Az interneten barangoltam a vadászatszervezők honlapjai között, amikor megakadt a szemem egy eldugott hirdetésen: „Nehéz hegyi vadászat lóval, Ázsiában”. Nehéz?! Lóval! Ázsiában! Mit is jelenthet az, hogy nehéz? Cikáztak gondolataim, keresve a választ. Csak a Mecsek lankáin lovagoltam még, és azt is évekkel ezelőtt.

Továbbhaladva az ajánlatban kiderült, hogy Kazahsztánba, kőszáli kecskére szólt a vadászat. Rögtön fel is hívtam a vadászatszervezőt, aki elmondta, hogy egy kiemelkedő, kísért vadászatban lesz részünk, biztosított, hogy a legjobb vadászokat adják mellénk és a legszebb trófeás kecskebakokat mutatják meg. Mivel mindezt komolyan vettem, így vadászatot megrendeltem, majd elkezdtem a felkészülést rá. Rendszeresen kijártam Mánfára lovagolni. Nemcsak a lovaglást élveztem, hanem festői oldaláról is megismertem a Mecsek lankáit és völgyeit.

Indulás előtt három nappal Schilinger Ervin barátom meghívott egy félnapos lovastúrára, Mecsekjánosiból Kőlyukra. Hazafelé az úton vágta közben leestem a lóról a hátamra, de pár perc pihenő után újra felültem, és sikeresen visszaértünk.

Eljött az indulás ideje. Éjfélkor csörgött az órám, ki akartam pattanni az ágyból, de ez nem sikerült. Iszonyú fájdalmat éreztem a hátamban, olyant, mint eddig még soha. Csak segítséggel tudtam lemenni a lépcsőn, és beülni az autóba. Újabb kérdések: Elinduljak? Fel fogok tudni ülni a lóra? Budapestig szörnyű fájdalmak között telt el az út. Meg is hagytam a sofőrömnek, mielőtt visszaindul, telefonáljon rám, hogy el tudtam-e indulni.

A telefon már Frankfurtban ért, az alma-atai repülőgép indulása előtt. A kazahsztáni főváros repterén kétórás várakozás után kiderült, hogy nem érkeztek meg a fegyvereink. Egésznapos városnézéssel töltöttük időnket Alma-atában. Megnéztük a főteret, a vadászboltot, a helyi múzeumot és megkóstoltuk a nemzeti ételeket (kumisz, ló- és birkahús).

Harmadik nap hajnalban elmentünk a helyi utazásszervező iroda repterére (a sztyeppére), és felültünk az AN2-es repülőgépre. A matuzsálemi korú repülőben padokon ültünk egymás mellett, és nekem nemegyszer kicsordult a könnyem a fájdalomról. Eszembe jutott a repülős közmondás: „Repülni csodálatos, de legcsodálatosabb a leszállás.”

Egy nagy tó (Ala-tó) melletti kopár legelőre szálltunk le. Többórás várakozás után megérkezett egy Ural teherautó, platójáról két olasz vadász szállt le, látszott rajtuk a többnapos vadászat nyoma. Két argalit lőttek, de nem voltak kapitális méretűek, panaszkodtak a hidegre, a nagy távolságokra. A katonai terepjáró hat óra elteltével érte el az alaptábort. Itt kazah vadászok és kísérőik fogadtak.

A táborban két nagyobb sátor és két jurta volt felállítva. A jurtákban helyeztek el minket, ahol nem volt fűtés – október elején, 1600 m magasságban. Másnap reggel belőttük a fegyvereket. Kiosztották a kísérő vadászokat és elkezdődött a málházás a kicsi, sovány, borzas szőrű, keféletlen lovakra. A nyergekből kilátszott az acél csőkeret, a fatámasz és az autógumi darabok. Ettől függetlenül mire minden felkerült a lóra, és én is felültem, igen kényelmes lett. Vadászom, Isza, sima arcú, szúrós szemű, középkorú ember volt, lovászunk, Bosaga alacsony, kalácsképű, mosolygós szemű kazah.

A délelőtti napsütésben mindannyian elindultunk a hegyekbe. A magaslati legelőkön haladtunk, mely igen csodálatos domborzatával, árnyék- és fényhatásaival jókedvre derített minket. Bosaga rákezdett egy helyi népdalra, s miután eldalolta, én is elénekeltem neki a „Márminálunk babám” című magyar népdalt. Két óra lovaglás után egy fiatal kecskebak méltóságteljesen haladt el előttünk, kb. 80–100 cm lehetett szarvának hossza.

Találkoztunk vadbirkákkal, amelyek nyugodtan legelésztek a hegyoldalban. Érdekes módon ebédidőben újra találkozott a csapat. A négy hivatásos vadász és mi négyen összeültünk, és megbeszéltük, hogy 110 cm alatt nem lövünk bakot, fölötte jutalmat adunk a vadászoknak. Ebéd után mindenki elindult a saját vadászösvényén.

Magas és meredek hegyek között, sokszor kőfolyamokon keresztül haladt az utunk, a lovak mégis biztos lábbal lépkedtek a sziklák között. A hegygerincre felérve leszálltunk lovainkról és távcsöveinkkel, – pontosabban az én távcsövemmel – kémleltük a völgyeket. Egy alkalommal elkértem Bosaga ütött-kopott, orosz távcsövét, amíg ő elment egy felderítő útra. Hosszasan fürkésztem én is a tájat, mikor a távcső látóterébe lassan bebandukolt egy bogár. Máskor is előfordult már, hogy rászállt egy katica és az optika üvegén átmászott. Megfordítva a távcsövet, nem láttam a külső üvegen semmit. Tüzetesen megnéztem a kisebb lencsét is, de kívül nem volt rajta rovar. Fordítva belenéztem, és láttam, hogy már két bogár élvezte a távcső biztonságát belülről. Mint kiderült, a bogarak a távcsőben laktak. Hangos kuncogásomra Isza hátranézett és csöndre intett. Meg is volt rá az oka, mert a szemközti hegyoldalon a kecskék kezdtek gyülekezni az esti legelésre. Kb. 400 m-re kiállt egy szép kecskebak. Vadászom lövésre biztatott, de én nem vállaltam fel ezt a nagy távolság miatt. Láttam rosszalló tekintetét, hogy miért nem lövök. Átnyújtottam fegyverem, és mondtam neki, hogy próbálja meg ő. De csak a szája volt nagy, lövése nem talált.

Esténként a táborunkat mindig egy forrás közelében vertük fel. Vizet vettünk, felraktuk a teát a kínai vízmelegítőre, lemálháztuk lovainkat, és az állatokon lévő pokrócot beraktuk a sátorba, utána ihattak hátasaink. Már sötétben fogyasztottuk el a vacsorát. Kazah barátaim esti toalettje annyiból állt, hogy levetették bakancsukat és bebújtak a hálózsákba. Reggel ugyanez fordítva történt az általában fagypont körüli hőmérsékleten.

Másnap Iszak reggeli után gyalog felment a közeli oromra és onnan integetett nekem. Magamhoz vettem a .300 Win. Mag. fegyveremet és én is utána mentem. Három kecskebak legelészett a reggeli napsütésben. Iszakkal együtt elkezdtük a cserkelést, hogy minél jobb pozícióba kerüljünk. Kúszva, négykézláb közelítettük meg a bakokat. 100–150 m-re lehettek, amikor Iszak keresztbe feküdt elém, és az egyik bakot kiválasztva kiadta a parancsot – lőj!

102 centiméter szarvhosszúságú kecskebakom

Az állatok nyugodtan legelésztek, mit sem sejtve a rájuk leselkedő vadászokról. Lövésem pontos volt és azonnal végzett a bakkal. Ám az örömbe üröm vegyült. Amikor a közelébe értünk és megadtuk a végtisztességet számára, kiderült, hogy a trófea csak 102 cm-es. Míg boldogan, addig kazah társaim szomorúan nézték a vadat. Még azt sem engedték meg, hogy lefényképezzem, azonnal visszaindultunk a táborba, és újra lóra ültünk. Egész nap, még a gyenge havazásban is kerestük az újabb bakokat. Csak a délutáni, többórás távcsövezés után talált Iszak egy meredek sziklafalon lőhető kecskebakot.

Lovainkat hátrahagyva, hosszas cserkelésbe kezdtünk, mindig úgy, hogy a kecskék ne láthassanak meg minket. Utunk sűrű bozótoson, kőfolyamokon át vezetett. Végül kiértünk egy kőpárkányra, amelyen csak egy ember fért el. Iszak nagy nehezen elmagyarázta nekem, hogy melyik kecskére kell lőnöm. Az állat 200–250 m-re lehetett, szép erős, egészséges bak volt. Egyik lábam biztosan állt a talajon, a másik azonban egy kiugró kődarabon remegett. Hosszas készülődés után célba vettem a bakot. A lövés után a bak jól jelezte a találatot, megugrott, de pár lépés után megállt. Iszak biztatott az ismétlésre, de én nem láttam a bakot, mivel egy bozót mögött állt. A többi kószáli kecske felugrott, rohanásba kezdett, és elvitte magával az én kecskémet is.

Iszak elment megkeresni a bakot, engem pedig visszaküldött a lovakhoz. Egy óra gyaloglás után visszaértem hozzájuk. Mivel hátasomat mindig unszolni kellett, letörtem egy botot, és a várakozás alatt mintákat faragtam rá. Kísérőm két óra múlva tért vissza, erős szürkületben. Azt mondta, hogy a vérzés folyamatos, holnap majd megkeressük. Már sötétedett, mikor felültünk a lovakra. Én az új pálcámmal noszogattam lovamat, erre Iszak odajött, kivette a kezemből és eldobta, mondván: kazah tradíció szerint csak ostorral lehet bíztatni a lovat.

Teljes sötétségben mentünk vissza az első kecskémhez, fotókat készítettünk, kizsigereltük, és még az éjjel, hat óra lovaglás után elértük az alaptábort.

Két napig az alaptáborban tartottak, és nem voltak hajlandók kivinni a területre. Csak a harmadik nap reggelén indultunk ki egy másik vadásszal hármasban, felmálházva a hegyi legelőkre. Délelőtt az egyik hegygerincen megpillantottunk néhány farkast, de gyorsan eltűntek a szemünk elől. Lovainkkal átmentünk a gyorsfolyású patakon, majd egy hosszú völgy végén felkapaszkodtunk a hegyre. Az esti órákban a gerincről letekintve láttunk elkóborolt lovakat és a legelőre induló kecskéket. Táborunk kb. 2100 m magasan volt.

Következő nap hajnalban gyalog indultunk el Sayak nevű, új vadászunkkal, hátrahagyva Tiredet, az új lovászt. A hágóra kiérve Sayad hosszas távcsövezés után – három völggyel odébb – rámutatott egy kőfolyamra, amelyen én csak három szürke pontot láttam. „Gyerünk”– mondtam neki, és elindult a cserkelés.

Négy órán keresztül sűrű bozóton, havas, csúszós kőfolyamokon keresztül közelítettük meg a három kecskebakot. Állataink egy fenyves által körülölelt kőgörgeteg szélén legelésztek. Utunk tűlevelűek takarásában folytatódott. Halkan tudtunk menni, mivel az alattunk lévő nedves tűszőnyeg néhol 50-60 centiméteres volt. Lassan, lépésről-lépésre közelítettük meg a három bakot.

Sayak előreküldött, mivel a kecskék már csak nyolcvan méterre voltak tőlünk. A fák ritkultak, kerestem a megfelelő lehetőséget a lövésre. Letérdeltem, de térdem egy faágra ért, kis reccsenéssel. A legnagyobb szarvű kecske felnézett a legelészésből és szökellésre merevítette lábát. A célkeresztem a nyakán, és egy pillanat múlva már lőszerem is ott volt. A szökellés elmaradt, és a 112 cm hosszú trófeájú kecskebak leroskadt. A végtisztesség megadása után kizsigereltük, és egy darab húst is levágtunk belőle, amelyet majd később, a pataknál megfőztünk. Hátunkra vettük a trófeát és felváltva vittük le a patakhoz. Estére értünk vissza az alaptáborba, és onnan rögtön indultunk is tovább.

Vadászszobám falát ez a 112 cm-es kószáli kecskebak trófea díszíti

Másnap reggel értünk vissza az Aral-tó mellé a repülőtérre. Az AN2-essel megérkeztek az új vadászok, természetesen frissen, üdén, és láttuk, hogy ugyanazt olvassák le rólunk, mint mi pár napja az olasz vadászokról. A repülőt egy odavontatott pótkocsiról megtankolták. Mikor újra zötykölődtem a repülőn, eszembe jutott, hogy mire lóra ültem, a hátam sem fájt már.

A főváros melletti legelőn szálltunk le, ahol várakoznunk kellett, mert egy újabb vadászcsoport indult vissza az Altájra. Német vadászok voltak, felültek a repülőre, felbőgött a motor és elindult a gépezet. Egy kisebb kör után azonban visszajött, és kiszállították az utasokat. A kapitány is kiszállt a repülőből és a hevenyészetten felépített raktárból kihozott egy alumínium létrát, valamint kombinált fogót, kalapácsot és csavarhúzót. A létrát felállította a légcsavar elé, felment rá, és buzgón elkezdte szerelni a matuzsálemet. Mi nyugodtan, de érdeklődéssel figyeltük a javítást, míg a német vadászoknak, akik még a repülés előtt álltak, az arcára kétkedés ült ki. Végül a repülő rendben elment és pár óra múlva mi is hazaérkeztünk.

Az interneten megnéztem a hírek között, nem történt-e baleset Kazahsztánban. Nem találtam ilyet, így újra a vadászatszervezők honlapjainak böngészésébe fogtam.

2005. február 16.