 |
Faragó
Zoltán: Pár évvel ezelőtt, amikor a Nógrád Megyei Millenniumi Vadászati Almanach történeti részének megírásához elkezdtem az anyaggyűjtést, számos olyan adathoz és fotómásolathoz hozzájutottam, amelyek végül hely hiányában nem, vagy csak rövid utalással kerülhettek a kötetbe. Nagyrészt kimaradtak például a történelmi Nógrád vármegye – a trianoni diktátum után csak a nagyobbik fele, 56 százaléka maradt Magyarországon – fellelt adatai is. Az első helyen a természeti adottságokon alapuló vadászatot azonban nem nagyon lehet mesterséges határokkal elválasztva vizsgálni! Ami a muflon hazai telepítését illeti, a ma szlovákiai Nyitra vármegyében 1868–69-ben lezajlott első vadászati honosításról, illetve a füzérradványi (1901) parádi (1923–24) több publikáció is napvilágot látott már. A Nógrád megye északkeleti csücskében fekvő Mátraszele azonban szinte ismeretlen e nagyvadfaj meghonosításának történetében, tegyük hozzá, méltatlanul. Maga a község – nevének előtagjával ellentétben – a Medves-vidék települése. Egykor viszonylag kis területű, de igen népes muflonállománynak otthont adó vadaskertje volt. Visszaemlékezések szerint valamikor az 1920-as évek elején alakították ki Mátraszele határában, a Pallag (parlag) nevű területrészen a muflonkertet. A ma már Salgótarjánhoz tartozó Zagyvarónán élő Varga Ferenc gyermekkorában szüleivel és testvérével együtt a községben lakott, édesapja, id. Varga Ferenc erdészként dolgozott itt, az erdőgazdálkodás és a vadásztatás mellett feladatai közé tartozott a muflonok és a kert gondozása is. Visszaemlékezései szerint a muflonkert területe 70 hold volt. Nem derült ki, hogy magyar vagy katasztrális, így a régi kert pontos kiterjedése sem ismert, de mérete ezek szerint 30 vagy 40 hektár körül lehetett. Valamikor az 1940-es évek legelején azonban jelentős bővítést hajtottak végre rajta, azt nem sikerült kideríteni, hogy mekkorát. Az eredeti területet nagy részét erdő borította, főleg akác. Emellett a kert egy kisebb darabja legelő volt, illetve parlagon hagyott szántóföld is tartozott hozzá. (Ezért is hívták úgy a területet, hogy Pallag.) Egy árokban pedig forrás is fakadt, ami az állatok ivóvízellátását biztosította. Varga Ferenc visszaemlékezése szerint a muflonok szívesen tartózkodtak a legelőn.
Az állatok gondozásában az erdész és a családja is részt vett, illetve
igény szerint, nagyobb munkák, az ellátáshoz szükséges szállítás esetén
helybeli napszámosok is. A kerítésen kívül nagy méretű pajtát építettek,
ebben helyezték el a muflonok téli takarmányát. Alapvetően lóhereszénával
etették őket, de ma már egészen különlegesnek tűnő módon is gondoskodtak
ellátásukról. Úgynevezett lombgallyat is készítettek számukra. Ez úgy
történt, hogy leveles tölgylombokat kévékbe kötöttek, megszárítottak,
majd száraz helyen télire eltárolták. Varga Ferenc így emlékezik erre: A mátraszelei muflonkerti vadászatokat a két, az 1940-es évek elejéről fennmaradt fénykép is bizonyítja.
A fotó 1941 november 25-én készült Mátraszelén. A középen álló férfi az elejtő, a Salgótarjáni Kőszénbánya Tröszt egyik vezető munkatársa, Palla főmérnök. A muflonfejet balról Donászi Ferenc főerdész tartja, jobbról pedig adatközlőnk édesapja, Varga Ferenc. A kép jobb szélén álló férfi nevét is tudjuk: Sági Béla erdész. A bal szélen álló, sapkás férfi a főmérnök sofőrje.
A
kert a második világháború végén semmisült meg, amire Varga Ferenc így
emlékezik vissza: Varga Ferenc utóbbi megjegyzéséhez érdemes hozzáfűzni egy gondolatot. A muflon mozgáskörzete igen kicsi a többi nagyvadéhoz képest, legfeljebb öt kilométer átmérőjű körön belül leéli egész életét, ha az állomány gyarapszik, a számára alkalmas élőhelyeken terjeszkedik ugyan, de nem vándorol. Fentieket kutatások támasztják alá, akárcsak azt, hogy az állomány tulajdonképpen önszabályozó, azaz nagyobb állománysűrűség esetén a paraziták szaporodása miatt nagyobb az elhullás is. Egy vadaskerti állomány, ami szűk területhez, az ott rendszeres élelemforráshoz szokott, elképzelhető, hogy még kevesebb hajlandóságot mutat új élőhelyek elfoglalására. A háborús viszonyok azonban teremthetettek a szokásostól eltérő helyzetet. A Medves-vidék, a Mátra és Bükk között hullámzó Heves-Borsodi-dombság – a Palócföldön Óbükk néven ismerik – alkalmas élőhely a muflon számára, rajta keresztül Mátraszele és a Bükk-hegység nyugati pereméig leküzdendő, legfeljebb 10–15 kilométer talán nem elképzelhetetlen még az eredeti élőhelyéhez ragaszkodó muflon számára sem. Mátraszelétől a Mátra-hegység persze nem esik messze, de a Zagyva-völgy választja el a két vidéket, aljában falvakkal (1944–45-ben persze még közel sem akkora belterületekkel, mint ma), köz- és vasúttal, ráadásul kiterjedt nádasokkal, mocsaras rétekkel. A mátraszelei muflonok valószínűleg szívesebben húzódtak az Ivád-Pétervására-Bükkszék vonal kiterjedt erdein keresztül a Bükk felé. Persze nem zárható ki annak lehetősége sem, hogy a Mátrába 1923–24-ben betelepített muflonok vándoroltak át a hirtelen megnövekedett zavarás miatt a Bükkbe. Akárhogyan is volt, már az is meglepetés, hogy a muflonok nem estek áldozatul a háború és az utána következő zűrzavaros hónapok pusztításainak... A szakirodalom szerint a második világháborút körülbelül 80–100 magyarországi muflon élte túl. (A mai Magyarország területére kell érteni az adatot!) Varga Ferenc adatai alapján ezt a létszámot érdemes felülvizsgálni. A Bükk felé tartó, feltételezett útvonalon nagy lehetett az elhullás, az orvvadászok, a katonák, a katonaszökevények is lőhették őket, de az eddig feltételezettel szemben mégiscsak lényegesen több egyed alapozhatta meg a háború utáni hazai muflonállományt.
|
2005. XII. 11. |
