VADÁSZTÖRTÉNETEK

Kántor B. Péter:
NYELV-LECKE

Ködfoltos, hûvös hajnalon történt, Petõfivel szólva: szeptember végén. Tóni, a k…..i hivatásos vadász német vendégét kísérte egy nyiladékszéli leshez. Ebben nem is lenne semmi különös, hacsak az nem, hogy Tóni egy kukkot sem tudott németül. Habár – ne túlozzunk – egy-két szót igenis tudott, de hát – valljuk meg – ez azért édeskevés egy kellemes csevegéshez. Így hát a kommunikációt leginkább nemzetközi jelzésekkel, mondhatni: kézzel-lábbal oldotta meg. Most is szó nélkül baktattak vendégével a nyiladék felé.
Tóni bizony gondban volt. Két-három napja ugyanis csak hallották a bõgést, de látni nem láttak egy fia bikát sem. Pedig hát tudni kell: a k…..i terület igencsak gazdag a vadban, ezt bizonyította az idei szeptember is. Ami a fõ gond: ennek a vendégnek egy kapitálisat szántak… s holnap hazautazik… Tóniban szaladgáltak a gondolatok – fõképp a fõnöke szavai –, amikor a leshez értek. Fölcehelõdtek, még sötét volt…

Aztán lassan kiélesedtek a fák körvonalai, és élénk mozgás hallatszódott a környezõ sûrûbõl.
Ezután már gyorsan történtek az események: egyre közeledõ bõgés, a nyiladékra kilépõ középkorú villás bika, mozduló vadászkar, egy pillantás Tónira, hogy lehet-e…? Tóni a másodperc törtrésze alatt összeszedi némettudását és nyelvtani ismereteit: „Lõ: az slíssz, vagy mi. Akkor lõni, az plusz ni. Tehát: slísszni. Ez az.” És már a nyelvén is volt:
– Slísszni! Slíssz ní!! – súgta.
A vendég furcsán nézett rá, és visszasúgott:
– Warum?
Tóniban fölment a pumpa: „Ne rumozz, hékám, lõj már, mert elmegy, aztán rumozhatsz bika nélkül.” Falra festett gondolat-ördög: a bika szépen beváltott a sûrûbe. De, mit ad Isten, nyomában kilép a nyiladékra egy öblös hangú, kapitális öreg, vadászálom-szép fejékkel. Tóni csak bólintott izgatottan, a német lõtt, a bika tûzbe rogyott.

Tóninak elsõ dolga volt a visszaérkezés után boldogságtól repdesõ fõnökét lerántani a földre, és megkérdezni tõle:
– Te mi az a slíssz ni németül?
– Hát … egy kicsit akcentussal: ne lõj!
– Aha. Kösz.
Aztán a német is elmesélte az elejtés körülményeit, külön kiemelve Tóni érdemeit, fantasztikus érzékszerveit: látását-hallását és a különleges megérzést, hogy nem érdemes ezt meglõni, most jön a nagyobb, a kapitális… Hiába, az évek, meg a rutin…
Tóni rá nem jellemzõ szerénységgel fogadta a gratulációkat.
Azt hallottam, azóta beiratkozott egy nyelvtanfolyamra. Fene tudja, lehet, hogy csak pletyka…

2004. október 3.