NÁSZAJÁNDÉK

Reggel hétre állítottam az ébresztő órát, általában mire égtelen csörgésével felkeltene, már majdnem mindig felébredek. Este levegőtlennek éreztem a helységet ezért résnyire nyitva hagytam az ablakot. Hajnalban szólt is a vekker, de valami nem stimmelt a „hangjával”, mert szememet kinyitva még a korai fények pásztázták végig a szobát. Egy másodperc alatt rádöbbentem, hogy egy bika öblös bőgésére ébredtem. Minden fáradtságom elillant.

Távcsövem mindig kéznél van, gyakran nézem a szobából az erdőt, hamar az ablakhoz léptem, kerestem a szeptember elsejei hang gazdáját. Egy domboldalról néztem a Bella-patak völgyén át a szemközti hegyoldalra, de sajnos csak az ébresztő bőgést hallottam, mert a völgy és a hegy ködfátyolban úszott. Közben méláztam, micsoda környezet vesz körül. Érzem az áramló energiát a természetből, olyan itt élni, mintha egész évben nyaralna az ember. Az óra valós csörgése kizökkenetett gondolatmenetemből. Hívtam telefonon Gál Ákos vadászbarátomat, hogy szólnak a bikák a Velencei-hegységben.

Ákos meghívott egy bikára Vértesboglárra, telefonbeszélgetésünk közben jelezte, hogy náluk még csend van a Vértesben. Itt a Velencei-hegységben általában szeptember elejére már mindig megtöri az erdő csendjét egy-egy bőgő fejedelem játéka. Estére testvéremék jöttek látogatóba, miközben mutattam az idei üzekedésben elejtett 426 grammos bakom trófeáját, elmeséltem neki a reggel történteket.

Kinyitottuk az ablakot, teljes csend uralta a környéket, gondoltam bőgőkürtömmel megkérdezem az erdőt. Nem kellett sokáig hallgatóznunk, már választ is kaptunk az akácos mélyéről. Összemosolyogtunk, és negyed óráig beszélgettem a bikával. Jóleső érzés fogott el, hogy a házból bőgve társalgunk egymással.

Ákossal talán 7-8 alkalommal jártunk kint vadászni Vértesbogláron, mire terítékre hoztuk a bikát. Minden vadásznap rendkívüli élményt jelentett, és sok tapasztalatot gyűjöttem, gazdagítva vadásztudományomat.

Az első alkalommal egy napraforgó- és egy kukoricatábla között húzódó úton felállított lesen helyezkedtünk el. Három bika rendszeres tartózkodási helye volt ez a kukorica. Az egyik egy 7-8 kg körüli, négyes koronás bika, amelyet a föld tulajdonosa később elejtett, a vadkár fejében. A másik egy 5 kg körüli, fekete agancsú, dárdás bika, ezt szánta nekem Ákos.

Lassan kezdett világosodni, a kukoricaszárak kontúrja egyre erősödött keresőtávcsövemben. Sokáig nem tudtam a szememnél tartani, mert folyamatosan párásodott az optika. Pár perc várakozás után a koronás bika felállt a kukoricában és tőlünk távolodva nyugodt léptekkel, bólogatva ballagott a közeli rét felé. Kísérőm több tarvad társaságában látta utoljára, miközben bőgőkürtjével szóra bírta a bikát.

A kalapomat másodszor fújta le a fejemről a csípős hajnali szél, ezt megunva beálltunk a napraforgó első sorai közé. A dárdás bika átugrott előttünk a nyiladékon, az idősebb kergethette elénk, mert gyorsabb kocogással érkezett, így nem jutottam lövéshez. Legközelebbi alkalommal nekünk kell a bika elé mennünk, mivel a lesvadászat nem hozott eredményt.

Másnap, szintén hajlalban, még sötétben ültünk ki a leshelyre, bekészítettünk az autóba egy kétágú létrát, erről figyeltük később a kukoricában történő eseményeket. A lesről hamarosan észrevettük a bikát, 500 méterre ácsorgott egy alacsonyabb fenékben. Létrával a vállunkon, jó széllel kezdtünk cserkelni a bika felé, néha felmászva fokaira, hogy jó irányban haladva csökkentsük a távolságot magunk és bika között. Mikor 100 méterre lehettünk tőle, Ákos kürtjével kérdőre vonta az öreget, ő kisvártatva fogadta üdvözlésünket. Ez a párbeszéd addig tartott, míg húsz méterre csaltuk a távolságot. Én a létrán állva már a szálkeresztemmel a bikát követve vártam, hogy lőpozícióba kerülhessek.

Ákos kitartóan, hátbizsergető hangon beszélgetett a bikával, néha kürtjével megzörgette a kukoricaszárakat, az agancscsattogást imitálva. A bika már az összecsapás előtti szakaszos hangokat hallatta. Vendéglátóm úgy beleélte magát a szerepjátékba, hogy szerintem legszívesebben megütközött volna barátunkkal.

Csak az agancs tetejét láttam, a bika bent állt egy alacsonyabb gödörben, a kukorica is ezen a helyen volt a legmagasabb, nem tudtam biztosan rálőni a takarástól. A következő pillanatban hangtalanul, szellemként eltűnt a szemünk elől. Csalódottan kiballagtunk a táblából, vállunkon a rögtönzött lesünkkel, és gondolkodhattunk a következő furfangos cserkelésen.

Két napig nem vadásztam, mert készültünk a szeptember 15-i esküvőnkre, de már 16-án este a területen voltam újra. A hab a tortán az esti telefonálásom feleségem felé, hogy a földtulajdonos által sebzett koronás bikát nem találjuk, és várhatóan elhúzódik az utánkeresés. Hajnali kettőre találtuk meg a bikát, négy órakor indultunk is vadászni, ezért két óra hosszára már nem mentem haza. A többiek ugrattak, hogy jó nászúton vagyok, de számomra a szarvasvadászat bőgésben kihagyhatatlan esemény.

Élményekkel teli, de eredménytelen vadászatok következtek a gesztenyebarnító őszi napokon. Az időjárás stabilizálódott, az esős időszak elmúlt, napközben a szél simogatta a Vértes fáit, növényeit, de estére csak a légáramlatokat lehetett érezni.

Kedden, 18-án, délután fél hatkor ültünk fel a lesre, velünk szemben sűrű erdő húzódott. Látszanak már az ősz jelei, a sárguló fák takaróként kialakítják maguk alatt a friss avarréteget. Körülöttünk átláthatatlan galagonyabokrok sokasága, melyeken barázdabillegetők hosszú farkukkal kötéltáncosként egyensúlyoznak a vékony gallyakon. Ákos bőgőkürtjét tíz percenként megszólaltatta, faggatva az erdőt valósághű szólamjaival.

Jónéhány bikát hallunk bőgni a környékről, igazi koncerthangulatot teremtettek az erdő királyai. Még világosban a galagonya és az erdő találkozásánál egy hangos ágreccsenésre lettünk figyelmesek. Ákos vágyakozó hangon, kitartóan bőgött. Pár másodperc múlva egy tehén jelent meg a tisztáson. Mozdulatlanul figyeltük a mozgását, miközben a bika agancsa is megvillant a fák takarásában.

Ákos a tehén hívóhangját utánozta. Szinte az összes erdei vadat behívja, szóra bírja mindenféle síp és hívóeszköz nélkül. A tehén elindult, kisvártatva a bika is kilépett a takarásból, utána még két tarvaddal. Szálkeresztemmel már a takarás óta kísértem a bikát, az agancsa páros tizes, mindkét felén tűhegyesre kifent fehér villákkal, hosszú de vékony szemágakkal. A kémlelés alapján 5,5 kg-osnak, lőhetőnek bíráltuk. Ilyen szabályos trófeát még nem zsákmányoltam, miközben gondolkodtam, Ákos halkan szólt – lőheted. A következő pillanatban már határozott találatjelzéssel ugrott be a bika a galagonyába.

A lesen várakoztunk, megkaptam a baráti vállveregetéseket, összecsomagoltam fényképezőgépemet és elindultunk a rálövés helyéhez. Negyedórája az eső is eleredt, a rálövés helyén vért nem találtunk, de az erős bikaszagot követve a galagonya másik oldalán megtaláltuk a kifent agancsú villásunkat. Látszik milyen erő van egy meglőtt bőgő bikában, a lövés után alig bírtuk átverekedni magunkat a bokrokon, de a bika legalább hatvan métert megtett a halálvágta során, törve maga előtt mindent, ami az útjába került.

Töretátadás után elkészítettük a fényképeket, kizsigereltem a vadat, a vadászházban egy üveg bort kibontva meséltük a jelenlegi és a múlt élményeit. Ennél szebb nászajándékot nem is kaphattam volna Dianától!

Németh Attila, IX. 21.