Zsoldos Barnabás:
Miyombooo…

Miyombóóó, miyombóóó szakadt ki a lelkemből és kiabáltam hangosan, mint egy kis gyermek. De hogyne kiabáltam volna a körülöttem ugráló feketék társaságában, valamint a velem együtt örülő vadásztársaimmal, amikor sikerült elejtenem Afrika „királyát” az oroszlánt is. Ezzel teljes a paletta, együtt van az öt nagy- és legveszélyesebb vad.
Oroszlán vadász vagyok! – tört fel bennem az érzés és tudatosult a fogalom.

De kezdjük az elején.
A több órás repülőút után szerencsésen földet értünk Zambia fővárosának (Lusaka) repülőterén – kezdte visszaemlékezését Kiss B. Zoltán Afrika vadász –, majd utunkat egy lényegesen kisebb, de külsőre is jó műszaki állapotról árulkodó repülőgéppel folytattuk a Keleti tartomány felé a Luangwa folyó völgyébe. A többes szám azért helyén való, mert vadászbarátom, Gergő is velem tartott, akinek első útja volt a fekete földrészre, a vadászok Mekkájába.

Úticélunk Great Rift Valley, az afrikai nagy hasadék.
Érdemes pár szót szólni magáról Luangwáról, és az itt élő emberekről. Itt még mindig olyan ősi körülmények között élnek a helyi lakosok, mint 100-400 éve. Ők a szó igaz értelmében a természet részei és részesei. Ide a mi 21. századunk még nem ért el, nincsenek kerítések, az állattartás a cecelegyek miatt csak minimális, azt a 0,5 - 1 hektáros kis parcellát művelik meg, amit puszta kézzel, eszközök nélkül hasznosítani tudnak. Még nem élnek a pénz bűvkörében, elsősorban cserekereskedelem folyik a falvakban. A házakat sárból tapasztják, és a hatalmas elefántfűből készült kévékkel fedik.

Jó magam határozott céllal indultam, az öt nagy vad vadászatát az oroszlánnal itt akartam befejezni. Természetesen, magán gyűjteményemet is tovább akartam gyarapítani, ezért más egzotikumok, mint gazella, sakál és víziló is szerepeltek elejtési listámon. Ez az elhatározásom csak látszólag öncélú és sok pénzt igénylő terv, de lelki szemeimmel már láttam, amikor a Hazám keleti csücskében élő gyermekek csillogó szemekkel és csodálkozó arccal rátekintenek ezekre az életnagyságban kiállított állatokra, s természetes életkörülményeikre emlékeztető környezetben megismerik Afrika, Ázsia, Európa vadászható vadjait.

Ezzel a gondolattal oly annyira el voltam foglalva, hogy észre sem vettem a gépünk landolását. A sok-sok fekete csillogó szempár és a mindenütt egyforma gyermekzsivaj ébresztett fel ábrándozásomból.
Megérkeztünk, Muzsnay Botond Miyombo Safari vadásztáborába, amelynek minden építménye, mutatja a tudatos, tervszerű, a vadászt és a vadászatot szem előtt tartó építést, kialakítást.

Botonddal nagyon régi a kapcsolat, többször vadásztam vele, s a már eddig elejtett Big five (nagy öt) vadból, három itt az átláthatatlan és áthatolhatatlan az embermagasságot meghaladó elefántfűvel borított területen esett. Ez nem rezervátum, ezen a hatalmas területen még minden visszaadja az afrikai vadászat izgalmát, rejtélyességét, kiszámíthatatlanságát. Tisztában vagyok vele nem a nagy vadászíróink által látott, és tapasztalt Afrikában járok, de számomra ez a földrész a vadászat Mekkája. Ha a Jó Isten is úgy akarja ezen a szafarin elejtem az állatok királyát, és oroszlán vadász leszek.

Nagyon előre szaladtam, de nincs ezen, mit csodálkozni, hiszen öt éve várom a pillanatot, hogy a sörényes nagy macska elejtésére elindulhassak. A Big Five-ok közül számomra Ő a csúcs, azzal együtt, hogy hiányzik még a leopárd is –, de az oroszlánt nem homályosítja el gondolataimban sem semmi.
Nem tagadom, gyorsan túl akartam lenni célom megvalósításán, ezért elutazásomkor arra biztattam Botondot, készítse elő a vadászatot és előre etessen be a macskának. Utólag be kell vallanom, nem kellett volna, mert köztudott, ha az oroszlán jól belakmározik, ott hagyja a csalit (baitet), napokig csak fekszik, alszik még a legyet sem hajtja magáról. Mindössze néhány elégedett morgást hajlandó kipréselni torkán, amivel jelzi, hogy ő az úr a területen.

Közben teltek a napok. Vadászbarátom, aki először lépett Afrika földjére, sikeresen vadászott, elejtette élete első kaffer bivalyát. A nyomkeresők pedig járták a területet, olvasták a nyomokat, s ahol reménykedni lehetett az oroszlánok látogatására, felkínálták a prédát, les kunyhót építettek, azaz táplálták bennem a reményt Botonddal és kedves párjával, Katával együtt, hogy nem jöttem hiába.
Különösen jól hangzott ez annak tudatában, hogy sikerült terítékre hoznom a földrész legszebb bundával rendelkező vadját, a leopárdot. Nekem az afrikai országok között Zambia a csúcs, itt még nem fejeztem be úgy szafarit, hogy ne ejtettem volna el, amit akartam. Ezek a gondolatok és megfogalmazások arra voltak jók, hogy erős legyek lélekben, hiszen már eltelt nyolc nap, s nincs olyan éjszaka, hogy ne a sörényes királlyal álmodjak.

Így történt

Délben, ebéd idején jó híreket hoztak a nyomolvasók. Az egyik nádból épített és felcsalizott kunyhó közelében igen nagy csapát találtak, és a marcangolási magasság, valamint a beat-en maradt sörény szálak azt mutatták, kifejlett hím oroszlán látogatta meg a víziló csalit.
Délután már ki is ültünk a les kunyhóba, de nem jött ki a macska, a sötétség beállta miatt ott hagytuk a csalit. Este a táborban – egy rövid haditanács után – úgy döntött Boti, reggel négy órakor kiülünk ismét és megvárjuk a napfelkeltét a kunyhóban.

Érdemes arról is említést tenni, miért a víziló a legjobb csali. A legerősebb szaggal rendelkezik így, az oroszlán messziről megérzi, plusz a nagy hústömeg sem mellékes. Fontos tudni, hogy nem minden esetben csak egy oroszlán veszi fel a csalit, hanem három- öt is. Az oroszlán, ha elfogyasztotta a húst, soha nem jön vissza. Egy kifejlett hím képes akár 40 Kg-ot is elfogyasztani egy alkalommal.

Mire hajnalban kiértünk látható volt a víziló csalin, hogy az oroszlánok ott voltak rajta és lakmároztak belőle.
Botond kijelentette. Ez lesz a mi sörényesünk. Mai napig sem tudom megfejteni, hogyan merte ilyen határozottan kijelenteni.
A sötétségbe burkolózó hajnal ezer ismeretlen hangja különösen izgalmassá és titokzatossá tette a várakozás óráit. Én nem tudtam, hogy a hangok milyen állattól származnak, barátiak, támadóak, ellenünk irányulnak, mert észre vettek? Csupa- csupa titok és rejtély volt ez a néhány óra. Botond mellettem, mint egy szfinksz rezzenéstelen arccal – már amennyire láttam a fizimiskáját – elemezte a hangokat. Már pirkadt, de én még nem láttam jóformán semmit, amikor Botond suttogását hallottam, de igazán csak a szája mozgásáról tudtam leolvasni: Jön, de nincs egyedül.

Jó tulajdonságom nem hagyott el most sem, nem vagyok ilyenkor ideges, nem reszket a kezemben a fegyver, s a lábam sem „cidrizik”.
Botond szerint húsz méterre vannak a csalitól, mi pedig úgy negyven méterre ültünk a les kunyhóban a csalitól, tehát hatvan méterre voltunk egymástól. Öt éve várok erre a pillanatra, villant át agyamon. Most már én is tisztán, felismerhetően hallom őket, de a hatalmas elefántfűben csak a letisztított részig lehet látni. A vízilócsali kontúrja viszont tisztán kirajzolódik. Fegyverem már régen a lőrésben van, ugyanis
a gyékénykosárfonás technikájával kialakított ablakocskába hangtalanul toltam ki fegyverem csövét.

Nem kérdés, hogy itt vannak, de igazi ragadozóhoz méltóan óvatos, csak akkor akar kilépni az általa már ismert csalétekhez, ha minden szagot, illatot, hangot, mozgást elemzett. Ő nem ismeri az idő fogalmát. De nem kétséges, hogy éhes a „nagyúr”.

Ólomlábakon jár az idő, még mindig nincs teljes világosság, de mintha ott megmozdult volna az elefántfű fal. Óvatos volt a „király”, majd kilépett a fű takarásából és megállt a csali előtt egy méternyire.
Vártam a kellő pillanatot. Botond csak annyit érkezett mondani, nagy sörényes. Dörrent fegyverem.
A nagy macska jelzett, hiszen tisztán láttuk, hogy a feltételezett lövés helyéhez kapott hatalmas álkapcsával. Megpördült és eltűnt az elefántfűben.

Botonddal egymásra néztünk kérdően, – tudtuk a lövés jó helyre ment, Botond is megerősített ebbéli hitemben –, talált, nem talált, látomás volt? Amint az oroszlán eltűnt a szemünk elől pár másodpercre rá hallottuk a bömbölését, ami egyre erőtlenebbül szólt, míg teljes csend nem lett.

Elcsöndesedett a Luangwa folyó partján az élet, s amikor megnyugodhattunk volna, meghallottuk, hogy mellettünk, pár méterre jelen van a másik.
Nem látjuk, csak halljuk.
Mit akar?
Bosszút állni társa elejtése miatt?
Mind a ketten fegyverünket fogjuk, hiszen a gyenge fűből tákolt alkotmányt egy mozdulattal pozdorjává töri, ha akarja…
Abban bíztunk, a másfél-két kilométerre várakozó nyomkeresők a lövés hallatán elindultak, s szinte biztosra vettük, hogy a camp ébredező lakói is meghallották a lövést. Amikor a les kunyhóhoz értek, akkor láttuk, hogy a másik oroszlán a baittől – csalitól – 40-50 méterre a sűrű, elefántfűböl figyelt minket. Tudta mindenki, keresni kell s ez nem lesz veszélytelen. Megtaláltuk a rálövés helyét, Botond, mint „hadvezér” ment elöl a dupla golyós 500 Nitro expressel, ha véletlenül támadna, bár majdnem biztosak voltunk a fent írtak miatt, hogy 30-40 méteren belül élettelenül fekszik.

Néhány méter megtétele után a lélegzetünk is elállt. Ott volt előttünk az ÁLLATOK KIRÁLYA. Csak álltam és néztem, ha nincsenek a jelen a Miyombo Safari fekete vadászai még talán ma is, ott állnék.
Az ő ujjongásúk, gratulációik és nem utolsó sorban Muzsnay Botond vadászbarátom nem minden napi tette zökkentett vissza a való életbe. Fegyverével a mellettünk álló fa egyik ágát lőtte el, amelyet töretként nyújtott át, egyben ez a lövés az oroszlán iránti tisztelet jele is volt.

Az oroszlánvadász táncol

Arra ma sem tudok válaszolni, mikor került elő a kulacs, amelyben szatmári szilvapálinka volt – mint szülőföldemen, a téli disznóöléseken, Gyürében, Nagyvarsányban –, kézről kézre járt a kulacs, s mindenki kortyolt az elejtés örömére, a white hunter, azaz a fehér vadász egészségére. Az öröm leírhatatlan, mindenki az oroszlán körül ugrált, táncolt, kiabált, mit kiabált örömüvöltésben tört ki.
Én is csak azt kiabáltam Miyombooo, Miyombooo, s időnként megsimogattam az oroszlán fejét, sörényét. Az oroszlánvadász érzés megvolt, de még nem tudatosodott bennem a gondolat, de nem is foglalkozhattam ezzel, ott akkor az ünneplésé volt minden pillanat.

Az tény, egyre többen voltunk, lettünk, ugyanis a camp lakói sem tudtak a helyükön maradni. Valamennyi beindítható autót mozgásba hozták, és Kata vezetésével elindultak felénk.
Ez az a pillanat, perc, óra, amikor mindenki velünk együtt ünnepel és kell, hogy átélhessék azokat a boldog pillanatokat. Hiszen ez az az esemény amiért, minden szezonban a csapat megfeszítetten dolgozik.

Újra és újra megráztuk egymás kezét, megnéztük a találat helyét, majd következtek a fényképezések, hogy legyen maradandó emléke mindenkinek, akinek csak egy picinyke része is van a sikeres vadászatban.

Egy kellő pillanatban, viharvert kalapommal a kezemben – tudna igazi vadásztörténeteket mesélni, ha beszélni tudna – megálltam az oroszlán mellett és köszönetet mondtam családomnak, feleségemnek Csillának, hogy segítő társam évtizedek óta. Vadászsikereimben ők is benne vannak.

Végre elindultunk, illetve beértünk Boti camp-jébe, s azt gondoltam naivan, hogy lefekszem és alszom egy nagyot, szóval kipihenem magam. Erről szó sem lehetett. Ott tudtam meg – mivel még nem lőttem eddig oroszlánt –, hogy a Luangwa folyó mentén a legnagyobb vadászsikernek az ősi ellenfél, oroszlán elejtését tartják. Teteme felett azonnal örömünnepet kell tartani, hogy a bátor ellenfél minden pozitív – bátorság, ügyesség, leleményesség, ravaszság, stb. – tulajdonsága rájuk szálljon és ezt követően őket, afrikai vadászokat erősítse.

A hírnek szárnya van, erről még az afrikai vadonban is meggyőződhettem, ugyanis több kilométeres körből, a kunyhóikban élő emberek tam-tam dobjaikkal felszerelkezve érkeztek tort ülni az oroszlán fölött és ünnepelni a vadászt. Számukra mindegy a bőr színe. A fehér vadászt is éppen olyan ősi zenével köszöntik, mint köszöntötték valamikor törzsbéli társaikat.

Pihenésemnek így „lőttek”, amit utólag egy cseppet sem bánok, mert ellenkező esetben soha nem hallottam volna négy-öt tam-tam dob – még ma is a fülemben hallom – csodálatos ritmusát, amit fekete vadásztársaim pusztán csak két kezükkel, újaikkal varázsoltak elő a hangszerből. Soha nem láttam volna
a fekete férfiak győzelmi táncát, s nem lettem volna részese a trónra emelésnek, ami csak az oroszlánvadásznak jár.

Csak most jut eszembe, Big Five vadász is vagyok, s hűtlen leszek Afrikához? Nem hiszem, az ott élő emberek – feketék, fehérek – visszavárnak – tudom – és visszavágyom – érzem – én is. Viszlát Miyombó Safari, viszlát Luangwa folyó – de nem vagy szebb a Tiszánál –, és viszlát Zambia.

Ígéri mindezt Kiss B. Zoltán a vadász.
Lejegyezte: Zsoldos Barnabás

2010. október 31.