Nem is tudom, hol kezdődött…

Nem tudom hol kezdődött a természet szeretete, talán amikor megismerkedtem a számomra legkedvesebb időtöltéssel, a vadászattal, vagy ahogy hivatalosan mondani szokták, sporttal.

Édesapám, sőt Nagyapám is ennek a szenvedélynek hódolt. Nagyapám vadászataira nem emlékszem, csak a tőle halott vadászkalandokra, élményekre. Az első lépéseket a vadászat „szent”, ma már kissé rögös útján édesapámmal tettem meg. Lehettem vagy 7-8 éves, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején történt.

Azidőtájt minden társas vadászatra, néha a lesre is, elvitték a velem hasonló korú gyerekeket, és megtanították vadászattal járó alapismeretekre, a természet és a vad tiszteletére, szeretetére. Gyerekkorban magunkba szívtuk a vadászat szent „evangéliumát”, amit a mostanában vadásszá avanzsált 40–50 éves pénzes és „fontos” ember elfelejt, nem tud, de lehet, hogy nem is akar megismerni.

De nem erről szeretnék Önöknek írni, hanem az édesapámmal eltöltött sok szép élményről, vadászatról. Sajnos már régóta nem tudjuk az erdő zúgását együtt hallgatni, mert Ő már az örök vadászmezőkön hallgatja és űzi a vadat elhunyt vadászbarátai társaságában. Egy részüket én is jól ismertem és tiszteltem. Sokat viccelődtek, bolondoztak velünk gyerekekkel a vadászatokon, a hajtás megkezdése után viszont felnőtt segítőként kezeltek bennünket. Ránk is vonatkoztak az előírások, szabályok.

Általában mi dolgoztunk a kutyákkal, én a Betyár nevű magyar vizslát próbáltam irányítani, kisebb-nagyobb sikerrel. Egy alkalommal az erdősmecskei gyümölcsöst (barackost) vadásztuk nyúlra, fácánra. Tél volt, december hónapban jártunk, nagyon hideg idő járta. A gyülekezőhelyre vonattal érkeztünk a többi vadásszal együtt. Akkoriban még senkinek nem volt terepjárója, még talán autója se, a ruházatot sem lehetett a maival összehasonlítani. Az egyűvé tartozást és a jó hangulatot se…

Abban a percben, amikor zöld ruhába öltözve együtt volt a társaság, mindenki egyforma vadász lett. Nem volt főnők, beosztott, gazdag, szegény, földtulajdonos, csak az egymás kedvét, szórakozását kereső barátok. Így volt ez azon a napon is, amikor a vadászmester irányítása alapján a hivatásos vadász vezetésével megkezdődött az „U” hajtás.

Elálló sorra hajtottuk a vadat, rengeteg nyúl volt a területen. Azért vadásztunk azon a területen karácsony előtt, hogy mindenki vihessen haza egy kis vadászrészt (konpetenciát) az ünnepekre. Szólt a puska, édesapám szerette és tudta lőni a nyulat (karikára), ahogy mondani szokták. Az élmény és a gyaloglás hatására kimelegedtünk, és a kettesével összekötözött nyulak a vállunkon, mint egy meleg kabát, úgy fűtöttek a decemberi hidegben.

Abban az időben még nem szaporodott el a vaddisznó, nem ette föl a fészkek és a vackok tartalmát, sokkal több apróvad volt a területen. Az egy-két nyúllal vagy a nyolc-tíz fácánnal szemben, százas terítékek voltak mindkét vadfajból. Sokkal nagyobb vadászélményt jelentett a mai apróvadvadászatnál. A vadászok szerették és tudták is lőni a sörétet, nem kellet mindenáron lőni, ahogy sajnos a mai új „vadászok” megteszik. Legtöbbször ebből vannak a vadászbalesetek – de térjünk vissza a történethez.

Végigértünk a barackoson, lőttek is vagy kilencvenegynéhány nyulat és pár kakast. Előállt a lovas kocsi, a párosával összekötözött vad felkerült a rudakra és kocsira. Rövid megbeszélés után elindultunk a rét felé, ahol a fácán volt többségben. Odaérve ismét felállt a hajtóvonal és folytatódott a vadászat. Igazán itt volt csak szükség ránk és a kutyákra, a bozótosok, nádasok nehéz terep, igazi vadrejtő. A gyakorlott kutyáknak azonban ez nem jelentett gondot, Betyár szeretett vadászni, nem kellett biztatni. Ha szagot fogott, inkább arra kellett vigyázni, ne menjen túl messze. Jól megállta a fácánt, azzal a jellegzetes vizsla állással. Olyankor odamentem hozzá és kitapostam. Édesapám figyelt, ha repült a madár kiengedte a megfelelő távolságra – jó szűk, 16-os duplapuskával vadászott –, s a legtöbb esetben az első lövésre pottyant a kakas.

Az apportirozáshoz is nagyon értett Betyár, már a lövés pillanatában figyelte, hogy merre és hova esik a madár, és azzal a mozdulattal indult és már hozta is. Amikor a réten, a tavak mellett lesétáltunk Fazekasboda alá, akkorra már elmúlott délután kettő óra is. A hivatásos vadász, Deák Péternek, a mi segítségünkkel elkészítette a terítéket. A vadászat nagyon szépre sikeredett, nemcsak a közel száz nyúl és majdnem ugyanannyi fácánkakas miatt, hanem nagyon színes is lett.

Elöl, ha jól emlékszem, négy darab róka volt kiterítve, de a tavak mellett menekülni próbáló kacsákból is jutott. Volt ott ügyeskedő mátyásmadár, talán még egy szarka is. A négy máglya tovább fokozta a teríték szépségét és vadászat hangulatát. A gratulációk után kiosztották a vadászrészt és kellemes ünnepeket kívánva elköszöntek egymástól a vadászbarátok. Mindenki gyalog elindult hazafelé, mi is, akik legalább öt km-re voltunk otthonunktól. Akik egyfelé laktak, azok beszélgetve együtt indultak.

Többek között velünk tartott Fullér Feri bácsi, aki jó barátja volt Apámnak. Jó hangulatban megbeszélték a vadászatot, örültek egymás sikereinek, egy-egy jó vagy szép lövésnek, de a bakikon, a ziccerek kihagyásán is jókat viccelődtek. Mi a hátuk mögött bandukoltunk, addigra már nagyon fáradtan, és talán arra is gondoltunk, többet el se megyünk vadászni. Ez a gondolat egészen addg tartott, amíg ki nem pihentük magunkat, utána akár rögtön indulhattunk volna.

Hazaérve már várt bennünket Édesanyám jó meleg étellel. Úgy emlékszem orjalevest és disznótorost tálalt fel. Én forró teát, édesapám bort ivott a későre sikeredett ebéd után.

A vad rendbe tételében természetesen segítenem kellett, ezután a mosakodás, fürdés következett és a lefekvés, amihez különösebb biztatás nem kellett. A jó meleg ágyban hamar elaludtam, és álmaimban tovább folytatódott a vadászat, amelyben természetesen a puska az én kezemben volt.

Kovács József, V. 20.