A délután kissé vontatottan indult, de erőt vettem magamon és felhívtam Kiss Pityu vadászcimborámat, hogy ugyan menjünk már ki vadászni, hiszen gímünőt lehet lőni ez erdei vadkáros területeket. Mindketten a Jánoshalmi Vadásztársaság tagjai vagyunk, amely Bács-Kiskun megye déli részén található és 14 ezer hektáron gazdálkodunk.

Szerencsére sikerült rávenni vadásztársamat, hogy jöjjön ki velem. Hogy meghozzam a kedvét, igyekeztem olyan helyet megjelölni számára, ahol biztosabb a vad megjelenése. Így esett a választás az úgynevezett Kecskési területrészre, azon belül is az Aranyosi nyiladék déli felére. Itt az erdészetnek olyan telepítései és sarjasai vannak, amiket a szarvasok előszeretettel látogatnak. Ez egy mezőgazdasági területtel – árpatáblával – határos erdőszél, innen nem messze már tanyák és lakott részek találhatók, közel a hajósi kövesút, szóval nem egy igazi csöndes területrésznek mondható.

Ugyanazt a sarjast „ültük el” mindketten, csak Pityu barátom az északi, én pedig a déli végét. Még bőven világosban kiértünk, én elhelyezkedtem, míg Pityu ment tovább. Alighogy eltűnik a sarjas takarásában rezeg a telefonom és közli, hogy már ilyen korán kint volt egy ünő, de megugrott tőle. Ezután elfoglalta helyét. Én is beültem a nyiladék déli felén lévő akácosba, mert ott jobb takarásom volt. Nézelődtem és hallgatóztam, de nagyvad nem mozdult.

Egyszer aztán – még mindig világosban – megint rezeg a telefonom. Ismét Pityu volt, aki hitetlenkedve mesélte, hogy majdnem ráugrott egy szarvas a sarjasból, úgy szaladt ki, mint akit űznek. A szél jó volt, takarásban ült, így nem értette az egészet. Ekkor megbeszéltük, hogy felül a vadkáros telepítés szélén lévő lesre, mert a földön ücsörgést ezek után már nem tartotta megfelelőnek. Úgy gondolta, lehetséges, hogy odalent tekereg a szél, és emiatt iramodott meg tőle kétszer is szarvas.

Amint ezt megbeszéltük, rá körülbelül tíz percre, hatalmas dörrenéssel szólta el magát az öreg FÉG 7,62-es, ugyanakkor én igen kemény – csonttalálatra utaló – becsapódást hallottam.

Örültem, mert gondoltam, egy jól irányzott nyak-, vagy lapockalövéssel helyben marasztotta az ünőt… …de nem ez történt. Vígan mosolyogva csak annyit mondott a telefonba, hogy „nem szarvast lőttem, hanem egy sakált…!” Na mondom, ne hülyéskedj már! Itt kint az erdő szélén, a jó sűrűktől távol, a tanyáktól, kövesúttól nem messze???

Mivel a lövés eldördült, így indulásban egyeztünk meg. Pár perc múlva már hallottam is, ahogyan zihálva közeledik a dűlőúton, maga mögött húzva a szép aranysakált. Amikor odaért letette, és immáron ketten csodáltuk meg a „nádi toportyánt”, ahogy valaha nevezték őkelmét. Egy kifejlett, idén már kölyköket is szoptató szuka volt előttünk.

Pityu komám elmondta, hogy alighogy felült a lesre, a dűlőúton észak felé nézve egy ballagó rókának nézte először a sakált, így rácincogott, amire az azonnal meg is fordult, és kb. 35–40 m-re szemben állt az úton. Barátom azonnal lőtt, így szemből kissé rézsútosan kapta el a 11,7 grammos Privi Partizan, amely a lapockát törve távozott. Ezért hallottam igen kemény becsapódást. Szóval szarvas helyett sakál került terítékre, de nem bánta egyikünk sem, mert kivételes szerencse volt területünk ilyen szélső részén sakállal találkozni.

Egyébként esett már nálunk 6-7 darab aranysakál, de azok főként a Gemenccel és a KEFAG Rt.-vel határos leseken kerültek terítékre, ennyire kint még nem találkoztunk ezekkel a ragadozókkal. Hát így lett a vadkáros szarvasokból cimborám első sakálja, aminek én is tiszta szívből örültem.

Kiss Pityu barátom élete első sakáljával!

2005. július 17.