1994. szeptember 14-ét írtuk amikor Józsi és Jenõ barátaim rávettek egy esti disznózásra. Azért megjegyzem, túlságosan nem kellet udvarolniuk. A meghívás alig hangzott el, a pont még a végére sem ért a mondatnak, már el is lett fogadva. Aztán hajrá, egy órán belül Józsi Nivája már repesztett is velünk a Csaroda melletti vadászterület irányába.
A párás, cseperkélõ, esõs idõ ellenére is bizakodva érkeztünk egy kukoricáshoz Csaroda és Gelénes községek közé. A számomra kijelölt hely a kukoricatábla rekettyés felöli végén álló, diófára tákolt ülõke volt. A „nagy kalappal” vezényszó elhangzása után csendesen besétáltam a diófához. Az én termetemmel nem kis akrobatamutatványok révén nagy nehezen felkászálódtam az ülõkére. Messzirõl úgy nézhettem ki, mint egy fészkén ülõ túlméretezett gólya. De sebaj, aránylag kényelmesen elhelyezkedtem és vártam a "szebb jövõt".
Mire kipakoltam a hátizsákban lévõ kegytárgyakat a diófa karácsonyfához kezdett hasonlítani. Kispárna, távcsõ, lámpa az akkumulátorral, meleg holmi, de még esernyõ is elõkerült. Csak a csengõ és a csillagszórók hiányoztak. Aztán rámtelepedett a csend és várakozás. Nemsokára az elszontyolodott idõ is tovább szomorodik, elkezd csepegni az esõ. Az esernyõt a fejem felé tartom és úgy ülök. Az emberiség normálisabb többsége megszakadna a röhögéstõl ha látna, vagy a sajnálkozástól, hogy Isten ilyen embert is teremtett. Engem azonban nem zavar az ilyesmi. Érzem, ha van a közelben disznó, most bátrabban fog megjelenni. A vaddisznó is tudja, hogy ebben az idõben kevésbé fenyegeti veszély, eltûnnek a vadászurak mint a kámfor.
És már hallom is hogy jön az elsõ látogató. – Na gyere csak közelebb, aztán majd megbeszéljük – fenyegetõzök gondolatban. A halk neszelés irányát figyelem, de csak egy pillanatra látok a disznó hátából egy darabot amint belép a kukoricásba. A kukorica a rekettyés széléig van vetve, csak a második és harmadik sor csenevész, nem bírta elviselni a NIVA okozta terheléseket.
Na ez megoldotta. Azt sem tudom miféle volt, csak olyan fekete árnynak tûnt az egész. Közben egyre gyorsabban kezd sötétedni és hallani, hogy a disznó megkezdi a lakmározást. Látni csak azt lehet, hogy néha megtörik valamelyik kukorica szára. A mozgás felém közeleg, de csörtetésen és csámcsogáson kívül semmit sem észlelek. Mire teljesen besötétedik már alig van 20 méterre a diófától. Az idegek harca most kerül a tetõfokára.
Sem szabad szemmel, sem pedig távcsõvel nem látok a homályos kukoricán kívül semmit. A szemem már majd kiugrik a helyérõl, de így van ezzel a szívem is. Nem igaz! Itt van alattam a disznó és nem látok belõle egy szõrszálat sem. – Miért nem jöttél fél órával hamarabb? – füstölgök tehetetlenül. A disznó a sötétség biztonságában, mintha mi sem történne fenn a fán, tovább falatozik.
Egyszercsak távoli lámpavillanás jelzi, hogy Józsiék megérkeztek. Hát én nem jelzek vissza, ezért aztán még várnak. Tíz perc elteltével újabb jelzés, de erre sem válaszolok. Azt figyelem, hátha közelebb jön a disznó és akkor felülrõl rá tudnék világítani. Kis idõ elteltével újra jeleznek az útról. Most már nincs mit tenni, felemelem a puskát és odavilágítok. A fénycsóvától a disznó megijed és lassú csörtetéssel megindul a rekettyés irányába. A lámpafénnyel követem, de tisztán nem látom, lõni nem tudok. Aztán eléri a letaposott két sor kukoricát ahol végre meglátom a jól megtermett állatot. Vagy 40 méterre van tõlem, a célkereszt is a helyén, aztán DURRR. Lövésem jó helyen érte a disznót, de ismét takarásba került! Ismétlés után második lövésem a szélsõ kukoricaszáron csattan, ami mögött vergõdik a disznó. Megint töltök de lõni már nem tudok, mert beljebb csúszott a bokrosba.
A lövések hallatára megérkeznek a többiek. Gyorsan elmondom mi történt. Én felülrõl világítok õk pedig megpróbálnak odamenni a rálövés helyére, az idõközben elcsendesedett disznóhoz. Közelébe érve kiderül, hogy egy hirtelen támadásra még van ereje, ezért gyorsan visszaugranak a fiúk. Már nem tud mozogni, csak megpróbálta elõrelökni magát, amitõl aztán mindegyikünk hátán felállt a szõr. Na, ez így nincs rendjén! Megpróbálunk az autóval odamenni hozzá. Mikor meglátjuk, csak az Atyaisten meg a húha szavakat tudjuk kinyögni. A nagy kan még él, de teljesen le van bénulva. Jenõ barátom megadja neki a kegyelemlövést.
A látványtól nehezen ocsúdunk fel. Az agyarak óriásiak és mind épek. Nézegetjük, fogdossuk, a fiúk gratulálnak az óriás agyarashoz. A kiálló agyarhossz látványa lenyûgöz mindenkit. Ekkora vadászszerencse még sohasem ért! Vadászcimboráim örülnek szép zsákmányomnak, de azért látom rajtuk, lélekben egy kicsit irigyelnek.
Az Öregurat rangjához méltóan óvatosan felrakjuk a vadszállító rácsra és a diadaltól mámorosan hazafelé vesszük az irányt. Hazaérve az állkapcsok lefûrészelése után következnek a becslések, ami eltart hajnal kettõig a menetközben elõkerült itókával együtt. Másnap nagy tömeg jelenlétében végezzük a foghúzási manõvert. Majd kiver a verejték amíg az elsõ nagyagyart meglátjuk. Gyorsan elõ a centist, rátesszük a külsõ ívre. Nem hiszek a szememnek, a 26,5 cm-es vonásig ér az agyar! Aztán jön a második, ami mintha még 2-3 mm-el nagyobb is lenne. Ezután elõbujtatjuk a kisagyarakat is. Csodálatos látvány.
A trófeabírálat elõtt telefonon felhívtam az akkori vadászati felügyelõt, Tömösváry Károlyt. Mondtam neki, hogy lõttem egy kant és bevinném bírálatra. Karcsi bácsi meg is kérdezte rögvest, hogy mekkora. Én válaszoltam, hogy „kis agyar, mindössze 18 centi”. „Hát nem kicsi az öcsém” hangzott a válasz, mire közbeszóltam, hogy „a kisagyar 18 centi, a nagy viszont 26,5”.
Karcsi bácsi azt hitte viccelek, de amikor a bírálaton meglátták elsõre azt kérdezték, csak nem varacskos disznót lõttem valahol Afrikában? Aztán a bizottság elvégezte a bírálatot. Az eredmény 128,25 IP pont és aranyérem. Az akkori este emléke azóta is úgy él bennem mintha a napokban történt volna. A fényképen az egyik legkedvesebb trófeám aranyérmét tartom, hasonlókat kívánok mindenkinek.
