MINT EGY CSALÁD
– Nyílt levél egy vadászbaráthoz –

Autónk november egyik hétvégéjén kellemes duruzsolással fogyasztotta a kilométereket. Már Somogyországban jártunk, így a különböző beszédtémák során egyre többször került szóba célunk, a vadászat. Dr. Bugya István főorvos barátom invitálását nem tudtam visszautasítani, nem is illett volna. Az igazsághoz tartozik, nem vadásztam még a legendásan híres vadászmezőn. Természetesen hallottam a világhírű lábodi gímbikákról. Nem oda iparkodtunk, az a terület a főút jobb oldalán helyezkedik el, mi a bal kézre eső, a délebbre fekvő Szulokra igyekeztünk.

Már a gépkocsiból lehet látni, vadban bővebb ez a vidék, mint az ország keleti régiója. Nem győztem számolni a szemünk elé kerülő, rudlikban található dámokat. A tarvadazás időszakát írtuk, s a látottak alapján belül azt súgta valami, sikeres vadászatban lesz részem.

Az elhelyezkedés nem érdekes, kellemes környezetű, vadászok számára kialakított hotel vagy panzió, már nem is emlékszem a nevére, jó benyomást tett rám azonnal. Sőt arról is döntöttünk, ha megérkezik Robi, a hivatásos vadász, megmondjuk neki, az esti órákban kimegyünk terepszemlét tartani, azaz „vadászni”. Az idézőjel azért indokolt, mert vadbőség ide vagy oda, el sem sütöttük a fegyverünket. Másnap reggel és este már nem így volt.

A vasárnapi visszaindulás előtti hajnalban – olyan búcsúzási hangulatban – egy öreg vadkörtefás lesre ültem, balról az erdő és pár kilométerre a Dráva, előttem pedig egy nagy tábla hajdinatarló, azon túl újra erdő. Jobbra egy legelő, amelyet a birkák látogattak leginkább. A hajdinatáblát nem szántották fel, a vad szívesen látogatta, csipegette a tarlóban felnövő gyomnövények fiatal hajtásait, de az is lehet, hogy a kipergett szemeket is szívesen szedegették.

Lőtávolon kívül, a domb hajlatában az őzek már kiléptek az erdőből, de azt is megtanultam a három nap alatt, hogy az Alföld nagyvadját, az őzet nem kell lőni, hanem a dám- és a gímállomány szabályozása a legfontosabb feladat. Sok volt belőlük, különösen borjúból, ünőből, tehénből.

István egy másik lesre ült, elválásunkkor hangsúlyozta: „Ne feledd vadászni jöttünk. Jó helyen ülsz, az erdőből fognak kiváltani dámok”. Ez azt jelenti, az említett vad nőivarú egyedeit korra való tekintet nélkül lőhetem bátran. Közben kezet fogtunk, s az ilyenkor szokásos jókívánságokat is elmondtuk egymásnak.

A kissé csípős novemberi hajnalban gyorsan eggyé váltam a természettel, s ha vadászom, akár két napot is kibírok étlen-szomjan, azaz nem matatok, hanem figyelek mozdulatlanul. Ez olyannyira sikerült, hogy a vadászszenvedélye – vagy talán éhsége – által űzött vadmacska is csak akkor vett észre, amikor a les felső hágcsóin járt. Életemben nem láttam hasonló szaltót és talpra ugrást, mint amit a gyűrűs farkú bemutatott. Fújt vagy kettőt és gyorsan eltűnt a szemem elől. Valószínű ő is szokott itt figyelőállást felvenni.

Újra csönd ereszkedett a tájra. Fülemben maradtak István szavai, de ezen nem csodálkoztam, hiszen rádióriporteri betegség, hogy képesek vagyunk mindent rögzíteni, amit hallunk. Szóval reménykedve vártam. Természetesen az őzeket folyamatosan távcsöveztem, s abban is reménykedtem, hogy a szemközti erdőből rövidesen megérkeznek „őnaccságáék”.

Valami reccsent bent. Letámasztott fegyverem helyzetét megnéztem, hogy akár odapillantás nélkül is koccanásmentesen fel tudjam emelni. Minden idegszálammal vadásztam…

Már látom is – elevenedik meg bennem a történet –, egy pettyes bundájú dámborjú nyújtogatja a nyakát, majd kilép és a tarlószélben csipegetni kezd. 7×64-esem már a kezemben van, sőt a bajor tüském is a lapockájára néz. Nem húzom meg a ravaszt, bentről újra ágak reccsenését hallom.

A vadászathoz türelem kell, mondom magamnak. Eldöntöttem megvárom a zaj okozóját.

Egy tehén lép ki óvatosan, közben a borjú gyanútlanul szedeget a tarlón alig harminc méterre tőlem. A tehén is ott áll a közelében, időnként körbenéz, remélem, nem lát fel a lesre. Vadászkörökben ismert a dámnak az a tulajdonsága, hogy ellenőrzi, tartózkodik-e valaki a lesen. Meg sem mozdulok.

Már a tehén jobb lapockájára – blattjára – néz fegyverem. Ha a tehenet ejtem el, a borjú ott marad és lesz időm őt is elejteni. Fordított sorrendben csak a borjú marad terítéken, a tehén azonnal elugrik. Amíg ez végigfutott rajtam, ahol a borjú és a tehén kiváltott, érkezett a koronás fő. Lenyűgöző volt a látványa. Két hatalmas lapátjának minden csipkéje tökéletesen kirajzolódott a hajnali napfényben. Lélegzetvisszafojtva gyönyörködtem a természet tökéletes alkotásában.

Csatlakozott a többiekhez. Hiszen ez egy család – apa, anya és a gyermek –, villant az agyamba. Most már csak a látvány érdekelt, s azok a megfogalmazhatatlan emberi érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket karácsony táján érez az ember, amikor hazajönnek a gyermekek az unokákkal. Néhány hét és itt van Szent Karácsony Ünnepe, jutott eszembe. Teljesen emberinek láttam a három dám együttlegelészését. Ez egy család – fogalmaztam meg újra, s észre sem vettem, hogy fegyverem már letámasztottam. Ma sem emlékszem, mikor helyeztem vissza a magasles sarkába.

Közben mind a hárman elérték a szemközti erdőt, beváltottak. Írhatnám, hogy kavarogtak bennem a gondolatok, jól tettem-e, hogy elengedtem őket, vagy az intelmet kellett volna megfogadnom, hogy vadászni jöttünk. Ez utóbbi ott és akkor már eszembe sem jutott. Már csak arra vártam, hogy István megérkezzen. Tudtam, nem jön üres kézzel, mert hallottam lövést felőle.

– Neked, nem jött ki semmi?
– Nem – válaszoltam határozottan, sőt talán még bosszankodó hangsúllyal is igyekeztem mondani, hogy hihetőbben hangozzék.
– Nem akarom elhinni – voltak az első szavai.

Elhitte, nem hitte, mindenesetre többet nem szólt. Úgy emlékszem, láttam egy gondolatfelhőt átsuhanni az arcán, különösen a homloka árulkodott. Én igyekeztem az ő sikeres vadászatára terelni a szót. Sikerült. Erről a hajnalról pedig az eltelt évek alatt sem beszéltünk…

Kedves István Barátom! Ott és akkor gyönyörű vadászélményben volt részem. Füllentettem, de nem bántam meg, illetve azt akarom, hogy tudd az igazságot.