Pintye József:
A „PROFESSZOR ÚR” TÖRTÉNETE

Nagyon sokat gondolkodtam, töprengtem, ugyan milyen címet, megszólítást adhatnék történetemnek, elbeszélésemnek. Végül választásom arany drága székely vadőr barátom találó elnevezésére esett, akivel együtt, ketten voltunk Diana istenasszonyunk kegyeltjei azon a június elejei nyári reggelen.

Mi tagadás régóta ismerjük egymást és vadászunk együtt, így aztán félszavakból, pillantásokból is megértjük a másik gondolatát. Több közös vadászélményben volt már részünk mind otthon náluk Székelyföldön, mind nálunk Magyarországon.

Történetem színhelyét immár el is árultam, azonban úgy gondolom, a címbéli megszólítás magyarázatra szorul. Ne gondoljon senki fehérköpenyes, cvikkeres, nyakában endoszkóppal latinul diagnózist mormogó öregúrra. Pál Gabi vadőr barátom tisztelte meg ezzel a jelzővel azt az őzbakot, amelyet nekem szánt, miután több vadászkolléga, köztük magyar, spanyol és helyi is, előző évben kudarcot vallott elejtésével.

– Hallod-e Józsi barátom, ez a háborút még mindég megúszta, reálövetni is csak egyszer tudtam, ne félj, ez tud magára vigyázni! – hangzott el barátom bölcs megállapítása.
– Jelzem, hogy nem könnyű helyen van, sokat kell másszunk, de megéri, hidd el nekem – mondta el telefonon történt megbeszélésünk alatt.

Másnap reggel hat óra fele terveztem az indulást itthonról, hogy már délután tudjunk „bakkászni”. Mondanom sem kell, hogy pocsék, álmatlan éjszakám volt, csak forgolódtam az ágyban, a bak járt az eszemben. Vajon miféle lehet, miért nem sikerült ez idáig terítékre hozni?

Összekészülődtem, puska, lőszer, papírok, felszerelés, indulhatok. Vadásztanyám a szokásos helyen Tibódon, a Bálint-fogadóban volt. Rendben és időben megérkeztem, megebédeltem, majd egy órácskát pihentem és ezután készülődtem a délutáni-esti vadászatra. Közben megérkezett Gabi barátom is, akit mindjárt a „professzor úrról” kezdtem faggatni.

– Egyet se búsulj, minden nap figyeltem, a lőpor ma este égni fog! – hangzott el a megnyugtató válasz.

Itt a Kárpátokban – aki már belekóstolt, tudja – másképpen működik az őzbakvadászat, mint az Alföldön. Itt keményen meg kell dolgozni minden egyes trófeáért, de úgy gondolom, ennek ez a szépsége. Sokat számít a vadász tudása, felkészültsége, teljesítménye.

Na, de kanyarodjunk vissza a történethez, mondanom sem kell, hogy aznap este nem „égett a lőpor”. Sőt még másnap reggel és este sem.
– Itt kell lennie a három sutájával, a föld nem nyelte el, hisz minden nap láttam őket – fogadkozott barátom.

Igen ám, de közben a mezőn, pont a mi bakunk tanyája mellett, elkezdődött a szénakaszálás, betakarítás, és a „professzor úr” szépen áthelyezte a tanyáját a szomszédságában lévő sűrűbe.

Harmadnap reggel próbáltam javaslatot tenni, esetleg egy másik bak után kéne néznünk, mert az idő vészesen fogy, és nem nagyon szerettem volna üres kézzel hazajönni. Barátom viszont hajthatatlan volt.
– Az a bak a tied, kiérdemelted s meg fogod lőni – zsörtölődött amúgy székelyesen, s megigazította nagy bajuszát.

Hajnalban még alig pirkadt, már kinn ültünk egy dombélen, ahonnan jól beláttuk az alattunk elterülő völgyet, patakokat. A nap már szépen feljött, a harmatos fűben jól lehetett látni fentről, hogy a disznók – vagy a medve? – hol húztak keresztül az éjjel.

Ismételt távcsövezés után két sutát veszek észre úgy nyolcszáz méterre. Barátom is észlelte őket, hopp – ott a harmadik is!
De hol a bak?
Nem váratott sokat magára, jött szépen a suták után. Szabad szemmel, ilyen távolságból is nagyot mutatott, feketélett a fején illetve a fülei között csodálatos trófeája.

Rögtön készen volt a haditerv, ugyanis nem pont felénk, hanem a mellettünk lévő sűrű felé vették az irányt, oda tartottak nappali pihenőhelyük felé. Gyorsan leereszkedtünk, már amilyen gyorsan lehetett azon a helyen, hogy eleibe tudjunk valahogy kerülni. Sikerült is, megálltunk egy alkalmas helyen és vártunk.

Megjelentek a suták sorban, egy, kettő, három, végül a „professzor” is beballagott. Ekkor már a .270-es Winchester a lőboton volt és az alkalmas pillanatra vártam. A böffentésre azonnal megállt, úgy 70–80 méterre, szépen keresztben. Nyaktövön érte a lövés, mire azonnal elesett.

Nagy volt az öröm, a boldogság, ettől csak a meglepetés volt nagyobb, amikor melléje léptünk levett kalappal, s kezünkbe vehettük a trófeát. Íme, ékes bizonyítéka annak, hogy nem csak az Alföldön, hanem ilyen és hasonló helyeken is megterem a nagy bak, csak időt kell hagyni rá, hogy megérjen, megöregedjen.

Ezúton is szeretném megköszönni nektek székely vadászbarátaim, s főleg neked Pál Gabi a felejthetetlen vadásznapokat, a gyönyörű trófeát, amely most, ha felnézek íróasztalom fölé, az őt megillető első helyen van a kárpáti őzbaktrófeák között.

Pintye József
(Körösmenti Vt., Körösszegapáti)
2008. február 26.