Azon a gyerekkori télen olyan hóréteg borította a határt, hogy a nyulak, és a madarak a kertekben található szalma- és szénakazlakig is elmerészkedtek. A falusi ember nem bántotta őket, legfeljebb megpróbált ügyeskedni, és igyekezett egyet-egyet elcsípni belőlük. Nem nagy sikerrel és a mai gyér állomány nem az ő számlájukra írandó. A szomszéd fiú is feltámasztotta a vesszőkosarát, a kitámasztó fára spárgát kötött, és az istálló sarkától figyelte, mikor tévednek a kukoricaszemre a foglyok és a fácánok.

Hasztalan időtöltésnek tekintettem ezt a leskelődést. Más gondolatom támadt, de nem avattam be tervembe. Otthon az asztalosműhelyben karikában álltak a dróthuzalok, és alkalmas pillanatban gyorsan hajtottam is néhány hurkot. Az volt a tervem, hogy a kert közepén található káposztatorzsákra kötöm, hiszen a nyulak rendszeresen látogatták, a nagy hóban örültek a finom csemegének. Gyermekként azt is hallottam, hogy a családban többször szóba került, „Na, szilveszterkor nem lesz savanyú káposztás nyúlleves”. Az történt ugyanis, hogy egy „jóakarója” édesapámnak elvetette a fegyveret…

A kellő pillanatot kilesve végrehajtottam tervemet, sőt még a kertünk alatt található akácsorban is lehelyeztem néhány hurkot a nyulak számára. „Én Istenem segíts, hogy legyen nyúl a hurokban, hogy szüleimnek oda a tudjam adni!” fohászkodtam magamban, amint dolgom végeztével az esti szürkületben a kert kapuján át az udvarra léptem.

Másnap délután arra lettem figyelmes, hogy D. Feri bácsi – nem is olyan régen említette fel az esetet – a kert felől érkezett hozzánk, vállán a puskájával. Hangos szóval azonnal engem követelt édesapámtól, hogy hol van a kölyök, mert a hurkokat csak ő rakhatta le. Nagyon sokszor vadásztak együtt, így azonnal az volt a válasz, „tudod a fiú nem olyan, nem létezik, hogy ő tette volna”. „A nyomán jöttem végig, hidd el, nem beszélek bolondokat” válaszolt Feri bácsi.

A számonkérés elől nem lehetett kitérni, bevallottam mindent és azt is elmondtam pityeregve, hogy csak segíteni akartam, hogy édesapámnak legyen meg az öröme.A hurkokat már hárman bontottuk le, és Feri bácsi nem tett feljelentést sem. Az lett a büntetésem, hogy a kertünk alatt húzódó Tisza-töltésre sem mehettem a többiekkel szánkózni, csúszkálni. „Még a kert felé sem nézhetsz”, figyelmeztetett ujját feltartva édesanyám.

Eltelt néhány nap, már kezdtem napirendre térni a dolog fölött, amikor S. János rendőr kereste édesapámat. Elsötétült előttem a világ, „most visznek a börtönbe azonnal”, gondoltam magamban. De a házba beszüremlő hangok más hangulatról árulkodtak, sőt azt is láttam, hogy a boroskancsóval a pince felé tart apám, ami ugyan nem volt meglepő, hiszen János bácsival is sokat vadásztak együtt.

Az történt, hogy Feri bácsi elmondta, mint akadt a nyomomra és az általam lerakott hurkokra. De becsületére legyen mondva, azt is elmondta, miért tettem. János bácsi ezt meghallva nyúllal örvendeztette meg szüleimet, így elkészülhetett a savanyú káposztás nyúlleves. Sőt azt követően minden évben hozott nyulat, ameddig csak fegyvert tudott fogni.

2005. január 19.