Bután indult a hónap...
Hó és hideg, megfelelő hangulatról szó sem volt. Disznóhajtás! Ahhoz igen...
De már elsején hajnalban kint voltunk! Nem vártunk mi madarat, de az ördög nem alszik. Gyönyörű pirkadat volt, illő egy nagy reményeket hordozó hónaphoz. Pipára gyújtottam tehát, puskát a vállamra dobtam, jól behúztam a nyakamat a kabátba és éreztem, hogy megint eltelt egy év.

Hogy mi történt? Jó kérdés. Öregebb lettem. Öregebb lettem egy olyan világban, ami egy esztendő alatt két év öregedést hoz, és ami pár hónap alatt több borzalmat rejt, többet változik, mint valaha egy évszázad alatt... Persze vidám voltam, mint a cinege májusban, amikor a levegő balzsamos illatú, a kakukk ébreszti az erdőt és a hajnali, nedves réten őzbak riaszt...
Mint mondottam, az idő nem volt ilyen idillikus. A havas erdő inkább a bokrok tövéhez, sűrűkbe vezető váltókhoz csalogatta szemem – disznót remélve... amit nem lőhettünk. Maradt a reménykedés, hogy elkotródik a hideg és meleg földszagot lehel a cuppogós gyalogút.

De nem sokat járhattunk ki...
Leesett az új hó, nekünk meg az állunk. Értetlenkedve álltam az istállóajtóban, és a téli, csípős hószag még a csíráját is megölte tavaszi szalonkareményeimnek.
– Szalonka! Áhhh... Még a varjak is délre húzódnak! Megette a fene az egészet! – gondoltam, és behúztam magam mögött az ajtót, mert megfáznak a malacok... Borús volt a hangulatom, és hajnalonként amikor kiléptem a csikorgó fagyba, halk, frappáns káromkodásokat mormoltam a mai világot illetően.

De a hó elment, és pillanatok alatt felébredtek reményeim is. A természet is eszeveszett tempóban próbálta behozni a lemaradást. Éreztem, a tél az utolsókat rúgja, és napközben ha dél felé néztem, látni véltem egy hatalmas teremtő erő, a Tavasz közeledését. Meg is érkezett! A tocsogók felett kavarogva kergették egymást a bíbicek, a barázdabillegető peckesen szárítkozott a híd betonfalán, és esténként olyan szárnycsattogással repültek a macskabaglyok, mintha a tavaszt tapsolnák a tél felett aratott győzelmében.

Szinte szökellve jártuk a területet! Megjött a tavasz, megjött az életkedvünk! Megindult a spekulálás a helyekért, bár ezen a szalvétányi területen szinte bárhova állhat az ember. Szalonkának azonban se híre, se hamva nem volt... Esténként félfüllel mindig a híreket figyeltük. A környező megyékben már látták őket, itt-ott lőttek is már.
Aztán 15-én a Kerekdombon felvertünk egyet. Igazi, hamisítatlan szalonka volt – márciusi. Meglepett minket, nem számítottunk rá. Mosolyogva néztünk össze és tudtuk, hogy egyre gondolunk. Sokáig kezemben volt a kalap, sok sikert kívántam neki.
Szóval megjöttek!
Ilyenkor indul az őrület. Az ember egyik fele ilyenkor folyamatosan szalonkázik. A városban, munkában, bárhol... Ha egy este nem tudunk kimenni nem lehet velünk beszélni. Persze ezek az esték azok, amikor mindig jó az idő, mindig megbánjuk, hogy nem mentünk ki, és érezzük, hogy standunk felett pisszegve forognak a szalonkák… Hajnalban már fél órával előbb kint vagyunk.

Elkezdtünk szalonkázni! Az első madár megpillantása akkora sokk, hogy szó nélkül hibázom el. Legalább itt vannak – vigasztaltam magam, de hazáig mélyeket szívtam a pipába és keveset szóltam.
Persze jött a többi hiba is. Ezekről nem beszél sokat az ember, úgyis csak magyarázkodások lennének. Szinte nem is emlékszünk a lövésre. Simán hibázunk. Itt nincs olyan, hogy rosszul jött, gyors volt, vagy zavartak az ágak. Fenét! Be voltál zsongva, kisbarátom! Ha véletlenül bagoly, vagy kacsa lett volna úgy lőtted volna gombóccá, ahogy azt illik...
Hát ezért is szeretjük annyira a szalonkát! Érzed, hogy élsz, hogy halandó ember vagy! Csodálatos!

Persze – valljuk meg, mert így van –, azért szalonkát lőni jöttünk ki, és a hibák szaporodásával egyre romlik amúgy rózsás hangulatunk. Bátrabban lövünk oda az amúgy is lehetetlen messze repülő varjaknak, és a legkisebb billenést is bizakodva nyugtázzuk. Próbáljuk tépázott önérzetünket a károgó csődületen helyrerázni. Természetesen a szalonka erről nem tud…

Szép este mentünk ki többen is. Saját helyemre álltam. Már régen kinéztem magamnak, nagyon tetszett, de hogy madár is jár-e erre, azt csak remélni mertem.
De jött! De még hogy jött! Persze írhatnám, hogy a széltől tolva, szinte süvítve vágott a fejem fölött egy csöppnyi nyiladékon..., de nem. Nyugodt, komoly, férfias, néma tempóban húzott tőlem balra, bár nem sok időt adott.

DURR!!! – Ívben esett a galagonyabokrok szoknyája közé, a szégyenlős sötétbe...
Az első szívdobbanás hatása alatt még a patront is elfelejtettem kivenni.
Olyan döbbent csend lett a lövés után, mint egy kriptában. Tudtam, a többiek most szorosabbra fogják a puskát, de gondolataik az én lövésem körül forognak, találgatnak...
Nem mentem oda, inkább újratömtem a csövet. Rettentő izgatott voltam. Csak a sötét sűrűt néztem, ahova esett... Persze semmit nem láttam, de megnyugtatott, ha arrafelé hunyorogtam. Soha nem vártam még így a húzás végét... A közeledő léptek zajára már alig emlékszem, csak arra, hogy egy hatalmas, mosolygós arc nevetve kérdezi a történteket… Kapkodva adott válaszomat elnyomta a tüskés bozót recsegése, úgy rohantam. Nem tudtam pontosan hova esett… És nem is találtuk. Túrtuk a bokrost, sötét volt, a sűrű pedig irgalmatlan. Majd reggel, mondtuk és beszélgetni kezdtünk erről-arról hazafele menet. Fogalmam sincs miről volt szó, de ha azt mondom hogy ötvenszer játszottam le a lövést magamban, akkor keveset mondok...

...háton, fejem alá tett kézzel, nyitott szemmel feküdtem éjszaka... Minden porcikámmal átéltem a lövést, és tisztán láttam magam előtt, ahogy egy arra portyázó róka szikrázó szemekkel vesz légszimatot... Hogy hogy aludtam el, nem tudom. Talán megállt a szívem…

Hajnalban azért még kiálltunk a nagy szélben. Barátságtalan idő volt, pont olyan, mint a hangulatom. Ilyen idegállapotban – helyzetemet rontandó – egy széllel küzdő madarat úgy hibáztam duplára, hogy nyitva is hagytam a puskát. Nem erőltettem tovább... Leballagtam az útra és vártam a barátomat. Egyszerre két dologra kár figyelni, és képzeletemben amúgy is egy kihűlt tollcsomó villódzott, elfele vezető rókanyomokkal… Gyerünk keresni!

A hajnali fényben – hogy a fene enné meg – minden másképp’ tűnt. Az a bokor is ott volt? No, erre nem emlékszem. Mondanom sem kell, teljesen elbizonytalanodtam, hova is esett! Csak sejtéseim voltak. De egy reményvesztett pillanatban barátom szólít. A madár! Ott lógott szegény fennakadva a galagonyában, épségben. Mit mondjak...
Gyerekes jókedvvel ballagtunk hazafelé, füttyös kedvemben barátomat egy varjúra is ráuszítottam. A dolmányosok is nevettek. Dupla hiba… De a kedvünkön mit sem rontott! Március 21. volt.

Ezek után már nyugodtan, feszültség nélkül jártam ki szalonkázni. Ilyenkor teszi az ember a legmélyebb megfigyeléseket, ekkor szalonkázik igazán. Találtam egy régi-új helyet. Tetszett is, meg a többieket sem akartam zavarni. A madár oda csak a többi puska fölött tud repülni. Izgalmasnak tűnt, hatalmas kilövéssel. Esténként már nagyon jó idő volt, néha az eső is csöpögött. A kabátok lekerültek, könnyű kardigánokban vártuk a madarakat. Én boldog voltam!
Új helyemen kezdetben sokat tollászkodtam. Nagy terület volt, csak sejtettem hol húzhatnak ki. Aztán beálltam az akácosba... Itt! – mondtam, és halkan zártam a puskát. Vártam a fiúk lövéseit.

Lövések helyett azonban egy szalonka jött! Magasan, balra és némán. Lidérc madár volt, egy elkésett, bagolyfejű lovag, ki kapkodva sietett a bálba, hogy le ne késse a zárótáncot... Égiek látják lelkem, semmi harag nem volt bennem, mikor felemeltem puskámat. Nagyot pukkant az öreg lőcs, és a bálba siető szalonkakakas mozdulatlanul esett a vadföld szélére...

Esve-kelve rohantam ki a tisztásra. Sok minden lejátszódott a fejemben a futás közben… Néztem, hogy jön-e még madár – milyen telhetetlen az ember –, és azon gondolkodtam, a többiek miért nem lőtték!? Tiszta helyen feküdt, nem volt nehéz rátalálnom. Letérdeltem mellé, de meghitt pillanatomat telefonom zörgése vágta félbe. Barátom az:

– Megvan?
– Meg...
– Na!

Sietve kocogtam a többiek felé, de ahogy közeledtem hozzájuk lassítottam. Kicsit kettős érzéssel léptem melléjük a sötétbe... ők még nem lőttek madarat, de őszinte örömük feledtedte velem ezt a szálkát. Ők a barátaim.

Hazafelé autózva némák voltunk. Sokan jöttek szembe, de nekik csak egy autó voltunk a sok közül. Jaj, te Ember! Műanyagban élsz, műanyagot eszel, és műanyagot álmodsz... Észre sem veszed, hogy itt a tavasz, és hogy fejed felett sötétbe fúrt csőrrel, ősi idők ösztönével, konokul vonul északra egy este elhibázott szalonkapár…

Március 30. volt.
A madarak elmentek...

2005. március 3.