Kõváry Ágoston:
RÓKA-FURFANG
Tél volt. A nap leküldte gyenge, fátyolozott sugarait a földre, mintha életre akarná kelteni vele az alvó természetet. Halvány sugárkévéje a Vihorlát lomhán elterülõ egyik nyulványának támaszkodott. Fehér hótakaró borította az egész vidéket. Néhány varjú keservesen károgott a hideg légtengerben, mintha panaszkodtak volna, de ezek is csakhamar elvonultak és ismét csend lett, csak néha-néha a szél vágtatott keresztül az erdõn, de lassankint az is elnémult… Én egy fehérre meszelt kis házacska ablakából bámultam a hegyoldalra és önkénytelenül is eszembe jutottak a tél proletárjai és bizonyos sajnálatot éreztem irántuk, hogy mennyit is kell nélkülözniök e föld lakóinak tél idején, nemcsak az embereknek, de még inkább az állatoknak. A hegyoldalból kopasz fák meredeztek az ég felé; száraz ágaikkal mintha a megváltásért: a tavaszért könyörögte volna. Ágaikról a szél lesöpörte a rátelepedett havat, csak úgy csupaszon ágaskodtak az égnek. A földön elszórtan jókora sziklatömbök hevertek; derekukig a földbe temetkezve, fejükre fehér hósapkát nyomott a tél, mely alól alig lehetett felismerni mivoltukat. De nini! Egy róka lépked óvatosan elõre a fák közül és sunyin tekintget körül; meg-megáll és ravasz pillantásokat vet maga mögé. E rövid kémszemle után egy vastag fatörzs mögé húzódott és várakozó állásba helyezkedett. Gyötört a kíváncsiság, hogy ugyan miben töri a fejét a ravasz koma, mert éppen olyan helyen állapodott meg, hogy ablakomból jól lehetett látni. Jó ideig bámult körül, néha az ég felé emelte vöröses fejét, mintha onnan várna valamit. Gyanítottam, hogy valami terve van. Olyan távol volt tõlem, hogy csak a házat láthatta, engem nem, különben is olyan csönd volt a vidéken, hogy teljes biztonságban érezhette magát. Egyszercsak hirtelen meglapult, lompos farkát leterítette a földre. Gondoltam, hogy valami zsákmány lesz közelében és alaposan szemügyre vettem, amennyire az ablakból lehetett a környéket, de nem láttam semmit. Csak rövid ideig maradt az imént vázolt helyzetében, mert hirtelen elõcsúszott a fa mögül, hanyattfeküdt és amint megfigyeltem, moczczanás nélkül maradt ebben az újabb pozitúrában. Egy csapat varjú közelgett; meglehetõsen alacsonyan szelték a levegõt és éppen abba az irányba tartottak, hol a koma elhelyezkedett. Bámultam nyugodt fekvését, mert már jó ideje meg sem mozdult. A varjak észrevették a mozdulatlan rókát és keringõzni kezdtek fölötte, a róka pedig ezalatt folyton feküdt a hátán, mintha döglött lett volna. A varjak is mindig merészebben közelítették meg, látván a róka mozdulatlanságát; sõt némelyik varjú már oly bátor volt, hogy röptében meg is bökte a rókát csõrével és ez tûrte. Ezt a bökdösést. csipkedést lassankint a többi varjú is megcselekdte, de bizonyos óvatoságal, mert, úgy látszott, ismerték már a vén ravaszt. Jó ideig tartott a varjak keringése, közbe-közbe illõ távolságban le is telepedett egyik-másik és úgy szemlélték a ravaszt, de az csak nem mozdult. Azonnal tisztában voltam a koma szándékával, bizonyosan ilyen ravasz módon akar zsákmányhoz jutni, gondolám. És nem is csalódtam. A varjak a róka mozdulatlanságából valószínûleg azt következtették, hogy élettelen és amint mindinkább megközelítették, az egyik varjú merészen rászállt. Ez volt a veszte! Mert a koma fogaival hirtelen megragadta és farkcsóválva elinalt vele vissza a fák közé, ravasz, kárörvendõ pillantásokat vetve a megrémült varjúk felé, melyek fölötte illõ magasságban hallatták hangjukat: kár, kár… Bámulatba ejtett a róka ilyetén ravaszsága, mert nem gondoltam, hogy ennyi furfang van benne. Tehát a róka ilyen módszerhez is fordul tél idején, bizonyára azért, mert ez elég kényelmes és nem is jár nagy fáradsággal. De tél idején nagyon viszontagságos élete is van. Nemigen válogathat a pompás szárnyasokban. Nehezebb az élelem megszerzése és így a sok nélkülözés miatt ilyen rafinériához folyamodik. És amint láttam, ez tökéletesen sikerült is neki. Mily pompás lett volna ezután a sikerült manõver után ledurrantani a ravaszt, hogy közelebbrõl is szemügyre vehettem volna a komát, vajjon a varjúk nem-e hagytak nyomokat testén, hogy mit kellett elviselnie azért a zsákmányért; de ha talán már elõbb megkisérlettem volna is ezt, megfosztottam volna magamat az élvezettõl, melyet ez a látvány szerzett nekem és ez tökéletesen kárpótolta vadász-szenvedélyemet. Gondoltam, hogy a következõ napon meg fog ismétlõdni ez a jelenet és el is készültem rá, remélve, hogy most majd én ejtem a rókát zsákmányul, — de hasztalan volt minden várakozásom, nem sikerült, mert a róka nem is mutatta magát. Rá egy hétre azonban egyik vadásztársamnak sikerült kézrekerítenie a komát — ha ugyan õ volt —, de nem láttuk rajta semi nyomát a fenti emlékezetes jelenetnek. |
|
|