VADÁSZTÖRTÉNETEK

Horthy Jenõ:
FELÉBREDT A POKOL

West-Nileban egyik napon hallván, hogy a szomszéd község közelében elefántok vannak, Kittenbergerrel áttettük rövid idõre táborunkat Palorinából oda, hogy megnézzük, mi igaz ezekbõl az elefánthírekbõl. Délelõtt odaértünk, megbeszéltük csatatervünket a nagyon pénz- és elefánthúséhes szultánnal és felállítottuk sátrunkat, illetõleg csak könnyen utazván, sátrunknak napvédõ részét. Délután nekiindultunk a Bahr-el-Jebel papyrus-vadonjai irányába, hogy megfigyeljük, nem veszünk-e észre ott estefelé elefántmozgást. Kittenbergernek rossz dolga volt, õ csak mint megfigyelõ szerepelhetett, mert elefánt-engedélyét már kilõtte. Nekem volt még két meglõni való elefántom.

Alkonyodott, lejjebb a papyrus sûrû fekete füsttel égett. Egyszer csak észrevettük, hogy néhány elefánt kilép annak sötétzöld sûrûjébõl és jön lassan kifelé, az irányunkban lévõ alig másfél méteres fûbe. Alig vettük ezt észre, itt is — ott is újabb csoport elefántok rajzottak kifelé, alig gyõztük nézni, számolni õket, addig rajzottak, hogy a végén volt legalább 200 darab kint, az ú. n. rövid fûben.

Ebben az általam még soha nem látott csapatban, fájdalom, a közepe táján volt egy bika, amely legalább félméterrel kimagaslott társai közül. Egyszer, amint felvágta fejét, agyarait is megláttam, azok is nagyon erõseknek látszottak. Mondtam is mindjárt Kittenbergernek, hogy akármi történjék is, ezt a nagy bikát meglövöm. Õ ellenzéki állásponton volt, igaza is volt, mert azt állította, hogy a nap néhány perc mulva eltûnik a láthatár alá, megtörténhetik, hogy a nagy sietségben nem sikerülhet a cserkészet, szelet is kaphatnak és elrontjuk a jövõ kilátásainkat. Véleménye szerint majdnem bizonyos, hogy ezt a csapatot másnap is megtaláljuk, valószínûleg kedvezõbb körülmények között.

Engem azonban az égõ papyrus biztatott arra, hogy ne engedjek támadó szándékomból, az égõ papyrus is, de mégis csak fõleg az, hogy az a bika olyan borzasztó nagy volt. Ebbõl a fûbõl kiemelkedett egy termita-domb, megkértem ezért Kittenbergert, hogy kuporodjon fel annak csúcsára és onnan figyelje hadgyakorlatomat és ha szemem elõl a nagy bika helyét változtatná, intsen nekem zsebkendõjével, hogy jobbra vagy balra húzódhassak irányába. A szél jó volt, a elefántok felõl fújt. Nehéz puskámat vettem kézhez, puskahordómnak a kis kaliberû céltávcsövest nyomtam a markába.

Nagyon szépen ment egy régi elefánttörésen a csapat megközelítése, de mikor a legközelebbi elefánt, egy tehén alig 10 lépésre szürküllött ki elõttem a fû közül, észrevettem, hogy köztem és a nagy bika között még több tehén és borjú mozog lassan elõre. Természetesen, ha ezeket észrevétlenül meg is tudtam volna kerülni, az nem használt volna semmit, mert meglátni ugyan nem láttak volna meg, de szelemet megkapták volna és kész lett volna az alarm. Így az egyetlen lehetõség az volt, hogy széllel és meglátással nem törõdve keresztülszaladak a tehenek közt annyira, hogy a nagy bika tisztán látható és így lõhetõ legyen. Ezt meg is tettem. Nagy mozgás keletkezett erre a manõverre a körülöttem lévõ társaságban, de jól odaértem bikámhoz és duplacsövû puskám két golyóját vállapjába helyeztem.

Erre a két lövésre aztán felébredt a pokol. Recsegés, ropogás, trombitálás, sivítás, azt sem tudtam puskahordómmal, hogy hová táncoljunk, hogy valami riadt vagy mérges elefánt fel ne bökjön. Azért meglövöttemet nem akartam szem elõl téveszteni, láttam, amint az tõlem jobbra indult el és ezért siettem az ujjaim között tartott két töltényt a puskacsõbe csúsztatni. Itt azonban baj volt, nem tudtam puskámat kinyitni. Szememet a beteg elefánton tartva minden erõmmel nyomkodtam le fegyverem csövét, de az sehogy sem akart engedelmeskedni. Így egy pillanatra le kellett néznem, hogy térdemen próbáljam meg a závárzatot széjjelfeszíteni, ami sikerült is, de ezalatt természetesen figyelmen kívül kellett hagynom elefántomat. Az az érzésem volt, mintha utolsó pillanatban eltûnni láttam volna, — így valószínûleg felbukni — a nagy fûben, de ez csak impresszió volt és ezért, mikor a puskám ismét rendben töltve volt, megkérdeztem eléggé beijedt puskahordómat, hogy nem látta-e, mi lett a nagy elefánttal.

Az majdnem az abban az irányba ide-oda mozgó kb. 20-as csoport elefántra mutatott és azt mondta, hogy a nagy ott áll annak közepében. Végül is ez nem volt lehetetlen, gondoltam, hogy elõbbeni impresszióm csak képzelõdés volt, a mellett valószínûnek is tûnt fel, hogy a beteg köztük lehet, mert rendes dolog, hogy az elefántok sebzett társukat körülveszik és segítik, támogatják. A mellett azt is gondoltam, hogy ha puskahordóm rosszul látta a dolgot, az sem nagy baj, lévén még mindg egy engedélyezett elefántom. Ezért siettem az elõbb említett csoport felé. Körülbelül 20 lépésre közelükbe érve egy pillanatra tisztán láthattam a köztük álló erõs darab vállapját, így gyorsan elhelyeztem abba egyik lövésemet. Ezután sokáig nem jött alkalom arra, hogy végezhessek vele. Állandóan takarva volt, azonkívül pedig egy-egy elefánt ki-kivált a beteget körülvevõ tömegbõl és felém támadt, de rögtön észrevettem, hogy nem valami lelkes támadásról van szó, csak elijesztésrõl, közeledett az illetõ vagy 10 lépést és avval sarkonfordult és visszament csapatjához.

Ezalatt a hosszú harc alatt a nap korongja búcsút mondott, letûnt. Nem tudtam mitévõ legyek. Az elefántok sehová sem akartak elmozogni, a sebzettet sehogysem tudtam tisztán lövésre kapni, nem is nagyon mertem már lõni a nagy puskával, nehogy véletlenül egy másikat sebezzek meg. Arra a gondolatra jöttem, hogy megkísérlem a sebzettet céltávcsöves kis puskámmal nyakba lõni, a távcsövön keresztül mégis sokkal tisztában láthatom. Lövésemre tûzben roskadt az össze. De odamenni így sem tudtam, mert az egészségesek egy lépést sem tágítottak halott társuk mellõl, így nem volt mit tenni, szedni a sátorfát.

Másnap megtaláltuk mind a két nagy bikát (a csapatban álló nem a sebzett volt!), de milyen volt meglepetésem, mikor ezt a másodikat nézegetve tõlünk alig 10 lépésre feláll egy elefánt és nagy sikoltozás közben támadni próbál, de sehogyse tud elõrejönni. Ennek már igazán nem tudtam, hogy mi baja lehet, mert én harmadik elefántra igazán nem lõttem. A mellett a lelkiismeretem is kezdte magát nagyon rosszul érezni, hiszen három elefántra már nem volt engedélyem. Gondoltam, hogy legokosabb lesz, akármennyire haragszik is az atyafi, ha Kittenbergerrel valahogy betereljük a közellévõ papyrus rengetegbe, ottan aztán csináljon, amit akar. De a terelés nem ment sehogyse: õ csak verekedni akart és arra sem volt már elég lóerõ benne. Vadásziatlannak tartottam szegényt így kínlódásban hagyni és azért agyonlõttem.

Vizsgálgattuk, hogy mi az ördög baja lehet, mert ilyen ütközetekben soha el nem vesztem idegeimet és kizárt dolog volt, hogy kétféle elefántra lõttem volna a csapatban. És mi sült ki: mikor a sötétben a kis puskával nyakba lõttem a beteg elefántot, a golyó átütötte annak nyakát és egy mögötte álló elefántot a szeme felett sebzett. Ahol a golyó beütött, az egyáltalában nem volt halálos lövésre alkalmas hely, de úgy látszik, hogy valami idegcsomópontot találhatott, ami az állatot paralizálta anélkül, hogy tulajdonképpen halálos sebet ejtett volna rajta.

SZÉGYEN A FUTÁS, DE…

A West-Nile-i mocsarakban vadásztunk elefántok után, a leglehetetlenebb körülmények között. Térdig, majd nemsokára helyenként hónaljig érõ vízben és alatta lévõ sárban haladtunk az elefántok által tört utcán, keresztül a papyrus-rengetegen, az elefántok által látogatott sziget irányába. Ez az elefántsétány azonban nem nagyon hasonlítható össze a dunaparti korzóval.

Végre, anélkül hogy megfulladtunk volna, vagy hogy valamely ott elég sûrûn elõforduló krokodilus kacérkodott volna lábikránkkal, kiértünk a szigetre és az ottan növõ elefántfû által takarva kényelmes, elefántok taposta folyosókon haladtunk az ambatsch-erdõ irányába. Embereim, kivéve puskahordómat, visszamaradtak, mi pedig lopakodtunk elõre. Aztán puskahordóm is jobbnak látta nem zavarni engem az elefántcsapat szemlélésében és szerényen visszavonult.

Alig 10 lépésre elõttem kis termitadomb állott,azontúl pedig tõlem még jobbra észrevettem három elefántbikát álldogálni. Közel voltak, alig 30 lépésre, köztünk a fû is elég ritka volt, úgyhogy agyaraikat kényelmesen meg tudtam határozni. Az egyik jó pár agyart hordott fejében, darabonként 70 fontra becsültem. Nem sokat törtem a fejemet, oldalt állottak és így egyik golyómat beleküldtem a jó agyarú vállapjába.

Lövésem után mindhárman a papyrus közé rohantak be. Egy pillanatig keresgélni kellett, míg alkalmam jött második lövésemet is elhelyezni a sebzettbe ám a ravasz elhúzása közben különös látvány ötlött szemembe: az elõbb említett termitadomb oldalából felemelkedett egy negyedik elefánt. Az a ritka szerencse ért, hogy fekvõ elefántot volt alkalmam meglátni, amit nagyon ritkán fordul elõ.

Az, hogy fekvõ elefántot láttam, amelyik párnának termitadombot gyûr a feje alá, nagy örömet okozott nekem és még nagyobb örömet okozott volna, ha az illetõ fekve marad, de az, hogy az állat felállott és nagyon nem tetszetõs pozícióba vágta magát, mint aki éppen az én kergetésemben leli legnagyobb örömét, az legkevésbé sem okozott nekem különösebb élvezetet. Annál kevésbé, mert az elõbbeni elefántra tett két lövés után fegyverem üres volt.

Nem maradt egyéb hátra, mint hátat fordítani ennek a nem tetszetõs jelenetnek és visszavonulni, mégpedig sürgõsen. Az elefánt felkunkorított orrmánnyal, kiterpesztett füllel indult utánam. Nem állítom, hogy nagyobb elõzetes tréning állott volna mögöttem a gyorsfutásban, de azt már határozottan állítom, hogy olympiázhatnak idehaza annyit, amennyit akarnak, nincsen az a fürgelábú Nurmi, akit ezen a rövid távolságon el nem hagytam volna. Útközben nyitogattam a puskámat és dugdostam bele a friss töltényeket, közben vissza-visszapislogtam, hogy vajon hogy állnak versenyesélyeim, de arra a kellemetlen meggyõzõdésre jutottam, hogy bár a startnál volt vagy 15 méter elõnyöm, a távolság rohamosan kisebbedik köztünk és az elérhetõség kellemetlen kilátása már nincs nagyon távol.

Közben a puskatöltéssel elkészültem és — amilyen gyorsan vált az ember esze ilyen sürgõs körülmények között — rájöttem arra, hogy bármennyire is meg vagyok elégedve bámulatos kezdõ gyorsaságommal, a stamina nem tartozik erõs oldalaim közé. Szerencsémre éppen egy igen sûrû, elefántoktól még meg nem gázolt, 50—60 négyzetöl kiterjedésû elefántfûcsomó mellett erõsítettem a tempót, mikor eszembe ötlött, hogy egyetlen kilátásom a gyõzelemre a csel: kikerülni valahogyan az elefánt látókörébõl és szelébõl.

Hirtelen körülkanyarodtam a nagy füvön és annak tulsó oldalán megálltam. A csel sikerült. A fû tulsó oldalán megállott az elefánt és sokkal barátságosabb, inkább érdeklõdõ arckifejezéssel tekintgetett jobbra-balra, sehogysem tudta megmagyarázni magának, hogy hova lettem. Én sem voltam rest, kényelmesen célbavettem az alig pár méterre levõ halántékát: most már õ volt az én kezemben. Azért voltam annyira óvatos, illetõleg nem voltam annyira megijedve, hogy elõbb agyarát meg ne nézzem. Hatalmas, vastag és több mint egy méter hosszúságú agyara volt, de csak egy. Nem tudtam mit kezdeni vele, átadtam neki az iniciativát. Úgy határoztam, hogy ha felém fordul, elhúzom a ravaszt. Mert a szaladástól hosszú idõre elment a kedvem. Nem nekem megfelelõ sport. Ha azonban az az egészséges gondolata jönne, hogy más irányba megy, akkor csak áldásomat adom rá, menjen amerre lát, vagy amerre az a fél agyara húzza… Elment társai után.

* * *

Az Uelle-folyó menti õserdõkben rossz széllel kisebb elefántcsapatot hajtattam négereimmel magam felé. Egy közeli dombtetõre érve egy vastag fához támaszkodtam és türelmesen vártam. Nem sok türelem kellett, megroppant közel hozzám egy gally. Odacserkésztem a roppanás irányába, sokáig semmit sem tudtam a bokrot között meglátni, míg hirtelen alig három-négy méterre tõlem egy szürke oszlopot vettem észre magam elõtt. Lefeküdtem a földre, hogy az oszlop folytatását felfelé megláthassam: fiatal elefántbika állott benn a sûrûben, egyik lábáról a másikra lóbálta magát és paskolta magáról a legyeket nagy füleivel. Agyarai alig lehettek 20 fontnál nehezebbek, ezért amilyen csendesen melléfeküdtem, fel is keltem onnan és mentem vissza régi helyemre, nehogy megzavarjam sziesztáját.

Visszaérve a mögöttem elterülõ kis völgyben hallottam mozgást. Arra figyelve rövidesen egy vörös bivaly vállapját láttam meg, melybe az állat trófeájának megfigyelése nélkül, mivel ezekre az állatokra törvényes kímélet nincs, beleküldtem golyómat. Lövésemre ez a bivaly bivalynál sohasem hallott sikítással rohant el. Nem tudtam azonban ennek a történetnek folytatását figyelemmel kísérni tovább, mert lövésemre megnyílt a pokol minden fülsiketítõ zajával, dübörgésével, ropogásával. Egy elefántcsorda fejvesztett zavarának közepébe kerültem bele.

Egy elefánt azonban különösen szigorúan vette a dolgot. Mérges trombitálásáról és gyors közeledésérõl mindjárt megvolt a véleményem, éreztem, hogy minden jókívánsága, amit itt elmond, nekem szól. Kellemetlenül gyorsan közeledett ahhoz a helyhez, ahol állottam egy nagy fa mellett, melyre sûrû kúszónövény kapaszkodott fel. Hirtelen készen voltam tervemmel. Hogyha meglátom az állatot, homlokon lövöm, amitõl egy kis fejfájáson kívül nem sok baja lesz, de ami mindenesetre elég lesz arra, hogy a támadás folytatásának gondolatát kiverje a fejébõl.

Ezt a tervet végrehajtani azonban nem maradt idõm. Az erdõ annyira sûrû volt a támadás irányában, hogy hiába voltam készen vállhoz emelt fegyverrel, nem láttam semmit sem és az igazán hátborzongató látványt nyujtó felgörbített hátú, kiterpesztett fülû, felkunkorított orrmányú elefántot csak akkor láttam meg, mikor feje már felettem volt és nem volt célpont, ahová lõhettem volna. A mellett a látvány is csúnyább lett még egy fokkal, mert hozzám érve kieresztette orrmányát és annak útiránya nagyon a nyakam irányába igazodott.

Balra a kúszónövény miatt nem térhettem ki ennek a mozdulatnak ellensúlyozására és ezért jobbra elõreugrottam az elefánt mellé, kapásból fültöve irányába sütve el puskámat. Nem tudnám esküvel megerõsíteni az események láncolatát, illetõleg azt nem, hogy orrmányától elkapva sütöttem-e el puskámat, vagy egy pillanattal elõbb, csak az az egy biztos, hogy az elsütés is megvolt és az orrmány sem hiányzott. Elkapott valahol a vállam körül és odébb lódított. A lódítás elég alapos volt, nagyon sokáig repültem a fák és bokrok között, nincs az a császármadár, amelyik simábban elsiklott volna köztük röptében, végre egy bokor tövében kikötöttem. Puskám velem csinálta az egész légiutazást.

Nem mondom, hogy különösen üdén éreztem magamat, de arra is hamarosan rájöttem, hogy néhány folytonossági hiánytól eltekintve különösebb bajom nincs. Visszamentem tehát, hogy megnézzem a csatateret, fõleg azért, mert repülésem kezdetén mintha úgy tûnt volna fel nekem, hogy az elefánt nekibotlik a fatörzsnek, amely mellett állottam.

Elõször is odaérve azt állapítottam meg, amit különben már akkor nagy lábujjam sajgása és eltörött körme jelzett is, hogy az elefánt elég udvariatlan volt lábamra lépni. A fának csakugyan nekiesett fejével, onnan tovább botlott a dombon lefelé és egészen a közelben ott feküdt kimúlva. Öreg matróna volt. Az elsõ lövésemmel meglõtt állítólagos vörös bivaly szintén elefánt volt, gyenge darab, amelyik a vörös, mocsaras iszapban végezte reggeli toalettjét. Mélyen alattam állott, ezért látszott oly kicsinynek.

Részlet Horthy Jenõ: Egy élet sportja címû könyvébõl (1937)