A sok munkahelyi gond elől úgy döntöttem, kimegyek cserkelni. Ragyogóan sütött a Nap, 2000. január végét mutatott a naptár. Magyaregregy felé vezető úton, a Hideg-kanyarnál hagytam az autómat, a nagy tölgyfa alatt, melynek ágai még tartották a tegnap leesett havat. Az öreg lombos sátorként védte járművemet. A gyorsfolyású patakon átgázolva ismételten megszemléltem az ércfejtő szikláit, melyen most sem találtam meg a monda szerinti aranybánya bejáratát. Fagypont fölött volt a hőmérő higanyszála, így az éjszaka leesett hó már nem ropogott, csak vakítóan verte vissza a nappali fényt. A szél halkan morajlott a távoli Zengő csúcsán.

Én felfelé tartottam az igen meredek Pintó-tetőre. Az évekkel ezelőtt megritkított tölgyesben ebben az évben is igen szép makktermés volt, ezt az is bizonyította, hogy az oldal feketéllett a vaddisznókonda éjszakai lakmározásának nyomaitól. Mint megannyi barázdára szántották fel a hegy oldalát. Az erdőben fürkészve haladok tovább, és elég nehezen szabadulok meg a cégemnél felhalmozott feladatoktól. A csend, a friss levegő és a hóba öltöztetett fák látványa ismételten elmossa lassan ezeket a gondolatokat, és már nem csak az érzékszerveim, hanem az egész testem figyel a természet adta jelekre. Felveszem a konda irányát, melyek egyértelműen a tető felé mutatnak.

Elől három tavalyi süldő nyoma, céltalanul jártak hol jobbra, hol balra. Látom szemeim előtt, hogy a sor végén két idősebb koca vezeti őket, de a féltucatnyi disznósereget egy nagyobb nyom is követi, mely ritkán túr bele a fehér hópelyhek által készített szőnyegbe, de a „szántása” mélyebb és szélesebb, mint az előtte lévő társaié. Már csak a szelet figyelem, hogy merről fúj, hol van a távolban sűrű, ahol hajnalban a nappali tábort verhettek. A cserkelés láza, mely versenyt jelent az ember és az állatok között, már elkapott. Ki ügyesebb? Ki veszi észre előbb a másikat? Annak van előnye, aki láthatatlan marad. Ez az évezredes ösztön határozza meg lépteim nagyságát, levegővételemet, és uralja egész testemet. A tetőre felérve könnyítek felszerelésem szorításán, kigombolom kabátom, kalapom leveszem. Távcsövemmel figyelem a szemközti dombokat és a látható völgyeket. Két völggyel arrébb a tél elejei nagy havazáskor három-négy fa kidőlt és egymásra borult. A lombjaikon lévő száraz leveleiken a hó csillogott a délutáni napsütésben. Mivel a nyomok is arra vezettek, így tüzetesebben elkezdtem vizsgálni eme növényi tragédia színhelyét. Jól is tettem, mert a napsütésben egy fiatal süldő ácsorgott holmi őrszemként, és élvezte az égből jövő meleget.

Ötszáz méterre lehettek a disznók tőlem. Számukra veszélyes emberi szagomat nem érezhették, mert a szél felőlük fújt. Elővettem telefonomat, hogy kikapcsoljam, rápillantva 14.00 órát mutatott. A többieknek is itt kell lenniük, biztos a fák törzse alatt készítettek maguknak száraz vackot. A lehetőségeket felmérve, kb. még háromszáz métert kell megtennem úgy, hogy ne halljanak és ne lássanak meg. Utam első része nem tűnt nehéznek, és a szintkülönbség biztosította mindezen feltételeket. Így halkan, néha meg-megállva megbújtam egy-egy cserfa tövénél, hogy a hangosan rikoltozó szajkók észre ne vegyenek, és hírül ne adják a vaddisznónak egy betolakodó jelenlétét. Egy fél óra alatt felértem egy kisebb magaslatra, melyről már jól láttam a bóbiskoló süldő alakját. Hamvas szürke szőrét néha felborzolta a felém fújó szellő, de rajta kívül több disznót nem láttam.

Bal oldalról, a völgyből, egy feljövő rókát vettem észre. Az ebédjét kereshette a melegre kijövő egerek között. Egy fiatal, egészséges kan róka volt, fehér mellényt viselt, hátán sötétvörös csík futott végig, farka vége fehér zászlóként áll. Lassan lépkedett a havon, meg-megállt, szökellt egy nagyot, és próbálta elkapni, hol a hó alatt cincogót, hol a fel-felbújó rágcsálót. De ezen negyedóra alatt nem sikerült megszerezni az ebédjét, így szerencsémre lassan és nyugodtan elhaladt mellettem és nem vett észre.

Most következett az utam nehezebb része, mely fától-fáig vezetett, minden egyes lépésem kiszámítva, talpamat lassan a hóra rakva, remélve, hogy a természet alkotta szőnyeg alatt nem lapul egy vékony ág, és reccsenésével nem jelzi a veszélyt. Ez a száz lépés hatvan percembe került, de közben az erdő lakói nem vettek észre, így azt hiszem, ekkor én is közéjük tartoztam. Közelebb már nem tudtam menni, így elérkezettnek látszott az idő, hogy ezt a fiatal süldőt terítékre hozzam. Az utolsó fa mögül kilépve láttam, hogy a fiatal állat lefeküdt nekem háttal, és nem tudtam eldönteni melyik fele a feje, melyik a fara. Az időm elfogyott, mivel fölöttem hangos mátyásmadár-vészjelzés hallatszott. Ám abban a pillanatban a lövésem eldördült! 300-as Zastavámat rögtön újra felhúztam, hisz gondoltam, a konda többi tagja is itt lesz. A száraz lomb alól kiugrott az ott pihenő csapat. Pár lépés után megálltak, hogy felmérjék a menekülés irányát, hogy tisztában legyenek a veszéllyel.

Ekkor láttam meg egy nagy, sötétszürke kant, ami tőlem nyolcvan méterre lehetett, Ő is a lehetőségeket mérlegelte, de elhúzta az időt, így volt lehetőségem a célkeresztet ráhelyezni, és második lövésem is eldördült. Csak azt láttam, hogy eltűnik a domb mögött. A fegyvert újra felhúztam, de jól is tettem, mert a völgyből velem szemben felbukkant egy fiatal süldő, aki rosszul mérlegelte a menekülés irányát, és a harmadik lőszerem áldozata lett. A fegyvert újra csőre töltöttem, pontosabban azt hittem, hogy újra megtöltöttem, és mivel hátam mögül is hallottam a csörtetés zaját, megfordulva a menekülő kocák egyikére céloztam. De az ütőszeg már nem ért lőszert, így csak a kattanás hallatszott.

Fegyvert vállamra rántva, mindkét kezemmel tapogattam zsebeimet, de hamar rájöttem, hogy nincs több lőszerem. Közben egy pár lépést előre tettem a völgy felé, és ott megláttam a fiatal süldő élettelen testét. A kezem viszont megtalálta a telefonomat, azt bekapcsoltam, hazatelefonáltam, hogy küldjenek segítséget, hisz terepjáróval nem tudnak ide bejönni, és küldjenek még lőszert is. Telefonálás közben egy vaddisznó jött fel a völgyből, valószínű, hogy az első lövésem áldozata lehetett, mivel csak megsebeztem. A lőszer a hátsó két lábát érhette, mert menekülése nem volt gyors. Így utánaeredtem, megközelítve egy 8-10 m-re a vad hírtelen megfordult, felborzolta szőrét, morgott, és felém indult. Nem vettem elő a késemet, és nem szálltam birokra vele, hanem a tőlük látott módszerrel, most én indultam futásnak visszafelé. Pár lépés után a vaddisznó újra biztonságban érezte magát, és tovább menekült. Én már tisztes távolságból követtem. Egy fél óra múlva telefonon hívtak, hogy az autómnál várnak, menjek értük.

A vaddisznót magára hagyva, elindultam segítőimért. Értesítettem vadásztársaimat is, akiknél volt megfelelő terepjáró. Mondtam nekik, hogy kettő, vagy három disznót lőttem. Nem értették, hogy mi ez a bizonytalanság, de akkor még nem tudtam az eredményt. Már szürkületben találkoztunk a kis Suzuki terepjáróval és a három segítőmmel. Gyorsan megtaláltuk a sebzett kant, kegyelemlövés, tisztességadás, zsigerelés után felkerült a Szamuráj vadtartójára. A fiatal süldőre könnyen ráleltem, míg társaim kizsigerelték, én elindultam a reménybeli nagy disznó megkeresésére.

A rálövés helyén nem találtam vérnyomot, de még a késői szürkületben is a jól kivehető nyom után mentem. A domb íve mögött reméltem, hogy vége lesz a gyors futást mutató nyomoknak. Szerencsém volt. Tátva maradt a szám, ilyen nagy disznót még nem is láttam, és nem is került még a terítékemre. Közelebb érve már látszottak a kivillanó agyarai. Letérdeltem mellé, megsimogattam sörtéjét, és mivel már nem volt benne élet, nem hívén a szememnek, kezemmel is megtapogattam trófeáját. Borotvaéles volt, meg is vágta az ujjamat. Éreztem a vaddisznó szagát, mely eddig számomra büdös, szúrós szagú, a mocsokban hentergő állatott jelentett, de ettől kezdve nekem, de talán minden vadásznak, illattá alakult át, és azóta már a vaddisznóknak illata van számomra.

Visszamentem a nappali szállásuk helyére, letörtem egy tölgyfagallyat, a nagy kanhoz visszaérve vérébe mártottam, egy részét betűztem kalapomba, másik részét szájába tettem. Társaim is megérkeztek, de ők is csodálkozva gratuláltak a kb. 140 kg-os vadkan elejtéséhez, mely zsigerelve 110 kg-ot nyomott. Mindhárom disznó felkerült a Szamurájra, bár hazafelé az egyik elveszett. De társaim visszamentek érte, és sikeresen őt is elhozták. A cégnél, a műhelyben vettük ki a trófeát, a nagyagyar 17,5 és 18,5 cm-es, a kisagyar 10,5 és 12 cm lett.
Talán nem is baj, hogy néha vannak gondok a munkahelyemen…

2005. szeptember 24.