A szalonkázásnak lassan vége szakad. Pisti barátomhoz sem tudok elmenni a Mátrába, mert már két hete mezőgazdasági gyakorlaton vagyok, helyesebben harmadik hete lesz, mert kiírtak ismét. A falitáblán a következő neveket olvasom. Palásti László, Papp Mihály és jómagam. Gyakorlat helye: Székkutas, jelentkezni Soós Tibor vadászmesternél.
A késő délután az iskolában már nincs senki. Az állattenyésztési tanszék előtt a „birka” üveges szemekkel mered rám üvegbörtöne poros falai mögül. Előtte aprópénz hever, természetesen a vitrinen belül. Miért? Vizsgák előtt szoktunk bedobni egy-két forintot, hogy vegyen belőle innivalót, mert rettentő szomjas lehet – jó ómen. Ezen egy kívülálló igen csak elmosolyodik, de egy főiskolás, aki éppen vizsgázni indul, teszem azt szaporodásbiológiából a rektorhelyettes Mucsi professzor úrhoz, megtesz mindent. S ha csak az államilag elismert kettessel jön is ki az indexében, azt a birka javára írja, nem pedig a professzor jó szándékának tulajdonítja. Ám azt hiszem, a végeredmény a fontos. Nem csak a mi oldalunkról, a másik oldalról is – gondolom. Inkább megkapjuk a kettest, csak ne fárasszuk tovább a tanárainkat. Otthon pedig azt fogjuk mondani: Egész héten, erre a vizsgára készültem, de valószínűleg a Mucsi – otthon már csak „Mucsi” – mérges lehetett, mert a Benk, tudjátok a gyakorlatos tanár – amúgy pedig tanársegéd úr – felidegesíthette, mert az egyik gyerek lógni akart, aztán kiderült, hogy tényleg beteg volt…
Szóval a diákok is tudják csűrni-csavarni a szót, s vizsgakettes helyett már másról beszélnek, mint Bodóné, mikor a bor árát kérték…
Az iskolakomplexum az angol iskolák hangulatát hordozza. Maga a főépület, a kollégium, az ebédlő, a sportpálya és a tornaterem egy helyen, egymás szomszédságában fekszik. A főépület belső kis kavicsos udvarán egy gyönyörű celtiszt találhatunk. Mennyit figyeltem téli napokon a fenyőrigókat, ahogy az édes termést szedegették. Lassan pedig az egyre melegedő idő lehetőséget ad, hogy hűvös estéken hosszasan lehessen udvarolni szívünk hölgyének, ahol aztán alaposan meg lehet fázni, mikor lovagiasan átadjuk kabátunkat. Aztán persze alaposan megfázunk, de ezen változtatni nem lehet. S az édesanyákra ezért kell hallgatni, amikor a pulóverre még egy kabátot is felvetetnek. Mert tudják, hogy az alapos fogmosás és fésülködés után megfázás következik. Annak idején az ő szerelmük is így járt? Nem lehet tudni, de nem járhatunk túl messze az igazságtól.
Szóval a kollégium felé ballagva jobb kéz felől egy kis gyep található, sok paddal, egy szabadtéri focipályával, s egy kis fás, bokros pici parkkal, ahol Wellmann Oszkár mellszobra őrködik fényes orral. Ez az orr is olyan, mint a birka. No nem akarom a neves állattenyésztő urat egy birkához hasonlítani, de varázserővel rendelkezik egy erőteljes orrsimogatás is.
A parkot követően már a kollégium épületével találkozunk, ami négy emelet magas, s az egyik legszuperebb hely. A portások szerint nem, de a diákság szerint igen, mert olyan Canossajárás van itt éjjel, hogy csoda, hogy bírják épp ésszel az éjjeliőrök. Iskolaidőben, aki erre jár, érezheti, szinte vibrál az épület. Éjjel – teljesen mindegy, mikor – sosem látni olyat, hogy ne égne egyetlen lámpa, ha az még egy kis éjjeli lámpa is. Szóval itt lakom, amikor nem vagyok otthon, s múltkor is azon vettem észre magam, hogy amikor beértem, azt mondtam a szüleimnek a telefonba: „…baj nélkül itthon vagyok!”
A lépcsőfordulóban Laci szívja cigijét. Mellette az asztalon puskája és vadásztáskája. A koli még alszik, s azt hiszem Misi is.
– Jó reggelt! – üdvözlöm csoporttársamat.
– Szevasz Szilágyi, nem vagy fáradt?
– Nagyon. Misi?
– Etinél van… – Eti Misi barátnője.
– Remek, gyere, meghívlak egy teára.
Lacinak sem kellett kétszer mondani. A csikket elegánsan beledobta a hamuzóba, s nagy léptekkel elindult. Ennek én is örültem, mert legalább nem hűl ki a teám. Csendben kortyolgatjuk a forró teát, amikor eszembe jut.
– Te Laci! A puskád? – erre szó nélkül felugrik, s bögréstül kirohan. Nem járkál ilyenkor senki a koliba, de nem lehet tudni. Pár pillanat múlva piros fejjel megjelenik, vállán a puska és a táskája. Nem szól semmit, csak vörös a feje. Misi eszméletlen gyűrött képpel ácsorog a nagy ablak előtt, s meg van róla győződve, hogy mi késtünk el.
– Na, ne magyarázzál Csókos Miska – csitítja barátunkat Laci, s barátságosan megcsavarja a fülét, miközben kajánul mosolyog. Az udvaron egy fehér kis Fiat mellett megállunk, a csomagtartóba bepakoljuk a cuccunkat. A fegyvereket legalulra. Rendesek Misi szülei, ideadták az autójukat. Elhozhattam volna én is az UAZ-unkat, de zsebbenyúlós lett volna, annak ellenére, hogy gázüzemű. Igaz, hogy a múlt héten Kispálékhoz UAZ-zal mentünk ki gyakorlatra, de az itt volt a várostól öt kilométerre.
Az egyik reggel indultunk Kispálékhoz, Ádámmal, aki szintén osztálytársam volt az erdészetiben, ha már itt vagyunk, akkor Laci egy évvel felettem járt, s persze Misi is erdész, csak ő Barcson végzett – mindenki erdész. Szóval a vasúti pályaudvar előtti csomópontban, hófehér kesztyűben és sisakban két egyenruhás katona ácsorgott, topogtak a reggeli hidegben. Csendesen ereszkedtünk az UAZ-zal, pirosra váltott a szemafor. Észrevettek, s az egyik katona átszaladt az úton előttünk. Hirtelen átvillant rajtam, ezek azt hiszik, az „ÜTI” – ügyeletes tiszt – jön. Ezt joggal hihették, mert az őszön kapott új ponyvát és festéket autónk. Lassítok. A két honvéd igazgatja az egyenruháját. A baloldali srác ismerős. Joi, az erdészetiből! Kiszállok az autóból. Rám néz, látom, nem ismer meg, s még mindig igazgatja magát s már vigyázállásban van.
Nem hagyhattam ki az alkalmat, gyakorló is volt rajtam s elkezdtem jó harsányul kiabálni.
– Honvéd! Beszélgetünk? Elhagyjuk a posztunkat! Hogy áll magán az egyenruha! – Látom már, hogy talán sok lesz a tréfából, barátom kezd magába roskadni, mint a piskótahab.
– Nézzen a szemembe Joi, ha magához beszélek!
Felnéz, minden színben játszik, a sisakját feltolja a tarkójára.
– Szilágyi!!!
A legjobb pedig csak ezután történt. Ádámnak nem szóltam, mit fogok csinálni, s közben, míg kiszálltam, ott tipródott a kocsiban, s amikor Joival odamentünk jól lehajolt, ne is lásson semmit, meg őt se lássa senki. Kaptam aztán a fejemre, de mai napig jóban vagyunk!

Negyvenhetes főútvonal egy lágy jobbkanyarral fordul be Székkutasra. Irány a nagy bolt. A bolt előtt számtalan biciklit látunk. A női vázas kétkerekűek az ABC előtt, a férfivázasok pedig a mellette lévő kocsmahivatal előtt várakoznak. Egyik-másik járgány több tíz éves lehet, némelyiken még névtábla is áll, s amolyan szövött, színes csíkos nylon táska, kosztól kifényesedve. Az ABC-ben nagy garabolyokkal, fejkendőben, öreg nénikék és vén mamókák jól megnéznek bennünket. Mi kakaót, zsemlét, kenőmájast, joghurtot pakolunk a kosárba, no meg ásványvizet. Az öreg nénikék alaposan szemügyre veszik, hogy mit vásárolunk. No, de én is megfigyelem őket, s rájövök: nagymamámra emlékeztetnek. A kosárban szemes kávé, cukor, só. A legalapvetőbb dolgok, amit otthon nem lehet megtermelni. Amott eredeti kakaóport látok. Nem ám a mai cukrozott fajtát. Biztos az unokájának süt valami finomat, esetleg olyan csokit főz, amit nekem a mama, cukorral, s végén vajjal kikeverve. Mindenről folyik a beszélgetés. Annyira nem is sietnek, egyikük félreállt valakivel csevegni. Nem is, azt az egyetemista csajok szoktak, mondjuk a Bécsiben, egy forró csoki mellett. Itt igenis pletykáltak. Például, hogy ma nem főz a férjének, mert tegnap töltött káposztát csinált, s a szomszéd Gizi száz csirkét rendelt, de ő meg százötvenet, s meg is igazította kendőjét, mintha ezzel igazat adna magának. Az előttünk álló öreg mama pedig két doboz patront meg egy habpatront cserélt. Tejszínt azonban nem láttam a kosarában. No, hiába itt nem halnak éhen az emberek, s a kereskedő egy-két új áru bevezetése után rájön, nem érdemes olívaolajat árulni, s a húsz százalékos ecet is jobban keresett cikk, mint a biológiai erjesztésű almaecet, mert az előbbiből kevesebb kell, meg olcsóbb is!
A kocsmahivatalt mi is meglátogatjuk, s ahogyan ez szokás falun, hangos „Jó reggelt”-tel lépünk be. Egy pillanatra megáll a moraj – hiszen nem ismer bennünket senki –, aztán innen-onnan is bólintanak, s visszazökkenek az előbbi állapotba. A forró kávé nagyon jólesett, s indulnunk is kell, mert el fogunk késni.
– Visszafordulnak Szeged felé, s a vasúton átérve már csak egyenesen kell mennünk, s meglátják a vadászházat – igazít el bennünket a kocsmáros.
Nem csapott be bennünket. Három vadászruhába öltözött egyén ácsorog autójuknak dőlve. Leparkolunk, kiszállunk. Sosem találkoztunk még, kicsit feszes egyelőre a helyzet.
– Jó reggelt, a főiskoláról jöttünk, s gyakorlatra jelentkezünk – töröm meg a csendet.
– Jó reggelt srácok. Soós Tibor vagyok, ő Oláh Mihály és Szakács Ferenc kollégáim. Tegezhettek bennünket!
Pillanatok alatt bemutatkozunk, oldottabb a hangulat. Látom, hogy egy kis jagd figyel a GAZ 69-es platójáról, mellette hátizsákok, vizespalackok, ásók, botok hevernek. Itt indulásra kész a helyzet. Nyugodtan hagynak „vakaródzni” minket. Hogy ne várakoztassuk őket, s ne kelljen nekik siettetni, ezzel elrontani a labilis állapotot, megkérdem:
– Hova dobhatjuk be cuccunkat? – Azt hiszem ezt várták, mert hárman is felajánlják. A kocsink csomagtartójánál pedig gyorsan rábírom barátaimat, a fegyvereinket hagyjuk itt, mert nem kérdeztük meg, hogy hozhatjuk-e „őket”, egyébként is gyakorlaton vagyunk, afelől meg semmi kétségem, hogy holnap kihozhatjuk. Egy szó, mint száz, a puskákat otthagytuk, s azon vettük észre magunkat, hogy egy Nissan hátsó üléséről számoljuk a nyulakat. Itt van aztán nyúl! A téli nyúlfogáson az első napon kétszázharminchatot, másodikon meg kétszáznegyvennégyet fogtunk, s ezzel tavalyi évre be is fejeződött az élőnyúlbefogást.

Az autó lassít lefordulunk a köves útról és egy tanyahelyen állunk meg.
– Szőröst engedjétek! – szól Tibi.
A kiskutyát a pórázról lekapcsolva nekieresztem a kotoréknak. Igazán nincs kotorékjellege ennek a rókalaknak. Gazdája a raklapok alá fészkelte be magát. Ideális hely számára is, közel van az étkezde, mintegy bakugrásnyira, ugyanis a műúttal átellenben egy libatartó telep húzódik. Legalábbis a hangokból úgy ítélem meg.
Szőrös egyre csak morog, ugat. Biztos van odabent valami. Teljesen lázba jövünk. Tibi minden utasítását pontosan követjük. Az egyik bejáratot kitakarítjuk, mire Szőrös meg sem köszönve a segítséget azonnal beugrik. Ádáz küzdelem folyik bent, aztán szép lassan elcsendesedik minden, és Szőri lógó nyelvvel megjelenik. Kicsi szemei csak úgy ragyognak. Megszolgáltad a vacsorádat, s a földtől szennyezett kis kutyát Tibi megszeretgeti. A rókát azonban Szőrinek nem állt szándékában kihozni, tehát maradt a kibontás elve. Csókossal nagy hévvel estünk neki a szétpakolásnak. Ám a téglarakás nehezen viselte el az időjárás viszontagságait, s vékony, éles lapocskákban repedezett szét, ami nagyon szabdalta a kezünket. El is gondolkoztam, ha ez így megy, nagyon meg fogunk szenvedni. Egy egész raklap kibontása után a rókamama csodálatos munkája tárult a szemünk elé. Mintegy ötven centiméter átmérőjű fészek feküdt előttünk. Körülbelül tíz centiméter mély volt, s nagyon puhán ki volt bélelve szőrrel! Hat rókakölyök feküdt benne, még szinte feketén, zárt szemekkel. Egyesével emeltük ki őket. Négy kan volt és két szuka. A szukát azonban nem értük el, de aztán a ledőlt tanya melletti szemétdombon Laci talált egy kiöregedett vasvillát, két foggal. No, ebből aztán remek kampót készítettünk, aminek később egy mulatságos történetet köszönhetünk, de erről majd később!

A rókacsalád kiszedése után következett az, amiről nem folyik oktatás a padokban. Úgy gondolom, nem szívesen beszél erről senki. Még nagy öregjeink sem, akik pedig sokat láthattak. Az, hogy egy hajtásban egy vörös villám átugrik a nyiladékon s puskavégre kapjuk, vagy a nyári tarlón cincogással behívunk egy-egy süldőrókát, netán télvíz idején, a magaslesen dideregve várjuk, kijön-e a kőkeményre fagyott dögre falatozni a róka, amelyet már hetek óta figyelünk, s az dönti el a vadászat kimenetelét, hogy ki bírja tovább, ez igenis a képességeink teljes igénybevételével jár. Ám az, hogy gyámoltalan kölyköket szedünk ki, ez nem fair play. Pontosan tudom, hogy az eredményes apróvadgazdálkodás megköveteli a tavaszi kotorékozást, de most szembesültem, hogy a megélhetésünkért ugyanúgy kell viselkedünk, mint az a kandúr, amelyik tudja, hogy melyik kölyök az övé, s melyik nem. Nyilvánvaló, ahol az országban nagyobb apróvadterítékre számítanak, ott ezt megkövetelik, de míg nekem lehetőségem van arra, hogy ezt kikerüljem, élni is fogok vele, s a lőszerelszámoláshoz szükséges műveleteket végezze el más. Az első kotorékozás nagyon rossz szájízt adott.

(Kedves olvasó ne haragudj meg rám, azért mert erről írtam, nem állt szándékomban megbántani senkit, s azért se haragudj meg, hogy nem is bontogatom tovább ezt a témát, de ezt el kellett mondanom!)

A rákövetkezőkben szédelegtünk. Talán jó is volt, az autózás megnyugtatott. A tavaszi nap ereje még nem az igazi, de innen az autóból nagyon kellemes. Lassan autóztunk. Én átültem Feri autójába. Néha meg-megálltunk. Közel van már az őzbak vadászatának szezonja. Úgy láttam, nagy pontossággal tudta Feri, hol tartózkodnak bakjai. A jó vadgazda ilyenkor kis eltéréssel, de tudja, milyen tömegű, milyen trófeaalakulású bakjai vannak, s azok merre mozognak. A távcsöveinkben fel-feltűntek az agancsosok. Csodálatom ezek az emberek iránt sosem fog lankadni. A több száz méterre lévő bakról pontosan tudják, milyen trófeát tisztított le. Nekem csak hosszas figyelés után sikerül felfedezni a tanult bélyegeket. Az állat testtartása, a szőre színe, mozgása, mind olyan dolog, amit csak így lehet igazából tökéletesre csiszolni. S miért nem azt mondtam, hogy csak itt lehet megtanulni? Csupán azért, mert, ha Hagymási tanár úr, Majzinger tanár vagy sorolhatnám kedvenc tanáraim nevét az erdészetiből is – mint például Szente Laci bácsi – annyiszor, de annyiszor el nem mondták volna ezeket a dolgokat, akkor most itt ülnék s csodálkoznék, hogy „de szép szarvas!”.
Az autózásnak vége szakad, egy elhagyatott istállónál állunk meg. Az épület mögött a kemény télből visszamaradt hóléből hatalmas vízivilág született. Óvatosan próbáltam kikukkantani a sarokról, ám a madarak éles, mindent látó szeme elől nem könnyű elbújni. A bíbicek, gulipánok magasba röppenve követték a szinte függőlegesen felszálló tőkéseket, amelyek között a gácsérok pompás, színes nászruhában tündököltek a szikrázó időben. A szél nem mozdult s a már csak egy pulóver volt rajtam. Az istállóban, ami szerintem hodály volt fénykorában jó sok birkával, ma nem lakik senki. A vastag nádtető alá pedig rókák nemzetségéből valaki bejárogat. Szőri is erősen szimatol, de nem egészen biztos a dolgában. Szaladgál ide-oda. Csókos és Laci a két végén ácsorog az épületnek, s várják mikor ugrik a róka. Tibi azonban addig vizsgálódik, majd tanácskozik a többiekkel, míg arra lyukadnak ki, nem lehet itt egyéb, mint nyest! Őt pedig most nem bántjuk.
Felkerekedünk. Egy zsilipet közelítünk meg. Az előttünk haladó GAZ nyoma egyre jobban meglátszik, s a gyep színe is másabb. A Trabant fordulatszáma esik. Feri még időben visszakapcsol és kikormányozza autónkat. Ahogy balra fordulunk, jobb kéz felől, már csillog a víz tükre. Megúsztuk. Egy kicsit elbeszélgettük a dolgot. Feri ugyanis idén érettségizik, s én felajánlottam a matek tételeimet…
Egy érdekes kotorék szájánál térdelünk. A zsilipnél egy betondarab leesett, s ide fészkelt be egy róka. Tibi pórázon tartva Szőrit fél térden guggol s magyaráz nekünk.
– Látjátok, itt a lábával felhordta betonra a sarat! – mutatja kezével.
Mi pedig bólogatunk Tibi köré gyűlve, mint a csibék a kotlós mellett.
– Szagoljatok be!
S mi egyesével beszimatolunk. A fintor kiült mindhármunk arcára. A híres Égető tanár által emlegetett kotorékszag, hát emiatt nyittatott ablakot velünk télvíz idején az osztályban, még ha mínusz tíz fokot mutatott is a hőmérő? De Tibi csak folytatta
– Nézzétek! – A bejárat szélén az éles betonról néhány szál szőrt emel s mutat fel.
Mi ámulva figyeljük.
Nem úgy a két kollega. A partról Misi kalapja alól pirospozsgás arccal vigyorog karöltve Ferivel. Visszanézek Tibire, de már ő is mosolyog fekete szemével:
Zöldfülűeket kaptak egy hétre! S Szőri lógó nyelvvel kis farkát erőteljesen csóválva helyessel!
Délután van. Csókosnak és Lacinak is egyre csak nyúlik a szája, hiába, ilyenkor a kolesz egy kicsit elcsendesül, most azonban munka van. Az igazat megvallva én is piszok fáradt vagyok. Megegyezünk tehát, hogy én ások harmadiknak.
A kihányt homokot egyre jobban felmelegítette a Nap, s a zubbonyomon végigterültem. A tavaszi Nap cirógató hatása nagyon jólesett, s a jó levegő és az ebéd miatt elszunyókáltam.
– Róka, ott megy a róka! Lőjed! Elmegy! Mé' nem lövöd mán!? – kiáltásokra eszmélek! Mint megfeszített rugó ugrok fel, de egyebet nem láttam, mint hasukat fogó embereket, sőt Tibi az akna falának dőlve kacagott. Ám maguk sem gondolták milyen igazuk lesz később.
Már vagy a harmadik aknát ástuk, amikor magamhoz vettem az ásót, s én akartam folytatni. Egy ilyen rókavár kiásása nem gyerekjáték. Itt, ezen a homokos részen a járatok mélysége a felszínhez képest akár két és fél méter is lehet. A feltérképezés úgy megy, hogy a bejáratok egyikét, amelyik a legjobban kijárt, kicsit kitágítjuk. Természetesen a többi kijáratot betemetjük. A kitágított üregbe bevilágítunk, majd egy egyenes hosszú botot bedugunk, ameddig csak tudjuk. A botnak a párját fent, pedig párhuzamosan helyezzük a lentivel, csak úgy szemre. Végül megtörténik az alagút hosszának a lemérése a kanyarig. Fent a beállított botra ezt lemérjük. A mérnöki munka ezzel be is fejeződött, jöhet a kivitelezés. A járatra merőlegesen egy másfél méterszer nyolcvan centis gödröt, aknát kezdünk készíteni. Figyelni kell itt is azonban arra, hogy a fala egyenes legyen, mert úgy járhatnak, mint én, de előbb nézzük csak, mi is történik odafenn az akna mellett.
Ott vitatkozunk Csókossal, ki fog dolgozni. Én az álmomból felriasztva ásni akarok. Csókos is szeretne ásni, de nem adom ki a kezemből az ásót. Már megint kabarézunk, s mókáznak a vadászaink azon, hogy ők még nem láttak ilyet, hogy jobban ásna mind a kettő, mint fogná a puskát.
– Te Csókos, fogd inkább a puskát, mert elmegy a róka! – ajánlom, s az egymás mellé fektetett puskákra intek. Ahogy ezt kimondom, beugrom az aknába, s Tibi ismét elkezd kiabálni!
– Róka, ott szalad! Lőjétek! – No, volt már futkosás! Csókos és Laci összeütközött, s a koma pedig szemmel láthatóan megnyúlt, olyannyira előre tette a lábait. Az életéért futott!
Mondanom sem kell, jó lőtávolon kívül volt, amikor megszólaltak a puskák…
A dübbenésre ugrott meg.
Tibi elkeseredett, hogy hiába dolgoztunk annyit, nem találunk már odalent semmit. Csak abban bízott, hogy hátha kan volt, s a szuka még fekszik. Ennek hangot is adott. Így én gyorsan ástam lefele, s amikor megtaláltam az egyik sarokban a járatot, kaptam egy lámpát, hogy nézzek be. Életemben még nem csináltam ilyet. Megmondom őszintén, csak becsületből néztem be. Szóval az akna fala nem volt egyenes, hanem tölcsérszerűen szűkült. Mikor be akartam nézni, előbb le kellett térdelnem, s fejjel előre dőlve jóval térdem alá hajoltam… A lábaim égnek álltak, sapkám hátracsúszott, a hajam tele lett homokkal. Éreztem, ahogy a vér a fejembe folyt. Irtózatos bűz csavarta az orromat. A nemrég ebédelt kakaó erősen gondolkozott, mitévő legyen. Vaksötét volt. Bekapcsoltam a lámpát, erre az kiesett a kezemből, s fénycsóvája, úgy éreztem kiégeti a retinám! Utánanyúltam, s a fülem mellett tartva lámpát végre be tudtam kukkantani. A fejemtől nem több mint három-négy arasznyira egy rókát pillantottam meg. Engem figyelt, mondjuk ki mást figyelt volna…? Nekem sem kellett több, hanyatt-homlok ugrottam ki az aknából. Fönt meg megkérdezte Tibi:
– A lámpát miért hagytad lent?
– Ott van egy róka! – feleltem torkomban a szívemmel.
Erre ő azonnal intézkedett, ki, hova álljon. Csókos rettentő együttérző, de ő se tud tovább kérdezősködni, mert csendre intenek bennünket. Tibi próbálja ugrasztani a rókát! Laci lő, de csak a következő tábla szélénél teheti – egyezünk meg. Aztán majd meglátjuk. A másodjára ásott aknánál állok. Egyszer csak látom, farol kifele a vörös.
– Itt van! – szólok nem túl csendesen. Tibi odaugrik mellém. Pattanásig feszült a helyzet. Visszabújik. Aztán csak előttem tolat ismét ki. De hogy kerül ide amonnan? Tibi súgja:
– Lődd meg!
– Ott lent?
– Igen… – szól a már nem túl határozott hang.
S ahogy felnézett, lelőttem.
Megtöröm a puskám. Laci csalódott. Nem így akartam. Mindenki gratulál. Érzem, nem volt ez a lövés sem igazi. Ám ezt a rókát nem hagyhattuk elmenni, s most van itt először puska a kezünkben, érthető, ha van egy kis félsz is vadászainkban, kiknek szinte többet van a puska a kezükben, mint a feleségük. Jobban van ez így (már nem feleségkérdésre gondolok!). A kiugró rókát nem lehet kiszámítani, merre fut. Szóval életem második rókáját elejtettem.
Szőrit elengedtük a pórázról, s az ősi ellenségnek esett. Erre lett kitenyésztve.
A gazdák földjein mindenféle tankcsapdát nem hagyhatunk, s ilyenkor rendet kell csinálnunk.
Egy romos tanyánál állunk meg. Düledezik, már csak a lélek tartja össze. Szőri eltűnik. Belenézek a mély, ásott kútba. Téglával kirakott oldala teljesen függőleges. Valami ügyes mester rakhatta ki. A fakáva, ahogy találkozik a téglasorral, körben, gyűrű alakban gazt nőttet. Az meg csak nyújtózkodik a fény felé, mintha a kútágast akarná benőni, elfedni mindent, eltakarni, ne is lássuk, hogy valamikor milyen szép volt itt minden. Fáj ez a kútnak is, a háznak is, aki itt-ott egy cserepet lökött el, hogy az eső elmossa a múltat. A kút pedig mindig kristálytiszta vizét, miből valaha ittak az emberek, régen lehullt falevelekkel fedte el, hogy legalább a délceg kútgém higgye azt, őrajta nem látszik meg az idő vasfoga. De bizony meglátszik rajta is. A veder, mivel valamikor oly sok vizet húztak fel, már nem hintázik rajta, s meglehet, hogy bánatában a mélybe hullt, honnan életében sokszor visszajött. A kútkolonc sincs meg, az is múlté. Csak a szikár, ágas akácfa áll a gémmel, kissé megszürkülve. Megőszült volna? Biztosan sokáig figyelte a gazdát, amikor bement a faluba, s azóta is csak várja, mintha erre lenne kárhoztatva.
A három vadőr, mindeközben csendesen áll az udvarban, nagyokat sóhajtoznak. Mind tanyán születtek, innen, erről a tájról indultak. Tanultak Csongrádon, megjárták Debrecent, talán a Bikában is mulattak, s most felnőtt fejjel itt állnak egy romos tanyaudvaron, elérzékenyülve a pusztában. Nem szólok semmit. Misi elballag az autóhoz, bepárásodott tán a szeme? Végül Tibi szólal meg:
– Hej, de szép tanya volt ez valamikor! Itt lovak voltak – int az istálló iránt – s körös-körül ez a föld mind ide tartozott.
Igaza lehet, mert egy kordé maradványa, mint egy csontváz fehérlik a fal mellett, emlékeztetve a régi időkre.
Szőrit keresve az egyik kidőlt ajtó mellett, leszakadt vakolat alatt, egy katonaládát fedezek fel. Tibi megáll mellettem, Misi is itt van már. A kulcs benne van. Felnyitom, levelek, iratok. Egy kopottas füzet akad kezembe. Ez áll benne: „tíz mázsa búzát vettem vetni”.
Hej, be nagy kedvem lenne végigbogarászni. Úgy látom írástudó népek laktak itt, ám az idő szorít. Visszateszek mindent. Aztán a ládát is helyére tolom, s ismét behintem a lepergett vályoggal. A három vadőr erre nem szól semmit, s továbbmegyünk…

Másnap Csókos meg Laci egészen a vadászházig vitatkozik. Ugyanis Csókos a biztonsági övvel vacakolva elengedte a kormányt még a kolesz udvarán, s egyenesen a kukának tartottunk. Laci ezt korrigálta, amit Csókos rossz néven vett.
Nem is olyan későn már egy kotorék aknái mellett állunk. Már itt vannak a mi puskáink is. Csak Tibinél nincs puska, próbálja ugrasztani a rókát. Lehajolva a mély aknába egy göröngyöt készül bedobni a róka elé, amikor valami ráugrik, s kis híján fejjel zuhan le. Szőrös elszabadult a kocsitól és nekiesett a rókának.
Tibi fogja tarkóját, mert Szőri a kihányt földről egyenesen gazdája tarkóján dobbantott. Rettenetesen zúgott odalent a föld. Folyt a harc. Úgy, mint amikor az erdészetiben pocoltak valakit, s az egész osztály ordított. Ilyenkor aztán jött Zsibók tanár úr, s fennhangon megkérdezte: Miért zúg a kotorék?
Szőrit az akciója után átkereszteltük Gyilkosnak, de ez majd csak a végén történt. Egyelőre Szőri összefogott a rókával. Most került elő a Laci által gyártott vasvillából gyártott kampó. A két ellenfél egymást fogva megállt. Tibi a róka száját kifeszítette, s Szőri újra fogott, de a torokfogás nem sikerült jól! Forogtak, a róka be próbált menni a járatba, de a rajta csüngő kutyától nem fért be. Hatan álltunk az akna szájánál! Aztán Tibi a nagy kampóval kiemelte a két harcost. Letette őket, a róka, ami elég „combos” legény volt, kutyástul elkezdett iszkolni!
– Uramatyám, elviszi Szőröst! – kiáltja Tibi, s rohan utánuk.
Én meg Tibi után. Alig értük őket utol. Szőri mellső lábai nem értek le, s úgy vontatta a róka. Tibi leszorítja Szőröst a kampós bot végével. Kézzel lekapcsolja a rókáról.
– Tibi, meg ne kapjon a róka! – szólok.
– Nem, vigyázok, aztán lőjed a rókát!
Sikerül is leszedni a Szőröst. Ugrik a róka, de ugrik Szőrös is.
– Szőri! – ordít Tibi.
– Nem tudok lőni!
Szaladok utánuk, de Szőrös miatt nem mertem lőni. Egyetlenegy tiszta helyzet volt, de akkor is Szőri egyméterre lehetett a komától, nem vállaltam!
Természetesen Szőri utánament a rókának, szemmel sokáig követtük őket. Tibi futva érkezett a GAZ-hoz, s mi szedegettük a szétszórt motyót, mert Tibi padlógázzal indult és elviharzott. Ott álltunk öten. Feri könnyeivel küszködött, Misi is csavargatta a nyakát. Laci vallatott, miért nem lőttem, aztán Csókos vágott közbe, hogy nem hiszi, hogy tudtam volna lőni, mert ő a hátam mögött állt végig, s abból a szögből feltételezhető, hogy Szőri is kapott volna. A távcsöveinkkel egyszer csak Szőrit véljük felfedezni, aki galoppozik a saját csapáján. Nemsokára Tibi is ott állt, s folytattuk a munkát. A kotorék nagyon érdekesen folytatódott. Kettéágazott és két szukát valamint tizenegy kölyköt találtunk odalenn.
Délután Misához – ahogy Tibi hívta gyerekkori felnőtt cimboráját – mentünk, mert már annyit beszélt Brumiról, hogy majd kiszúrta a kíváncsiság az oldalunkat.
A tanya Székkutastól nem messze fekszik, a műúttól ötszáz méterre. Erdészszívemnek gyönyörködtető látvány volt a tanyabejáró mellett a telepített gyümölcsös, s a szakszerűen bekötözött törzs. Az udvaron jó tanyához illően veszedelmesen vicsorgó kutyák fogadtak bennünket. Kiszálltunk. Mosolygós asszonyka fogad bennünket, s Misi hatalmas cuppanós puszit kap, amit mi egytől-egyig megmosolygunk, Misi pedig belevörösödik. Az udvaron méltóságteljesen pávák lépkednek.
– Anyu készítenél a fiúknak valamit!
– Hogyne!
Mi hevesen ellenkezünk, hogy ne fáradjanak, de nem sokat ér. Szóval ballagunk hátra, s egy remek kis boxban egy érdekesen elvágott hordó fekszik. Misi kinyitja az ajtót.
– Brumika! – kiált, s egy csodaszép borz ugrik elő. Egyenesen Misinek rohan. Misi simogatja a jószágot.
– Csak az a baj, hogy nem tudok neki párt szerezni – panaszkodik, s úgy látszik, ezen a héten minden kívánságunk teljesül, de ne vágjunk a dolgok elé.
Bekéredzkedtem én is, mert gyerekkoromban olvastam egy könyvet, amiben egy borzról írtak. Én Fridolint úgy megkedveltem, hogy a mai napig szeretem ezeket az állatokat. Sokszor megfigyeltem őket, mókás alakok.
Bent vagyok tehát Brumi lakhelyén. Először megszimatol, hagyja, hogy megsimogassam, hasát is vakartatja, majd hirtelen felugrik, s még ha finoman is, de megkóstolja a nadrágom. Nekem se kellett több, látva a kitátott álkapcát azonnal söpörtem ki. Mivel én már nem voltam bent, Misivel akart játszani, de ő sem vette jó néven, így hát kijöttünk, s magára hagytuk.
Egy tálcán szalámit, kenyeret és pogácsát kaptunk. A másik tálcáról házi pálinkát és bort öntöttek nekünk. Misi majdnem megsértődött, hogy nem iszom, mire Csókos kimentett, hogy belém amúgy is kár, inkább majd megisszák ők. Természetesen nem itták meg a részem.
Ott falatozgatunk az udvaron, s Misi belevág:
– Nem volt ám mindig ketrecben, csak egyik este látom, amikor hazajövök, hogy tiszta vér a fehér fal, meg szerteszét van szórva egy kacsámnak a tolla, a szerencsétlen jószág meg itt feküdt. Ej, nagyon amatőr gyilkosság történt – csavar megint egyet a fején Misi – Brumi volt az biztos. Gondoltam megnézem – közben felhúzza szemöldökét –, de nem volt a helyén. Sajnálták is a gyerekek, hogy nincs meg. No aztán az egyik éjjel kinézek az ablakon… – levegőt vesz – azt hittem kísértetet látok. A holdfényben az asszony ugrált fehér hálóingben. – Ekkor már látom, csúnyán néz Misire a neje. Mi pedig jóízűen falatozunk. – Hát nem hazajött a mocsok! – emeli fel hangját Misi. – Oszt az asszony bokáját akarta megharapni. – Megcsillan a szemem, no ezért jöttél te is ki az előbb olyan szaporán a bokszból –, de nem szólok.
Annyira nem merünk nevetni, inkább poharainkat, nézegetjük. Laci borát ízlelgeti. Látom ám, hogy Misi neje csípőre vágja a kezét – no itt valami lesz!
– Misi, aztán arról nem beszélsz amikor meg akartad fogni a nyáron?
Misi már vakarja is a fejét, de felesége folytatja!
– Tudod, amikor kint a napon a kádba melegítetted a vizet, aztán Brumi előjött. Oszt purdén rohangáltál a borzod után? Na emlékszel, ugye, hogy emlékszel?
De ekkor már tombol a társaság, élünkön a komoly kollegákkal.
– Mi meg itt figyeltünk a gyerekekkel! – s int az ajtó felé.
A kedélyek hamar elültek, mi megköszöntük a vendéglátást, s cuppanós puszi sem maradt el, amit Misi az előbbi kacagás után úgy láttam, most kihagyott volna. Sokáig kint állt az udvaron a neje.
Csak azt nem értettem milyen állványról beszéltek…de ez is kiderül majd.

Estére nem kell hazamennünk. Most először megkapjuk a vadászházat. Nagyon gyönyörű. Új fürdőszobával, konyhával, két méter hosszú cserépkályhával. A biliárdasztal meg hab a tortán! Mivel érdemeltük ki? Előttünk nem kapta meg senki, mi meg nem is kértük… A házigazdáktól megkaptuk a kulcsokat, s köd előttük köd utánunk. Megmosakodunk, átöltözünk, begyújtunk, mert az éjjel hideg van. Aztán nézzünk körül! Bepattanunk az autóba. Székkutason minden kocsma bezárt. Nem volt mit tenni, elmentünk Orosházára. Ezeket a srácokat azért bírom, mert megisznak egy-két sört, aztán kész. Egy becsületsüllyesztőben aztán csocsózunk, ám az éhség hazakerget bennünket, s mintha az anyák is megéreznék, hogy csavargunk, egymás után csörögnek a mobilok, amit idősebb vadászoktól átvéve, távpóráznak hívok. Nekem szerencsére nem kellett megmondanom az igazat, mert a szülői ellenőrzés már a vadászházban ért. Ám Misiéknek füllenteni kellett, hogy az otthoniak nyugodtan aludjanak.
A három vadőr úr három zacskót hagyott itt nekünk. Az elsőben, házi sajttal, a másodikban egy szál szalámival, harmadikban egy gyönyörű ropogós kenyérrel, két sörrel s nekem egy üdítővel találkoztunk Nagyon figyelmesek. Mindent kitettünk az asztalra. A magunk ennivalójához hozzá sem nyúltunk. A sajt fejedelmi volt, a szalámi pedig gyengén csípős, s érzett rajta egy kis kömény. Nagyokat szuszogtunk. Nekem nem jutott ágy, de örültem is neki, mert így két padon a cserépkályha mellett, nekivetett derékkel vackoltam el magam. Jobban örültem ennek, mert a biharugrai búbos kemence jutott az eszembe, aminek padkáján nagyokat sziesztáztam kicsi koromban, onnan figyeltem az ablak előtti madáretetőt hóesésben. S mindeközben egy hatalmas szelet kemencében sült tejfeles lángo(u)st (ahogy otthon valamikor szegény nagymamám mondta) majszoltam.
A jóllakottság és a meleg ellenére sem tudtunk elaludni, a sok új élmény, a jó levegő, s talán a hely szokatlansága okozta ezt. Így hát beszélgettünk, s ismét megéheztünk! Kenyeret szeltem, az udvaron láttam még nappal egy köteg drótot, abból sütőt hajtogattam, s nekiálltam csak úgy a parázson pirítóst sütni. A táskámból egy üveg áfonyalekvár került elő. A forró pirítóst nem kellett kínálnom. Csendesen ropogtattunk. A csapat falánkságát ám csak nem tudtam meggyőzni, így jó néhány tojást is beletettem az izzó parázsba. No, kikerekedett ám barátaim szeme, de rövidesen egymás kezéből kérték el a sót, mert anélkül nem jó a parázstojás.
Mindhárman a nagy kályha ajtaja felé bámultunk. Idetolták már Laciék is az ágyaikat. Csendben figyeltünk, hogy fut végig néha-néha a láng a parázson harapnivaló után kutatva. Aztán Csókos is, Laci is, egy hosszú pillantás után álomba szenderül. Becsukom a kályha ajtaját, nekivetem a hátam meleg oldalának és alaposan beburkolózom. Jó éjszakát!

Az ablakon egy mosolygós arc kandikál be. Megdörzsölöm a szemem… Misi az!
– Srácok elaludtunk!
Mindenki egyszerre kel fel. Azonnal a szemetet gyűjtjük, mezítláb a kövön rohangálva rendezzük vissza a hatalmas szobát. Libasorban közelítjük meg a gangon át a fürdőt. A három jóbarát csak mosolyog, Misi elkezd súrolni valamit. Tehát erre kellett az állvány! Valamit főzni akarnak. Míg Csókos bent vacakolt a tükör előtt, addig Lacival kint a kerti csapnál megmosdunk és fogat mosunk, mintha bálba mennénk, no de hát…
Kigördülünk az udvarról. Számtalan kotorékot dúlunk fel. Szebbnél-szebb lövések dörrennek el. Csókos karikára lőtte rókáját szép vadászias távolságból.
Egy tanya melléképületének a romján ülök. Csokit, a német vizslámat apu hozta el, mert ment Békéscsabára, s kértem, ha úgyis erre jár....
Itt ül a lábam mellett. A tanya Tibi rokonságának tulajdonában áll. Szőri extázisba esve őrjöng! Tibi biztatja. Balfelől Csókos áll, háthaugrik. A mező felől egy fácánkakas tart alacsonyan pont felém. Levágódik, Csoki meredten figyeli, s rögtön utána egy ölyv érkezik. Ahogy észrevesz, éles kanyarban fordul meg és távolodik. Csókos futva érkezik.
– Láttad?
– Láttam, s nézd csak!
A fácánkakas a drótkerítésnél beszorult. Nem tudom, hogy melyikük állta meg a vadat, Csókos-e vagy Csoki, de egyikük se szólalt meg. Nem mintha Csokitól elvárnám, hogy más előtt beszéljen, de mégis…
Aztán nehezen, de kiszabadult a kakas és kakatolva elszállt.
Alkonyodott, s mi kerültünk még egyet. Vizslámat beültettem hátra, s előzetes engedéllyel a GAZ jobb első sárvédőjére kiültem. Puskám megtörve feküdt ölemben. Az ébredő tavaszi rét szaga megfogta az embert. A vízivilág minden képviselője itt van. Az autó csendesen gurul végig a még éppen járható úton a nagy rétség határán. Tibi halkan kiszól a felnyitott szélvédő alól:
– Peti, itt a bölömbika!
S tényleg, néhány méterre égnek álló csőrrel, kimeredt szemmel figyel ránk. Meg sem moccan. A tolla teljesen kielégíti a mimikri fogalmát.
Előrepillantva azonban barnás dolog indult meg, úgy húsz méterre. Egy róka volt. A spektívvel hosszasan figyelte a pusztában Tibi, hogy hol tűnik el.
Mi pedig tovább gurulunk. Számolgatom magamban, hány rókát is fogtunk? Hetvenkettőt vagy hetvenhármat? Amikor Tibi ismét kiszól:
– Peti, töltsél be, az árokban egy macska figyel. – Tibi meg is áll, leszállok, betöltök. Elindulok. Meglőhetném így is, de hátha mozdul. Na most elindult, durr! Az öreg tizenkettes duplapuskám elbömbölte magát!
Megvan. Szaladok érte. Vizslámmal sem lehet bírni.
Feldobom a platóra, s Tibi nem is megy messzire, mikor ismét megáll. Nem száll már ki senki, elfáradtunk. A lámpával bevilágít az átereszbe. Rutineljárásnak tűnik, aztán kezembe nyomja a lámpát, nézzem én is meg, Fogadom tudja, mi van, bent, csak tanítani akar. Lássuk!
Felpattintottam a lámpát, s mit látok? Egy újabb Fridolint!
– Tibi, ez egy borz!
– Ugye milyen kis csíkos?
Több se kellett a bandának, mindenki leugrált. Ott tanakodunk, mitévők legyünk, amikor Tibi kitalálja, fogjuk meg Misa borzának! Eldugaszoltuk a kijáratot. Hárman ott maradtak, s mi meg elszáguldottunk ládacsapdáért. Az udvaron egy nagy bogrács kakaspörkölt várakozott, még tűzön. Míg én a pörkölt láttán a borzot felejtettem el, addig Misi pont fordítva. Hiába, csak összefutott a nyál a számbam, s csak a „pörcűtre” tudtam koncentrálni.
Kint a feladat egyszerűnek tűnt. Csapdát felállítani, Szőröst beengedni, s kész! Irány kajálni!
Mondanom sem kell, nem így történt. Szőrös jó pár pofon után őrjöngött, de a borz csak nem ugrott. Az átereszbe világítva láttam, ahogy a borz hátat fordít a kutyának, s ösztönösen kaparni kezdett. Igen ám, de a beton átereszben most Szőri megúszta az élve eltemetést, mi pedig megcsodáltuk ezt élőben. Tényleg így bánna el a kutyával. Az eset annyira tanulságos volt, hogy a vadászaink is megcsodálták. A körme pedig csak úgy serceget a borznak, ahogy kapart. Ekkor előkerült egy bunkós szerszám, amivel aztán az átereszt addig döngettük, míg be nem tört. Persze ezt a lyukat nem mondtuk el a gazdának, mert haját tépte volna, de nem volt más lehetőségünk. Ezeken a lyukakon a borz urat – később kiderült, hogy hím – megpiszkáltuk. Ezt végképp nem állhatta s kiugrott. Megvan! Egy élő borz! A várakozásainkat azonban nem elégítette ki, mert nem akart kiszabadulni. Csak nyugodtan feküdt. Mindenki nagyon örült, szerintem a családapa Misi ujjongott a legjobban.
Ja, míg el nem felejtem, ott tanakodunk, hogy is lehetne megállapítani a nemét, amikor Laci lefekszik, s mondja, billentsék meg a ketrecet. Sehogyse ment, a borz minduntalan forgott. Aztán Tibinek jött a mentőötlete, emeljük fel ládástul, s végre mehettünk enni.
Mire beértünk a forró kakaspörkölt ott gőzölgött a hófehér porcelántálban, hófehér abroszon. Savanyú uborkát és galuskát kaptunk mellé. Eljött a vadászelnök úr is. Hamar rávettek barátaim, hogy vezessek, s koccintás után, most már tényleg ehettünk. A pörköltön néhány cseresznyepaprika figyelt, s már színében is izzott!
Nem szólalt meg senki, csak úgy ropogtattuk a fejedelmi ételt. Hej, de jólesett! A vacsora után még beszélgettünk egy kicsit, de tudtuk, mindenkit vár otthon a családja, s az egész hetet, a vendéglátást megköszönve fájó szívvel búcsúzkodtunk.
A székkutasi vadászgyakorlat azt hiszem mindig a szívem csücskében foglal majd helyet, már csak azért is, mert pavlovi reflex alakult ki nálam. Ugyanis ha meglátok egy borzot, rögtön éhes leszek. Legutoljára egy mátrai lesen kezdtünk halászlevet főzni Kerekes édesapjával az éjszakában, mikor megjelentek a szórón a borzok.

2005. május 6.