kérdéseikre. Vigasztaltak, hogy várjunk még, hátha kijön valamelyik oldalon és még egyszer rálőhetek.

Halkan beszélgettünk. Egyszer csak Imre hirtelen rám szól: „Itt a bak!” Egy pillanatra észre sem vettem a gödör felém eső oldalán figyelő bakot. „Lőjed!” – biztattak.

Guggoló helyzetben, szabadkézből céloztam és lőttem. Nem akartam hinni a fülemnek és a szememnek. Becsapódás, majd tűzben rogyott össze a szép bak. Azt hogy mit éreztem, leírni nem tudom. Barátaim gratuláltak és a felkelő Nap első sugarainál tettük ravatalára a mezőtúri Öreget.

Néhány percig magamra hagytak vele, hogy átérezzem a sikert, és a magam módján hajthassak fejet előtte. Újra és újra végigtapogattam rövid, de vaskos agancsát, amit 350–400 grammosra becsültünk. Feje és a nyakának majd negyedrésze teljesen ősz, valóban igazi öreg harcos.

A trófea a kidolgozás után Szolnokra kerül bírálatra, utána ígéretükhöz híven lakásom falára kiemelt helyre. Nagyon sok köszönet mezőtúri barátaimnak ezért a szép és felejthetetlen vadászatért!

2008. augusztus 10.