|
Ködfoltos,
hûvös hajnalon történt, Petõfivel szólva:
szeptember végén. Tóni, a k…..i hivatásos
vadász német vendégét kísérte
egy nyiladékszéli leshez. Ebben nem is lenne semmi különös,
hacsak az nem, hogy Tóni egy kukkot sem tudott németül.
Habár – ne túlozzunk – egy-két szót
igenis tudott, de hát – valljuk meg – ez azért
édeskevés egy kellemes csevegéshez. Így hát
a kommunikációt leginkább nemzetközi jelzésekkel,
mondhatni: kézzel-lábbal oldotta meg. Most is szó
nélkül baktattak vendégével a nyiladék
felé.
Tóni bizony gondban volt. Két-három napja ugyanis
csak hallották a bõgést, de látni nem láttak
egy fia bikát sem. Pedig hát tudni kell: a k…..i terület
igencsak gazdag a vadban, ezt bizonyította az idei szeptember is.
Ami a fõ gond: ennek a vendégnek egy kapitálisat
szántak… s holnap hazautazik… Tóniban szaladgáltak
a gondolatok – fõképp a fõnöke szavai –,
amikor a leshez értek. Fölcehelõdtek, még sötét
volt…
Aztán
lassan kiélesedtek a fák körvonalai, és élénk
mozgás hallatszódott a környezõ sûrûbõl.
Ezután már gyorsan történtek az események:
egyre közeledõ bõgés, a nyiladékra kilépõ
középkorú villás bika, mozduló vadászkar,
egy pillantás Tónira, hogy lehet-e…? Tóni a
másodperc törtrésze alatt összeszedi némettudását
és nyelvtani ismereteit: „Lõ: az slíssz,
vagy mi. Akkor lõni, az plusz ni. Tehát: slísszni.
Ez az.” És már a nyelvén is volt:
– Slísszni! Slíssz ní!! – súgta.
A vendég furcsán nézett rá, és visszasúgott:
– Warum?
Tóniban fölment a pumpa: „Ne rumozz, hékám,
lõj már, mert elmegy, aztán rumozhatsz bika nélkül.”
Falra festett gondolat-ördög: a bika szépen beváltott
a sûrûbe. De, mit ad Isten, nyomában kilép a
nyiladékra egy öblös hangú, kapitális öreg,
vadászálom-szép fejékkel. Tóni csak
bólintott izgatottan, a német lõtt, a bika tûzbe
rogyott.
…
Tóninak elsõ dolga volt a visszaérkezés után
boldogságtól repdesõ fõnökét lerántani
a földre, és megkérdezni tõle:
– Te mi az a slíssz ni németül?
– Hát … egy kicsit akcentussal: ne lõj!
– Aha. Kösz.
Aztán a német is elmesélte az elejtés körülményeit,
külön kiemelve Tóni érdemeit, fantasztikus érzékszerveit:
látását-hallását és a különleges
megérzést, hogy nem érdemes ezt meglõni, most
jön a nagyobb, a kapitális… Hiába, az évek,
meg a rutin…
Tóni rá nem jellemzõ szerénységgel
fogadta a gratulációkat.
Azt hallottam, azóta beiratkozott egy nyelvtanfolyamra. Fene tudja,
lehet, hogy csak pletyka… |