|
Ünnepi
hangulatban ültem fel a lesre, hiszen ünnep is volt. Elmélázva helyezkedtem
el és az egész augusztus huszadikai história eredetén gondolkoztam. Próbálkoztam
megfogni innen, hozzányúlni onnan, de végül is olyan távoli, évezredbe
vesző időutazás kerekedett belőle, amibe lassan belefáradtam. Hogy is
tudnék igazán megérteni valamit a múltból, tucatnyi emberöltő távlatából,
amikor kilométer magasan repülőgép húz, a csillagok között műholdak sietnek
és a szomszéd faluból pocsék sramlizene szól…
– Hát igen, Szent István azért nagy ember volt! – szögeztem le magamban
közhelyesen és rendkívül frappánsan, csakhogy valamit mondjak. Még jó,
hogy senki sem hallotta…
Ezzel a mondattal le is zártam a múltat illető világraszóló felfedezésemet,
annál is inkább, mert nyekkent egyet előttem a kukoricaszár. Óvatosan.
Olyat nyekkent, amitől még az ember nem kap komoly szívdobogást, de a
tekintetét odahúzza.
Nem volt nehéz a delikvenst észrevennem, hiszen a telehold teljes pofával
szórta fényét a gazos, térd fölé érő kukoricacsíkra. Egy őz volt. Azaz
egy bak. De milyen! Vékony, lépegető, kigyomlálandó agancsát tisztán láttam
az éjféli fényárban. Nagyot nyeltem. Igen, egy ilyen bak pompás ajándék
egy állományt javító tervekkel felvértezett vadász számára. Nem is fiatal.
Be is fogom árulni barátomnak szegényt és szinte éreztem, ahogy szemem
villan, akár Vuknak, aki macskát lát… Gonosznak éreztem magam.
Mindezek ellenére kellemesen szórakoztam. A Hold még magasabbra kúszott,
szinte fentről világította a kukoricást. A völgy szájából finom pára emelkedett
és akár egy nedves, hideg paplan húzódott rá a teknőre. A bak úgy látszik
jóllakott, mert mire ismét megkerestem, már a sűrű szélén volt, és a közelgő
párával farkasszemet nézve, szinte elgondolkozva állt. Aztán döntött és
komótosan belépett galagonyásba.
Egyedül maradtam. Mindjárt negyed egy. Ekkor jönnek értem a fiúk. Körbetávcsöveztem,
de mivel csendes volt a kivilágított tábla, kényelembe helyeztem magam.
Ilyenkor szoktam szundítani. Persze nem nagyot, csak mint az őrök – gondolom
én, bár ennek igazát nem tudom bizonyítani, hiszen ki tudja mi minden
kószál el mellettem, amíg a szememet pihentetem…
Telt-múlt az idő, de barátaim csak nem érkeztek meg. Cserkelnek – ugrott
be. Biztos elmentek a napraforgó szélébe leskelődni! Viszont ha nem jönnek,
akkor disznókra akadtak, és szinte már vártam egy öblös dörejt valamely
ígéretesebb hely felől. Ezekre gondolva legeltettem szemem az ezüst színű
párapaplanon, az egyre világosabb Holdon, amikor hanyagul, unatkozva –
nem tudom megmondani miért – erősen balra néztem…
Mintha áramütés ért volna. Nagy fekete test nyomult előre a szárak között
teljesen hangtalanul! Egyedül. A les előtt fog elmenni 40 méterre… Mire
a gukkert felkapom és belenézek, már szinte velem egy vonalban van…
Megáll a takarásban.
Olyan némán érkezett és olyan gyorsan, hogy nem mertem elhinni, hogy disznó.
De már a puskán támaszkodok!
Látom a szárak között elősötétleni nagy testét, de most csak topog. Némán.
Ez megint elbizonytalanított…
Gukker fel! Már lőnöm kéne, de egy utolsó pillantást még rá kell vessek!
Hol a fenébe van?
Már megy is tovább, akár egy vonat. Azt a betyárját!!! Puska fel, most
ér egy tiszta részre.
Ekkor látom meg a hosszú csőrén a visszaverődő holdfényt, apró disznószemeit.
Konok pofával, maga elé nézve, durcásan, sietve suhan. Valamire berághatott…
– Állj meg öreg, állj meg…! – csikorgatom a fogam az agyra préselődve.
Azonban a kan másképp gondolja. Csak megy, megy…
Még két méter a takarásig… 45-re lehet…
Már csak egy…
Picit a lap elé kellene tartani, mert nem fog már megállni!
DURR!
A torkolattűz vakítása alatt hallom még a becsapódást…
Szinte szikrázik a zárdugattyú, ahogy ismétlek. Most hallok először zörgést
a „mozdony” felől… A deszkán pihenő reflektort rányomva négy lábat látok
kaszálni az ég felé!
Rossz tapasztalatom van az ilyennel kapcsolatban, tehát sietve puskára
kapok ismét, és kemény elhatározással – miszerint ha feláll, azonnal lövök
– figyelem a haláltusát…
Halkul, csendesedik a zaj. Csak a szívem kezd éktelen zakatolásba… Már
célozni sem tudnék – lespalánk ide, támaszték oda, teljesen elgyengültem…
Majd
teljes csönd ült a tájra. Halotti.
A tábla felett csak egy remegő reflektorsugár pásztázik.
Keresem a disznót…
Rövid
fütty mögülem az útról. Válaszolok, majd csörtetés felém.
– Mi volt? – kérdezik a sötétből.
– Belelőttem egy egyes disznót a kukoricába! – nyögöm elfúlón.
– Na, ha az a disznó lesz, amit mi láttunk…! Mutasd merre lehet!
Ismét felgyúl egy remegő reflektorsugár.
– Ott valahol…
Mennek
be a fiúk. Egyszerre elindulnak egyfelé. Pár hangfoszlányt, nevetést csípek
el.
– Hú, öregem…
– Ez volt az…
– Nagyon el lesz verve…!!!
Igen,
bizony. Első disznóm! Több évnyi leskelődés, kijárás, hibázás után végre
megvan! Akkor ébredek tudatára. Szinte leugrom a lesről, és vágtatok át
a vizes táblán.
Mire odaérek, már megy a saccolgatás.
– Lesz vagy 15 centi.
– Én azt mondom zsigerelve vagy 90 kiló. Szerinted?
– 95! – és nevetnek.
Két
vadász vár első disznóm felett, parolára nyújtott kézzel. Hát nem álomszerű?
Aztán elmennek a kocsiért.
Kezemben kalapommal és a véres törettel egyedül maradok a kan mellett.
Felnézek a Holdra és százezer kilométerek távolságából megköszönöm neki
ezt az éjszakát.
Csendben
lemosolyog rám.
Visszamosolygok.
Ő érti a múltba nyúló históriát, látta eredetiben. Nem mai legény… |