Október van. Az erdõ észrevétlenül kiszínesedett és a nyirkos ködfátyolba burkolódzó, vizek felett messzire száll a vadlibák panaszos szava. A holtág sötét tükrén sárga nyárfalevelek mozaikja. Valahonnét a túlsó parti erdõ szederindás sûrûjébõl egy erõtlen, elnyújtott szarvasbõgést hoz valami fuvallat. Lezajlott az erdõn a hetekig tartó szarvaslakodalom, alig szólnak már a bikák. Esténként az erdõbõl hazafelé tartva, nem hallok már távoli, vízhangzó puskalövést, véget ért a nagy vadászat. Agancsokkal „felékesített” autóikon elutaztak a messzirõl jött vadászok és így talán, az itthon maradt alkalmi kísérõik, a hivatásos vadászok is megpihenhetnek. Az erdõ mélyén elrejtezkedõ vadászházak személyzete is kifáradt, nem bánják, hogy újból otthon tölthetik az estéket, a családdal.
Ilyenkor már korábban sötétedik. A látszólag a Dunába alámerülõ Napot, vöröslõ korongja elõtt húzó récecsapat búcsúztatja. Naplemente után, az alkonyi légmozgás egyre hûvösebb levegõt hoz és hidegek az éjszakák. Délelõtt pedig csak nem akarnak felszáradni a harmatos legelõk. Évtizedek óta, minden évben néhány napot kint töltök bõgés idején, puska nélkül Gemencen. Napközben a rétek, vízpartok melletti eldugottabb helyeken figyelem a madarakat, állatokat, vagy a szélre is ügyelve óvatoskodom a nyiladékokon, vallatom az erdõt, hogy merre járnak a szarvasok. Estefelé felkapaszkodom egy ígéretesnek vélt magaslesre – ahol tudom, aznap nem fognak ülni vadászok –, vagy ritkás bokrok rejtekébe telepedek le az erdõszélen.
Néhány hivatásos vadász szívesen veszi, ha a vadat nem zavarva járom, figyelem a területet és alkalmi segítõjükként elmondom, hogy hol, mit láttam. Ezt szarvasbõgés idején egyeztetni tanácsos velük – már csak a balesetveszély miatt is. Baja környékén szarvas egyébként mindenütt van az ártéri erdõben. De velük nekem sincs mindig szerencsém: Vagy nem jönnek elég közel a leshelyemhez, vagy árnyékban maradnak, esetleg a közben kiváltó vaddisznók miatt állnak odébb. Ha fénykép nem is lesz mindig a zsákmányom, azért sokat hallok, látok – az állatvilág egy-egy mulatságos pillanatának ellesése is emlékezetes élmény marad. Egy ilyen, szeptemberi délutánról mesélnék most:
„Széncinegék bujkálnak a les körüli bokrok ágai között. Sokáig nem történik semmi, csak a leveli békák hangoskodnak, így idõnként távcsõvel vallatom a vadföld túloldalán az erdõszegélyt. Most fekete rigó riad fel a közelbõl, majd egy róka óvatoskodik át a nyílt területen. Középen kicsit megáll és a földhöz szorított orral szaglászik, aztán nyoma vész a szemközti, gyüricés sûrûben. Egy barátposzáta is átvizsgálja a galagonyákat, somokat, késõbb a kéklõ égen cikázó, könnyû röptû gyurgyalagok szórakoztatnak el. Fekete harkály röpül át a fiatalos felett, s míg nézem, valahonnét vaddisznó terem elõttem a réten. Nemsokára hangoskodó malacai és tavalyi süldõk is kibújnak a szederbõl. Átvonul elõttem a népes konda, elõl anyu, mögötte a csíkosok. Egy kismalac valahol lemaradt, most égre meredõ farokkal, némán iszkol a család után.
Alig tûnnek el a disznók, szembõl szarvastehén lép ki a fák alól. Sokáig fürkészi a környéket, de végül meg-megállva legelni kezd. Borja csatlakozik hozzá, így most már ketten vannak. Nem, már hárman. És végre megszólal a bika is, valahol mögöttük az erdõben. Röviden, érces hangon bõg, hangja elnyomja a távoli Dunáról hallatszó motorcsónak egyhangú moraját. Mire végre õ is kilép, teheneit követve, azok már négyen vannak. Két borjúval és egy nyársas bikával kiegészülve legelésznek, idõnként fel-felkapva a fejüket. A fel-felerõsödõ tücsökciripelést elnyomva a koronás nagyot bõdül és a kis bika jobbnak látja kissé eltávolodni a csapattól. A nagyobb bika ez erdõ széléig követi, kétszer is megállva, rövideket bõgve. Fakó színû állat, sötétebb nyakkal. Sáros oldala elárulja, hogy nem régen dagonyázott. Hosszú szemágú, páratlan tizennégyes, de agancsa nem szabályos. Középkorúnak vélem. Most visszafordul, felemelt fejjel próbál szagot fogni, majd a tehenek felé indul. Majdnem a lesem elõtt megáll, kapar, nekem háttal lefekszik és röviden bõg. Most meg, mintha bóbiskolna. De nem, feláll és a vadföld túloldalán eltünedezõ háreme után ered. Arrafelé, ahol az erdõbe beváltanak, felmordul egy másik bika is, mire ez meglódul és összezárul mögötte a sötét erdõ.
Visszatapsolnám, de közben árnyékba borult elõttem a kiürült „színpad”, így én is készülõdöm. A cserkészúton kifelé haladva vagy négy helyrõl is hallok szarvasbõgést, sõt az esti, erdei neszekbe, a nyiladék tájékán agancs-csattogás is vegyül. Gyorsan sötétedik, a Nap már régen nincs az égen. A Duna felõl lassan úszik be a tisztás felé a mindent elrejtõ nagy fehérség. Belevesznek a verekedõ szarvasok, már csak a szétváló bikák agancsa úszik a páratenger felett. Kanalas gém csapat húz el felettem és a szürkületben egymás után toccsannak a kacsák lármás csapatai a közeli Öreg-Cserta vízén. No, ideje indulni. Útközben azért megállok, hogy egy vadkan kagylóvacsoráját megfigyeljem a magas parti útról. Talán húsz méterre lehet, de a fotózáshoz elegendõ fény már régen nincs. Rám se hederít. Úgy látom a kagyló után a következõ fogás a sulyom. A szürke gém viszont már régen „kiszúrt”, még egy lépés és hangos méltatlankodással fel is rebben. Vele tart, egy bakcsó is. A túlsó parton egy fiatal bika dagonyázik önfeledten, nem törõdik a gémek riasztásával. Majd disznók ugranak meg elõttem, kelletlenül a diósnál, ahol az autót hagytam. Ma nem volt szerencsém a fotózással, sõt öreg, nagy agancsú szarvasbikát sem láttam. De azt a középkorú, farkaságast megemlítem a kerületvezetõ vadásznak, hátha érdekli. Elég soká mutogatta fejdíszét bõgés közben, nem volt nehéz lerajzolni.”
(Megjegyzés: Ha Gemencen szarvasbõgéskor szeretnénk fényképezni, nem kell megvárni a szeptembert. Augusztus közepén már „orgonálnak” a bikák, huszadika után már zeng az erdõ. Nagy elõny, hogy ennek a hónapnak a végén a puska sem szól még. A java bõgés általában szeptember elseje és tizedike között zajlik. Gemencen napközben, a nyílt területeken is látni lehet vadat. Ha fotózni akarunk és ismerjük is a területet, azért tanácsos nem csak a hivatásos vadászokkal, a természetvédelmi õrökkel is elõtte egyeztetni, esetenként a fotózáshoz a kért engedélyeket beszerezni. Ha sem vadászni, sem fényképezni nem szándékozunk, de kíváncsiak vagyunk a szarvasbõgésre, akkor elég, ha „java bõgéskor”, például a délutáni kisvasúttal Pörbölyrõl kimegyünk a Malomtelelõ-tóhoz és felkapaszkodunk a megfigyelõ toronyba. Míg az esti vonattal visszatérünk, általában elég alkalom kínálkozik a bõgést hallgatni, vagy a rétre kiváltó állatokban gyönyörködni. Talán még jobb helyszín erre a – szintén Pörböly közelében, a gátõrháznál található – másik tanösvény, illetve megfigyelõ torony, a Duna Nyéki-holtágánál. Az 55-ös úttól csak húszperces sétára van és itt a kisvonat sem jár, csendesebb környék. De holtágparton horgászva, a vízen csendben evezve, vagy a „kék túra” útvonalán gyalogolva is sok állathoz, madárhoz kerülhetünk közel – ha ügyesek és szerencsések vagyunk.)
2004. október 10.