Pintye József:
SZÉKELYFÖLDI VADÁSZATOK

Vadászbarátaim, ismerőseim, családom tudják rólam, hogy ha a mai rohanó világban sikerül pár szabadnappal megajándékoznom magamat, ha csak tehetem, azt vadászattal töltöm és Erdély felé fordítom kocsim elejét. Ha szól a telefonom és Székelyföldi vadászcimboráim hívnak vagy én csengetem őket, drága feleségem már tudja, valami vadászkirándulás van kinézőben.

Tizenkét éve tart ez a szerelem, ekkor jártam először Erdélyben, és azóta is mindig jobban-jobban visszavágyom a Keleti-Kárpátok csodálatos és vadregényes tájaira vadászni, vagy családommal, barátaimmal kirándulni. Büszke vagyok arra, hogy eddigi vadászéletem jelentős részét itt tölthettem el, és olyan vadászoktól, vadőröktől tanulhatom illetve leshetem el most is a nagyvadvadászat mesterségét, fortélyait akik egytől-egyig elismert szakemberek.

Ott ahol medve, farkas, hiúz járja az erdőket, fenyveseket más a vadgazdálkodás, más törvények a mérvadók, és a vadászat is eltérő alapokon nyugszik, mint kis hazánkban. Hála a Fennvalónak és Dianának, sok számomra felettébb érdekes és tartalmas vadászélményben, megfigyelésben volt részem, olyankor is, ha a puskám néma maradt. Természetesen az utóbbi volt többször, de soha nem bántam, mert akkor is vadásztunk, csak éppen a végén fegyver hangja nem törte meg a varázslatot.

Sok-sok páratlan élménnyel, tapasztalattal lettem gazdagabb. Alkalmam volt kapitális bőgő kárpáti bikát teheneivel közelről megfigyelni, ahogy védelmezte őket az idegen betolakodóval szemben. Bocsos anyamedvét, ahogyan terelgette porontyait, vagy öreg remetekan (szintén kapitális) összetűzését a szórón a medvével, az élelemért, a rangsorért – és még sorolhatnám sokáig. Megszólalt azért a puska is néha-néha.

Nem vagyok egy dicsekvő, hencegő típusú ember, így aztán számbéli adatokkal nem fogok szolgálni. Egy trófeát az elejtés körülményei a kezdettől a végig emelnek számomra naggyá. Nekem ugyanolyan kedves mindegyikük, nem rangsorolom őket, legyen az szerényebb vagy esetleg kapitális egyedről lévén szó. Hiszen a vadászatuk kivétel nélkül ma is hűen él emlékezetemben, akármelyikre fordítom tekintetemet, megelevenednek az emlékek, a képek. Egy ilyen szép és csodálatos vadászatot szeretnék most felidézni, amelynek nem is olyan régen ketten, Barabás Laci barátommal valamint székely vadászcimboráim voltak a szerencsés résztvevői.

Régóta terveztük már a közös erdélyi utazást, de valahogy az elfoglaltságaink miatt nem nagyon tudtuk összehozni vadászkirándulásunkat. Több éve ismerjük egymást, gyakran jár le hozzánk Laci az Alföldre fácánra, vízivadra, őzbakra vadászni. Sokat meséltem neki a határon túli vadászparadicsomról és látva a szemében a csillogást, az izgalmat, elhatároztam, hogy meghívom, vadásszunk együtt. Soká nem kellett bíztatnom, szinte azonnal igent mondott és lázasan kerestük azt az időpontot, amikor útnak indulhatunk. Augusztus közepére terveztem a vadászatot, mivel vaddisznót és őzbakot szerettünk volna lőni.

A Kárpátokban augusztusban javában tart az őzek üzekedése, és a fokozatosan, egy-egy hét különbséggel zabbal elvetett vadföldek ilyenkorra mágnesként vonzzák a népes kondákat. Ilyenkor van lehetőség illetve a legnagyobb esély az év más szakában ritkán vagy egyáltalán nem látható, öreg remetéket terítékre hozni. Ők – a búgási időszakot kivéve – nem járnak a zajos, népes családdal, ilyenkor türelmesen várnak, és az éj leple alatt látogatják meg a zabföldeket. Ahogy Pál Gabi vadőr barátom mondaná: „Ezek már, ne félj, tudnak magukra vigyázni”.

A fiatalabb 2–3 éves kanok vagy a kondával, vagy rögtön utána megjelentek, de az igazi öreg remeték, amelyeknek errefelé van idejük megöregedni, csak a sötétség teljes beállta után, éjszaka tették tiszteletüket. Laci barátom egy szép kárpáti bakot szeretett volna lőni, őt a társulat igazgatója Fancsali Pista barátom vette szárnyai alá és kísérte, míg én valami „disznóságon” törtem a fejem, és így Pál Gabi társaságát élvezhettem.

Felmentünk teljesen Oroszhegy fölé, mely település híres szilvapálinkájáról, de mi nem ezért, hanem az ott lévő vadföld, és az éjszakánként oda látogató tekintélyes méretű disznó miatt szemeltünk ki leshelyünknek. Az igazgató úrék őzbak ügyében a falu alatt elterülő elhagyatott gyümölcsös illetve a Fehér-Nyikó völgye felé vették az irányt.

– Nem kell siessünk Józsikám, reáérünk, hamar nem jő meg a kan! – mondta Gabi barátom, látva igyekezetemet ahogy azon a köves, vízmosásos, sáros, traktornyomos erdei úton próbáltam a japán technikát az úton tartani. Aztán még hozzátette.
– Meg kell mondjam kicsi barátom, nálad a teleszkópok sokat nem szunnyadnak – ezt nyilván vezetési stílusomra értette.

A tehéncsordát hajtják már befelé a faluba a fenti legelőkről, megállunk, s a pásztorral váltunk pár szót. Panaszkodik, sok a farkas, a medve, a disznók megdézsmálják a terményt.

Tovább haladva rönkhúzó traktorokkal, erdei munkásokkal találkozunk, vége a napnak, pöfögnek hazafelé. Még egy patakon átkelünk, ahol szinte a küszöbön folyik be a víz, és megérkeztünk. A hideg kiráz, ha arra gondolok, hogy éjszaka vagy hajnalban ezen a „sztrádán” vissza is kell menjünk.

Gyalog folytatjuk utunkat, hátizsák, puska vállra. Telefont fölösleges kikapcsolni, térerő semmi, hogy hol vagyunk, nem tudom. Az utolsó falut már rég elhagytuk, majd csak lesz valahogy, teljesen barátomra bízom magam. Mire a leshez értünk már lement a nap és igencsak kezdett hűvös lenni, amúgy is patak mellett ültünk, így aztán fölfért a pulóver. Előttünk a zabföld, amely úgy nézett ki, mintha úthengerrel keresztül-kasul bejárták volna. Barátom mutatta az irányt, honnan várhatók a disznók, illetve előfordulhat, hogy előbb medve fog jönni, de akit mi várunk, az valószínű később érkezik.

Szépen elhelyezkedtünk, hosszabb időre gondolva, szalonnát, lilahagymát, kolbászt, házi kenyeret pakoltunk a hátizsákba, falatoztunk egy párat. Megbeszéltük, hogy éjfélig én tartom a frontot, ezután cserélünk majd én nyújtózom egyet a mögöttünk lévő deszkapriccsen. Nemsokára egyedül maradtam gondolataimmal a csillagfényes, holdvilágos augusztusi éjszakában, amelyet Gabi barátom egyenletes szuszogása fűszerezett. Kavarogtak gondolataim régi időkről, jelenről, jövőről, hogy ez a csodálatos vidék még nem is olyan régen dolgos népével, csinos kis falvaival, városaival, erdeivel, fenyveseivel és a benne lévő mesés vadállományával, természeti kincseivel együtt hozzánk… – de ne politizáljunk.

Körbetávcsövezek, hátha mozdult valami amíg elmerengtem, de semmi. Nézem az órát, fél tizenkettő, elröpült az idő, kezdek elálmosodni. Kinyitom az ásványvizes palackot, számhoz emelem az üveget és abban a pillanatban meg is dermedek. A szomszéd sűrű felől egy nagy fekete árnyék közelít az úton. Biztos medve, vagy ha disznó, akkor fajának kiemelkedő példánya kell legyen. Megállás nélkül, mint egy könnyűvérű csikó, trappol be a vadföld közepére, a még lábon maradt zabba. Itt már egyértelműen megállapítható, hogy egy nagy disznóval hozott össze bennünket Diana. Ülök csendben és nézegetem a keresőben. Gabi mélyen alszik a hátam mögött.

A keresőtávcsőben jól látom, úgy 80–100 méterre lehet, hatalmas feje, marja, csapott fara mutatja, ez betyár nagy kan! Felveszem a puskát, a céltávcsőben már gyengébben látom, mint az azonos márkájú keresőben, de azért megvan, a sárga zab jól kiadja a nagy fekete testet. Odahallatszik a leshez, ahogy jóízűen falja a zabot, nagy pofájával csámcsog. Barátom még mindig alszik, most már szólok neki, egyedül nem vállalkozom a lövésre. Egyértelműen lőhető, de több szem többet lát.

– Kelj fel koma – szólok neki nagyon halkan.
– Jó, gyere pihenj te is – válaszol álmosan.
– Majd később, most vendégünk van! Segíts, ha ezt meglőjük, ne félj, nem lesz pihenés!

Felpattan a deszkaágyról, mintha rugók lökték volna.
– Mit beszélsz? Hamar fogjad a puskát ember!
– Ez eddig rendben van – magyarázom neki –. Te nézzed a keresőben, mert abban jobban látod, és mondjad meg nekem, hogy miként áll, melyik az eleje ill. a hátulja. Nem szeretném, ha francia blatt vagy ne adj' Isten sebzés illetve hibázás lenne a dologból.
– A lámpa a kezed ügyében legyen barátom és lövés után azonnal kapcsoljad, hogy lássuk mit csináltunk.

Sűrűn kapkodjuk a levegőt mindketten, persze próbáljuk nyugtatni magunkat, hogy melyikünk idegesebb, nem tudom. Várjuk a megfelelő alkalmat és lehetőséget, amikor az oldalát mutatja. Eljött a pillanat, bízva Gabi helyzetjelentésében és a 9,3-as erejében, útjára engedem a nehéz lövedéket.

– Azt a kutya mindenit ember, ez egy centit se ment, mintha villanyáram ütötte volna.

Szinte táncra perdültünk a lesben, ölelgettük egymást nagy boldogan, le sem lehet írni, amit éreztünk. Elszívtunk egy cigarettát, közben a nagy keresőlámpával többször is megnéztük, hogy a disznónk ott van-e még, nehogy arcunkra fagyjon a mosoly. Még így fekve is hatalmasat mutatott, hát még amikor mellé értünk levett kalappal.

Öreg agyaras, havasok királya, oldala tele sebhelyekkel, hasításokkal, régi harcok jegyével, emlékével. Vajon milyen lehetett az ellenfél, hogy ővele is ilyen csúnyán el tudott bánni?
– Így kopaszon is mekkora, hát még télire, ha felöltözik, búgásra – magyarázza Gabi barátom. Boldogan vettem át a töretet és fogadtam jókívánságait, gratulációját.

Eddig tartott a szórakozás, ezután következik a munka. Ketten meg sem bírtuk mozdítani, tanakodtunk, hogy mit hogyan csináljunk. Kötél a szájába, jó szorosan felhúztuk a vonóhoroghoz, terepjáróval lépésben kihúztam a lesig a patak partjára. Itt aztán kizsigereltük, rendbetettük, és megint csak törtük a fejünket, hogy a platóra felmászik-e vajon magától vagy sem. Nem részletezem tovább, valahogyan feltettük kis segítséggel, és elindultunk hazafelé az „autópályán”.

Hajnali négy órát mutatott az óra mire hazaértünk, aludt mindenki. Leültünk az asztalhoz, minek feküdjünk már le, hisz kelhetünk fel mindjárt. „Amúgyis vadászni jöttetek, nem aludni” szokta mondani Pista barátom. Előkerült az oroszhegyi szilvapálinka is, kitárgyaltuk, kiveséztük, mi és hogyan történt.

Megébredtek végre a fiúk is, ők is sikerrel jártak az este. Laci barátom gyönyörű bakot lőtt, sípra, lenn a gyümölcsösben.

Megreggeliztünk, majd felmentünk a Fehér-Nyikó völgyébe terítéket csinálni. Boldogok voltunk mindannyian, sugárzott az öröm, az elégedettség az arcokról, szemekből. Nem hazudtolta meg magát most sem a hargitai erdő, nem hagyott cserben, gyönyörű két szép trófeával ajándékozott meg bennünket.

Ne feledkezzünk meg székely barátainkról sem, hisz oroszlánrészük volt ennek a felejthetetlen vadászatnak a levezénylésében. Köszönjük nektek fiúk, István és Gábor, nagyon remélem és bízom benne, hogy kellőképpen tudjuk mi is viszonozni kedvességeteket, és minél hamarabb ismét viszontláthatunk benneteket magyarhonban egy jó vízi- illetve apróvadvadászaton.

Pintye József
2008. július 27.