A februári hideg-metsző szélben, hatalmas hófúvásokat leküzdve, pótkocsiszámra hordta a takarmányt a két hivatásos vadászunk, Imi és Jani. Az aznapra betervezett etetők nagy része már feltöltésre került amikor az álmosdi részen, az emlékműnél, nagy csapat őz szaladt a román határ irányából feléjük. Szabad szemmel is jól látszott, hogy egynek „valami nagyon nagy dolog” van a fején. Volt nagy kapkodás, hiszen azelőtt még sohasem látták. Egymást kérdezgették, hogy „hol a távcsövem”, miközben kiforgatták a tarisznyájuk tartalmát. Hullott az elemózsia, repült a kesztyű, borult a forró tea, mire előkerült – természetesen, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a zsák legaljáról – a sietve keresett távcső. Belenéztek, töröltek, majd egypárszor még megismételték ezt a mozdulatsort. Azt hitték, hogy rosszul látnak. Nem igazán magas, de annál vastagabb szárú, hatalmas rózsájú őzbak kocogott nem túl messze tőlük a rudli közepén. Elképedve néztek össze, és rögtön saccolgatni kezdtek, hány grammos is lesz ez, ha letisztít. Már-már egymásnak ugrottak a saccolást illetően, mikor észbe kaptak, hogy a pótkocsin még van némi kihelyezésre váró takarmány.

Területfoglaláskor hiába keresték a nagy bakot. Még a tisztítását sem találták. Ahogy fel-, úgy el is tűnt. Igaz, közel az államhatár, de a szomszédokhoz is messze átlátni. A határsáv túloldalán, már Erdélyben lévő, a vadászterület határától nem messze vezető műútról is mindhiába nézték volna pár alkalommal. A lankák között egyszerűen nyoma veszett. Az áprilisi őzbakvadászat alkalmával hiába kerülgették a több tíz hektáros kalászosokat, lucernásokat, kukoricavetésre előkészített területeket, az azokat elválasztó fasorokat. A titokzatos bakot sehol sem találták. Az őzbakvadászatra érkező külhoni vendégvadászok nem vihették magukkal a kétlaki nagy bak trófeáját. Igaz, így sem kellett szégyenkezni senkinek, hiszen több négyszáz, illetve két ötszáz grammos (az egyik 591 g) bak is feküdt a terítéken.

Már csak az őznász időszakában bízhattunk, izgatottan vártuk annak első jeleit. Aztán július utolsó harmadában elkezdődött, ekkor észleltük az üzekedés megindulására utaló első boszorkánygyűrűket. A keresett bakunk augusztus 2-án alkonyatkor jelent meg egy magát kellető őzsuta nyomában, a már előzőekben leírt területrész közelében. Mintegy két percig kergetőztek a búzatarlón, majd eltűntek a kukoricásban. Innentől kezdve minden nap meglátogattuk a bakunkat, lestük minden mozdulatát. Valószínűleg igen jól érezte magát a sok őzmenyecske között, hiszen a már említett búzatarlón hol az egyiket, hol a másikat hajkurászta, jól tartva a helyét.

Üzekedésre három spanyol vendéget vártunk, akik 9-én meg is érkeztek. Mindhárman egy-egy nagyobb, valamint pár közepes trófeájú bakot szerettek volna lőni. Másnap hajnalban a három vendéggel háromfelé indultunk. Induláskor közölték, hogy a plafon 450 gramm. Szomorúan vettük tudomásul. Az álmosdi részre induló autó hazai legénysége legörbült szájszéllel nézett a reggeli portya elé, hiszen hiába van ismét „itthon” a nagy bak, nincs rá potenciális vadászunk. Mindegyikőnk járta az előre eltervezett útvonalát, ki-ki tette a maga dolgát. Az általam kísért Miguel telefonja időközben már másodszor csörrent meg, vadászbarátai hívogatták. Felvette, majd az egyszerű honi halandó számára érthetetlen halandzsába kezdett. Amikor befejezte, széles mosollyal jelezte, hogy Ignacio meglőtte a nagyobb bakját. Udvarias mosollyal nyugtáztam és megnyugtattam, hogy ő sem csak „apróságokkal” fog távozni.

Fél tíz volt, amikor begördültünk az udvarra. Ignacio és Luis a kísérőikkel már bent voltak. Kíváncsian jöttek az autónkhoz. Ránk sem néztek, egyből az ülés mögé pillantgattak. Megmustrálták Miguel első elejtett bakját, majd az övéikhez vezettek bennünket. Először a Luis által zsákmányolt két bakot vizsgálgattuk, majd Ignacio bakjaira került a sor. Ott feküdt a kétlaki nagy bak is megüvegesedett, távolba néző szemekkel. A kísérője szerint, amikor meglátta, rögtön lőni akart. Gyors méretismertetés után – bár számszerű adatot nem hallott kísérőjétől, csak azt, hogy jóval nagyobb az általa előre jelzett felső határnál – sem állt el szándékától. Így aztán nekiveselkedett a lövésnek, s a nagy bak tűzben rogyott. A terítéken senki sem tudta rendesen megbecsülni a trófea súlyát. Hiába esett eddig szinte minden évben 600 gramm fölötti bak a vadászterületen, a legmerészebb elképzelés szerint is „csak” 550 gramm körülire taksáltuk az agancsot.

A kifőzés utáni 24 óra igen nehezen akart eltelni. Többször is mérlegre helyeztük az agancsot, míg eljött a már mindenki által olyannyira várt pillanat. Körbeálltuk a mérleget és ráhelyeztük a koponyát. A digitális mérleg számlapjára pillantva szinte mindegyikőnk vagy megrogyasztotta a térdét vagy meghajolt. Így néztük, hogy mi támaszthatja ki a mérleget. Nem volt ott semmi. A gondosan megtisztított és kifehérített őztrófea a mérleg lapjának a közepén helyezkedett el. A két agancsszár közötti kijelzőn megjelent számot mindenki kérdően mormolta: 808 gramm?! Igen! Valamennyiünk jól látta. A 24 órás, kiskoponyával számolt fizetősúly tehát 708 gramm. Ignacio mosolyogva a szívéhez kapott, majd ezt mondta: „most gyorsan számoljuk ki, mennyit kell fizetnem”. Hát sokat. Az „apróbb” bakokat azért még honfitársaihoz hasonlóan ő is begyűjtötte. A végelszámolásnál a két vadásztársa Luis és Miguel sem szomorkodhatott, hiszen ők sem térhettek haza keserű szájízzel. Több 400 gramm fölötti bak is terítékre került a három nap alatt zsákmányolt húsz bak közül, a vendégek nem kis örömére. Búcsúzásnál már a tavaszi vadászati lehetőségeket beszéltük meg, megállapodva abban, hogy áprilisban találkozunk.

2005. augusztus 13. Miguel, Ignacio és Luis
a legnagyobb, területünkön elejtett őzbakjaik trófeáival.

Az álmosdi emlékműnél esett nagy bak trófeája.
Kiskoponyás mért súlya 708 gramm, kora 6 év, pontszáma az OTBB bírálata alapján 170,32.
Elejtő: D. Ignacio Pidal Allendesalazar

Fekete Zoltán IX. 8.
Vadgazdálkodási szakmérnök
fővadász, Bocskai VT