Zsigárcsik Gyula:
ÖRDÖGGYÛRÛK NYOMÁN
Úgy rohantak a napok, alig bírtam követni õket, miközben a naptár arról árulkodott, lassan készülõdni kell az õzhívásra. Július már átkúszott, vagy inkább átrepült a második felébe. Az utak menti tarlókon napközben körbe-karikába rohangáló õzek figyelmeztettek – a párzás elkezdõdött. Az õzeken ideges izgalom vett erõt, akár csak rajtam. Mennem kell. Nem szalaszthatom el a vadászesztendõ számomra legszebb pillanatait. Elfoglaltságaim azonban egyre inkább fékeztek szándékomban. Minél inkább szerettem volna kijutni a vadászterületre, annál inkább tornyosultak a munkahelyi problémák. A vadászláz legkomolyabb formáját éltem át. Hosszan tartó, csillapodni egyáltalán nem akaró láz volt ez a javából. A bak meglövéséhez megvolt minden. Az engedély már több mint két hete nálam volt, csupán az idõmbõl nem futotta. Régen elõkészítettem a tavaly óta fiókban lapuló csalsípot is. Miután beállítottam rajta a hangszínt gondosan ismételgettem a suta epekedõ, panaszos hangját és vészsirámját. Mindezt persze esténként a vadászszobámban, a másnapot tervezve. Így telt el egy hét az õzek nászának kezdete óta, én pedig egyre elviselhetetlenebbé váltam szeretteim számára. Amint elindultam esténként a vadászszoba felé, menekülve tûntek el a ház legtávolabbik zugában. Végül
eljött a várva-várt nap. Két órakor kikapcsoltam
a számítógépet, és a titkárnõmnek
távozásomkor meghagytam:. Alig
fél óra elteltével már nyakkendõm csomóját
oldoztam otthon. Átrohantam egy forró zuhany alatt, hogy
lehûtsön és irány a pince, készülõdés
az õzek szerelmeskedésére. Ha most az asszony látna,
bizonyára nem nyelné le a megjegyzést. Folyik rólam a víz, tikkasztó hõség van kint is, idebent is. Van vagy harminc fok, tisztára meghülyít a meleg. Gyors pillantás az órára. Idõmilliomos vagyok. Van még fél órám az indulásig. Mindenesetre még egy zuhanyt eltûrne izzadt testem, de elõtte fõzök egy kávét – határozom el a fontossági sorrendet. A fél óra gyorsan eltelik. A kávé és a zuhany felfrissít egy idõre. Hihetetlen meleg van. Nyitott ablaknál is majdnem besokkolok az autóban. Valamivel elmúlt négy óra mire a vadászházhoz érek. Útközben az országút menti tarlón láttam egy pihenõ õzpárt. Ezen a vadászterületen, ahol most vagyok kezdõdött el évekkel ezelõtt szenvedélyem kibontakozni. Itt formálódott át mellkasom motora vadászszívvé. Ez az a hely ahol a gyerekkorból áthuppantam a felnõttkorba. Itt ismerkedtem a vadászat szépségeivel, a vadfajokkal, a vadászok szokásaival és fogásaival. Itt nõttem fel nagy példaképem és tanítóm, apám árnyékaként. Õ adta kezembe elõször a vadászpuskát. Õ lövette meg velem életem elsõ trófeás vadját. Az Õ türelmének gyümölcse a vad megpillantásától az esetleges elejtéséig eltelõ idõ gondos elbírálása. Ezen a helyen tanítottam elsõ vizslámat. Itt váltam nimróddá, olyanná, aki a vadat egyenrangú ellenfélként tiszteli. Aki egyaránt tudja becsülni és óvni, etetni és védeni. Ahogy álltam ott a vadászház udvarán, gondolataim elkalandoztak. Akaratlanul visszarepítettek, azokba a szép idõkbe, amikor építgettük vadászházunkat. Órák százait töltöttük itt akkortájt. Valahogy más volt akkor az élet. Kevesebb volt a vadász, még kevesebb az önzõ puskaforgató, ám azok a vadászok igazi barátok voltak. Tele erõvel, energiával, és fõleg akarattal. Nemcsak jó vadászok, de remek barátok is. A végtelenségig tudták cukkolni egymást anélkül, hogy bárki is megsértõdött volna. Mindig találtak idõt egymásra, élvezték az együttlétet. Ilyen környezetben apáról fiúra szállt a szenvedély. S mi, akik akkor fiatalok voltunk és mára felnõttünk a mai nagy öregek akkori életkorába, egészén másként éljük át a vadászatot. A lelkiismeretünk és tanítóink iránti tiszteletünk nem engedi, hogy olyanok legyünk, mint azok, akik azért válnak vadásszá, hogy ne lógjanak ki a sorból. Hogy netán-tán valaki azt mondja róluk, hogy nem engedhetik meg maguknak. Sajnos egyre több nagyszájú, "túl okos" vadásszal találkozom, akik a vadászatból "gyilkos sportot", önmagukból pedig "trófeahajhászt" csinálnak. Akik a vad elejtésérõl fél percnél tovább képtelenek beszélni, akik azt hiszik, attól lesznek jó vadászok, ha messzehordó puskájukból annyiról lövik a vadat, hogy utána fél napig tart míg elmennek érte. Nem szeretem az olyan vadászt, aki az útjára engedett golyót csak szemmel követi. Sokkal jobban kedvelem a „nagy öregeket”, akiknek minden mozdulatából, minden szavából vadászbölcsesség árad. Akik lehet hogy életük során nem gyûjtöttek be húsz trófeánál többet, de egy vad elejtésérõl napokig képesek mesélni. Sajnos sokan már szögre akasztották a szenvedélyt, csupán a gondolataikban izzik a vadászat szította tûz. Esténként meleg pokrócba csavarva, forró teásbögrét szorongatva emlékeznek a régi vadászidõkre. Mások már a világ legnagyobb magaslesérõl pásztázzák az örök vadászmezõk trófeás daliáit. Onnan fentrõl sokkal jobban látják az õzek párzáskor kitaposott ördöggyûrûit… Gondolataimból egy távolban elindított körfûrész sikító hangja térít vissza a valóságba. A falusiak munkából hazatérve elkezdték a második mûszakot. Idén elõször jöttem ki a területre. Vállamra akasztom apám Springfieldjét, melyet akkor kaptam tõle ajándékba, amikor a vadászat fizikailag teherré, lelkileg pedig pótolhatatlan hiánnyá vált számára. Ej, ha ez a fegyver mesélni tudna! Nemegy könyv alapjául szolgáló élményrõl tudna beszámolni a gazdájával eltöltött idõkbõl. Beszélhetne arról, hogyan dicsérték ha pontosan célba küldte a golyót, és arról is, hogyan szidták, ha célt tévesztett, milyen igazságtalanok a vadászok sokszor, magamat is beleértve e sorba. Ha a lövedék célt téveszt, majdnem mindig a puska a hibás. Nekem azomban sokat nem tudna mesélni. A történetek többségét jómagam is átéltem. Amelyeket pedig nem, azokat nemegyszer hallottam már. Egy pohár jó bor mellett mindig szívesen meghallgatom apám élményekben gazdag vadászmúltját, nem szólva közbe akkor sem, ha öregedõ fejében mára már néha összekeveredik a tömérdek élmény. Gyakran bontok szárnyat az ilyen és hasonló gondolatoknak az ország különbözõ helyein várakozva kísérõre, erdészre. Csak a pillantás az órámra – fél öt van – hoz vissza teljesen az abszolút realitásba. Ekkor veszem észre véglegesen, hogy itt otthon vagyok. Itt nem kell várakoznom senkire. Ezen a vadászterületen senki sem tudna olyat mutatni, amit még nem ismerek. Itt én is nyugodtan lehetnék kísérõ. Jól ismerem a vad szokásait, tartózkodási helyeit, menekülési útvonalait. A terület minden zugához temérdek emlék fûz. Miután magamra aggatom az összes szükséges kelléket, bezárom az autót. Kilépek a Kácsatói útra. Lassan lépkedek a mezei úton, mely vadászházunk mellett vezet a terület vadaskamrájába. Remekül érzem magam. Kísérõm a tûzõ Nap. Olyan helyeken sétálok, ahol töksötétben sem okozna gondot a tájékozódás. Az út talaja leginkább csont-bõr vénasszonyra emlékeztet. Tegnapelõtt esett ugyan, de a szomjas föld gyorsan magába szívta az esõ minden cseppjét. Mára már nyoma sincs a kiadós zápornak, mely igencsak ritkaságszámba megy az idei nyáron. Az utat, vagy inkább utacskát, nem nagyon használják mostanában. Balról vén fûzfák egyenletes sora szegélyezi, valaki idén tavasszal is gondosan lebotolta õket. Az azóta kihajtott friss fûzhajtások büszkén feszítenek a fák koronájában. Az égen egy véletlenül ottfelejtett felhõ sincs. A Nap jobbról kísér, fenn van még olyannyira, hogy könnyedén ellátok alatta. A szemközti kukoricaföld, vagy inkább csak satnya imitációja, bizonyára nem okoz sok örömet az embereknek, akik pénzt és munkát fektettek bele. Habár figyelmem a liliputi kukoricára irányul, így is észlelem magam elõtt a mozgást. Elõttem vagy harminc lépésre fácántyúk szaporázza lépteit a leborotvált fûzfák irányából. Megállok. Fácáncsibéket remélek és intuícióm beválik. Kisebb csoportokban sprintelnek anyjuk nyomában, tizennégyet számolok belõlük. – Kielégítõ fészek – konstatálom, és elraktározom memóriámban az imént látott képet. Távolabb az alig bokáig érõ kukoricában tapsifüles kap lábra. Korai kölyöknek nézem, de bizonyára már ivarérett. Eszeveszett menekülése nem kis gondot okoz a szemmel való követésben. Mire rátalálok a távcsõben, már a kukoricatábla túlsó felénél, a bodzabokroknál jár. Vigyázatlanul keresztezi egy õzpár pihenõhelyét a bokrok árnyékában. Az õzek felugranak a meglepetéstõl és sokáig bambán bámulnak a füles után. Nem okoz gondot a "bak elolvasása" a 7x50-es távcsõben. Négy év körülinek vélem. Remek kondícióban van. A köztünk lévõ távolság elegendõ esélyt nyújt a trófea pontos elbírálására is. Jó terpesztésû hatos agancs. Magasan a fülek fölé nõtt szárakkel, amelyek vastagok és sötétek. A rózsatõtõl felfelé sûrû gyöngyözés borítja egészen az alsó ágakig. Az ágak hosszúak és tompa végzõdésûek. A trófea egyértelmûen arról tanúskodik, hogy viselõje a tenyészet kimagasló részese lehet az elkövetkezendõ idõszakban. Nem jósolok hosszú életet tulajdonosának. Túl szép ez a trófea ahhoz, és az õz fejéhez képest aránytalanul nagyot mutat. Még sokáig elnézegetném a mit sem sejtõ daliát, de azonfelül, hogy a látvány gyönyörû, számomra más értéke nincs. Én olyan agancsost keresek, aki élete csúcsán van. Olyan öreg bakot, mely évek hosszú során ravaszul elmozgott vadásztársaim és jómagam látószögébõl, elkerülve a rá leselkedõ veszélyeket. Olyan bakot, mely este sötétetés után hagyja el búvóhelyét és amint észrevette a hajnal elsõ lopakodó fényfoszlányait, azon nyomban képes félbehagyni lakmározását. Abban bízom, hogy most a szerelmi idõszakban, amikor valamelyest enged óvatosságából és éberségébõl még egy öreg bak is, talán megpillanthatom valahol a fák árnyékában és kihasználhatom pillanatnyi megingását. Búcsút intek a fiatal baknak, remélve, hogy lesz még módom találkozni vele és folytatom kellemes sétámat. Célom végállamásaként az Öreg kõrist választottam, mely három út keresztezõdésénél magányosan álldogáló vén kõrisfáról kapta a nevét. Oda szeretnék elsétálni alkonyat elõtt. A három út egyike ez is, amelyen most energiával túlfûtve lépkedek a természet nemrég nyújtotta látványától. Hirtelen szárnysuhogást hallok. A fejem fölött szépszámú vadkacsacsapat húz el, a közeli halastavak irányába repülnek. Megszámolni sincs esélyem õket máris újabb csapatok érkeznek, szinte egymást érik. Remek lõtávolságra repülnek, mintha itt sem lennék. Bezzeg majd egy hónap múlva, ha lõhetõ vaddá válnak. A Hold közelében fognak körözni és csak sötétedés után merészkednek a nyílt vízre. Olyan kicsiknek látszanak majd, akár ez a szúnyog, mely itt repked az orrom elõtt. Úgy látszik elhatározta, hogy ha törik, ha szakad belém mártja szívókáját. Rövid idõ múlva rá kell jönnöm, hogy csak elterelõ manõver volt a részérõl. Míg õ elvonta a figyelmemet, nõstényének nem éppen önkéntes véradóként szolgált homlokom. Közben az öreg meder azon részéhez érek, ahol keresztezi az út. Hogy tényleg meder volt e valaha, azt a ma élõk közül senki sem tudja igazán megmondani. Biztosan tudom, hogy kétszáz évvel ezelõtt már nem folyt itt víz. Egy kétszáz éves térképen nem találtam nyomát folyónak. Ha viszont igaz a monda, nem valami csürhe kis ér folydogálhatott ezen a tájon. A meder ugyanis helyenként van vagy negyven méter széles. A két oldalon elterülõ vén fûzfák talán még tudnának mesélni arról, amit õseiktõl hallottak. A vadászház mögött elterülõ tõzeggödrök is lehetnének egykori folyó maradványai. Ma mindenesetre remek legelõ. Kétszer egy évben kiváló szénát nyújtanak a helyi gazdáknak. Ahogy átérek a meder túlsó felére a fûzfasor, mely ezidáig balról kísért átkerül jobbra és kellemes árnyékot nyújtva felfogja elõlem a tûzõ napsugarakat. Közeledek a Homoklikhoz. Ez egy néhány hektáros homokbánya, melynek területét sûrûn benõtte a nyakigérõ gyom. Remek búvóhelyet nyújt így a síkságon élõ apróvadnak, de õzek is gyakran felkeresik ezt a gidres-gödrös területet. Most körös-körül tarló szegélyezi, tulajdonosa nincs. Mindenkié. A homok minõsége nem a legjobb, de akinek egy kannával vagy egy talicskával kell, annak megfelel, így aztán viszi boldog-boldogtalan. Nem vagyok elég óvatos. Talán nem is akarok az lenni. Célom a felderítés, nem vajmi elszánt gyilkolás. Amint kilépek a sarki fûz árnyékából vagy száz fácán kap lábra, némelyek szárnyra is. Korai és késõbbi csibék tyúkok és kakasok közé vegyülve menekülnek, nagy összevisszasággal hagyják ott a tarlót és keresnek búvóhelyet a gyomok közt. Nem akarom bántani õket, ezért nyugodtan állva maradok, hogy legyen idejük biztonságos menedékbe vonulni. Eltelt már egy óra és még nem sípoltam. – Megpróbálom a Homoklikat, ha a fácánok megnyugodtak – határozom el magamban, de valahogy nem bízok a gondolatban, amit éppen kiötlöttem. A biztonság kedvéért rágyújtok egy cigarettára, hogy felmérjem a szél irányát. Teljes szélcsend van. A füst sokáig kóvályog a fejem felett, mígnem szétoszlik a felhõtlen ég irányába. Biztos rejtekhelyérõl elõveszem a csalsípot és csak úgy lezseren háromszor megszólaltatom a suta hívó hangján. Még odahaza eltökéltem, hogy lõni csak akkor fogok, ha olyan bakra találok, amilyet megálmodtam. Ebben az álomban csak három típusú trófeának jutott hely. Rendellenes, parókás és érmes. Érmes bakot már láttam ma. A trófea, mely becslésem szerint jóval meghaladta a száz pontot, gyönyörû volt ugyan, de bûn lett volna viselõjét a párzás elsõ napjaiban kivonni a szaporításból, könyörtelen pofont adva így az itteni állománynak. Azt nem feltételezem, hogy egy nap kétszer nyújtja felém Diána istennõnk segélynyújtó kezét. Az utolsó szippantás teljes átélésével szívom meg a már igencsak csikknek nevezhetõ cigarettát, majd gondosan eloltom. Nem szeretnék olyat tenni, amivel ezekben a forró száraz napokban a természet vandáljai közé sorolhatnának. Nincs kedvem idõzni tovább. Még egy utolsó röpke pillantás a bánya irányába és kilépek a fûzfa árnyékából. A hátam mögötti meder felõl felhangzó böö, bö..., inkább meglep, mintsem megörvendeztet. Ösztönszerûen simulok vissza a fa törzséhez. Hangjáról ítélve fiatal bakocska. Lehet vagy harminc méterre tõlem, valahol a mederben. Nem tévedek. Egy menekülésre kész, tükrével felém forduló fiatal nyársas bak áll a fûben. Hitetlenül bámul rám. Pici nyársai alig látszanak a fülei közt. Maga a tapasztalatlanság. Láthatóan ideges, egyhelyben tapossa a száraz füvet. Keresi a sutát, melyet az imént hallott epekedni. Ösztöne erõs és türelmetlen. Böö, bö.., hallatja magát újra. Bõöö, bõö.., hangzik fel egyszercsak a Homoklik felõl. No, ez már egy jóval komolyabb hang volt, állapítom meg tüstént. Figyelmem magától értetõdõen a bányából jövõ hangra terelõdik, de nem látok semmit. A "Nyársast" is jobban érdekli a bánya felõl érkezõ hang mint én. A végtelennek tûnõ vihar elõtti csendet egy harmadik bak hangja töri meg. Az Öreg kõris felõl érkezik, utam eltökélt végállomása felõl. Hangjáról ítélve öreg bak, amelyik nem egy hasonló fellépést élt már meg. Az "Öreg" a bányából kiront a tarlóra és fölveszi a harci pózt. A baknak szinte nincs is nyaka, nehéz, fehér fejét alig bírja tartani. Amit hord rajta, gyönyörû. Vastag sötét agancs, páratlan gyönyözése felkúszik az alsó ágak fölé. Csak most veszem észre a rendellenességet. Az alsó ágak hátrafelé nõnek. A trófea átlagon felüli, a bak golyóérett. Bírálatom nem tart tovább néhány másodpercnél. Közben a "Nyársas" felméri a helyzetet és úgy dönt, legjobb, ha eltûnik. Döntenem kellene. Mit tegyek? A bak lõhetõ, a trófea tetszik. Egyedül a kíváncsiság fékez. Közben az izzó Nap lecsúszott a horizont szintjére. Egy óra múlva kibukfencezik a látókörömbõl, hogy nyomban elõbukjon valahol Ausztráliában a kenguruk között. Az "Öreg" vár. Kíváncsiságát felkeltette a nagy ellenfél. Bevallom – az enyémet is. Mindketten türelmetlenek vagyunk. Én talán türelmetlenebb. Nem babra megy a játék. Az "Öreg" bármely pillanatban elugorhat, úgy, hogy az ellenfelét nem sikerül megpillantanom. Ez a tudat növeli a vadászlázam. Mi lett a sétából? Ki hitte volna! Tamáskodom – meglõjem az "Öreget"? Óvatosan kézbe veszem a golyóst, de idegállapotom nem jó. Hintázik a bak a tüskén, azaz a puska a kezemben. Meg kell nyugodnom. A feszültség egyre nõ. Bõöö, böõ..., kezdi újra a hangpárbajt az "Öreg". Jól van na, bööõ, bõõ.., megyek már. Hangzik az ismeretlen válasza. És valóban jön. A meder közepére egy remek kondícióban lévõ bak érkezik. Fejét olyan trófea díszíti, melynek nincs helye semmilyen vadászterületen. Az agancs hosszú sötét szárait sûrû gyöngyözés díszíti, ága pedig egy szem sincs. Gyilkos bak! Döntöttem. Újra kezemben a golyós. A további fejleményeket már a céltávcsövön keresztül követem. Amikor a "Gyilkos" az "Öreg" felé fordul és megmutatja lapockáját, utoléri és azon nyomban fel is dönti a halálos ólomszem. A drámának vége. Az "Öreg" némi habozás után fejvesztve menekül, talán még most is fut. Rágyújtok, hogy a cigaretta füstjével megpróbáljam távoltartani a szúnyogok raját, melyek közben jócskán megvámolták véremet. A "Gyilkos" fejét a Nap felé fordítva fekszik. Innen úgy fest, mintha Napisten áldozati oltárán feküdne. Kiürítem a tárat és boldogan kilépek a bak irányába, hogy megadjam a neki kijáró utolsó tiszteletet. | |
Zsigárcsik Gyula, Pozsony |