Vadászatról, vadgazdálkodásról

Vadgazdamérnök-hallgató hivatásos vadász véleménye a szarvasbőgésről, a szarvasról és a vadásztatásról, a vadgazdálkodásunk jövőjéről, a vadásztársaságokról, az erdészetekről, valamint még sok minden másról…

Veszprém megyében dolgozom egy hazai viszonylatban nagyon kis területű nagyvadas vadásztársaságnál, mint hivatásos vadász, mellette Gödöllőn harmadéves levelezős vadgazdamérnök-hallgató vagyok. Tizenkilenc éve állok szoros kapcsolatban a vadgazdálkodással, édesapám mellett, aki szintén hivatásos vadász, hatéves korom óta széleskörű rálátást valamint sok tapasztalatot szereztem a téma tekintetében. Visszaemlékezve 1986-ra, amikor először voltam vadászni, és az azóta eltelt csaknem húsz esztendőre, úgy látom, hogy 2005-ben értünk el arra a pontra, amikortól a legrosszabb irányba fordulhat vadgazdálkodásunk, a magyar vadászat. A 2007-es év stratégiai fontosságú lehet…

Kezdeném azzal, hogy a Veszprém Megyei Trófeabíráló Bizottságnál 2005. szeptember 14-ig mindösszesen csak 23 gímbika trófeát bíráltattak el. Ez a szám az előző évek azonos időszakában ennél több szokott lenni, de hogy a folytatás miért sikerült olyan gyengén, arra próbálok most választ adni több hivatásosvadász-kolléga megkérdezése és saját megfigyeléseim alapján. Működési területünk közel 80 000 hektárt érint, beleértve állami erdészeti és vadásztársasági területeket is (Veszprém megye legjobb adottságú nagyvadas területeiről van szó: Nyugat-Bakony, Bakonyalja és Somló környéke). A következő a meglátásom az idei bőgéssel, és általában a gímszarvassal kapcsolatban.

A nyári előkészületek után augusztus második felében minden a szokásos módon indult. Területek lezárása, majd a folyamatos megfigyelések az első vendégek érkezéséig. Mint mindig, most is nagy bizakodással vágtunk neki az idénynek, és alig vártuk, hogy megpillantsuk az első területet foglaló bikákat, a szürkületben kiváltó tarvadcsapatokat, meghalljuk az első bőgést. Ezzel szemben az egyik kolléga például tíznapi folyamatos hajnali és esti megfigyelései során egyetlen tarvadat sem látott.

Arra gondoltunk, hogy a sok csapadék következtében magasra nőtt kukoricában elveszik a vad, és a dús vegetáció adta korlátlan táplálék miatt kevésbé látható a jelenléte. Várjunk hát türelemmel, ha eljön az ideje, akkor majd megindul a mozgás. Ám valahogy az is furcsa volt a szemnek, hogy az erdőkben és erdőszéleken hiányoztak a bikák aktivitását jelző lehántolt fák, illetve csak helyenként lehetett egyet-egyet látni. Összességében csak fiatal bikák és kisebb 2–5, esetleg 7 egyedet számláló tarvadcsapatok mozgolódtak.

Bikarudli (2 csapos, 1 ígéretes villás második agancsával, 1 selejt villás harmadik agancsával, 1 fiatal, hasonló korú, páratlan 10-es és egy középkorú, gyönyörű, kímélendő páros 16-os, 7–8 kg közötti ). Bíztató volt ezeket a bikákat látni augusztusban. Valójában csak egyik volt lőhető közülük, de végül több ígéretes bika is terítékre került…

Aztán megérkeztek szeptember elsejével a bérvadászok… Még bőgést sem, vagy csak ritkán hallottunk, és több csoport is úgy távozott a 3–5 napos vadászat után, hogy bikát nem is látott. A jelenlegi helyzet a fő bőgési időszakban a következő: Egyöntetű vélemény, hogy nincs tarvad, legalábbis kevés. A bőgés teljesen rapszodikus, többnyire későn indul, és túl korán, még az igazi lővilág előtt abbamarad. Este semmi, reggel tűrhető, vagy épp fordítva…. Előfordul, hogy egyedül látunk ünőt, illetve hogy a borját vezető tehenet fiatal, körülbelül három-négy éves bika kísérgeti. Öreg, golyóérett bika csak elvétve akad, leginkább a fiatal és középkorosztály vitézkedik.

A helyzetet legjobban jellemző kép: szeptember 15-én végre jó bőgést hallottam. Egy kukoricás melletti tarlón öt bika bőgött. Virradat után lassan húzódtak vissza az erdőbe. Már sötétben is láttuk őket, de a világosban kiderült, hogy négy fiatal és egy középkorú bika szórakoztatta egymást, ugyanis egyetlen tarvad sem volt velük, de még a környéken sem. Ez már több mint érdekes, vagy inkább szomorú. Ez a jelenség többhelyütt előfordult a fent említett régióban. Az viszont már csak vadásznaptárakon, a szeptember hónap gyönyörű festményén látható, hogy lővilágnál, bőgve terelgeti 14-18 fős háremét az ereje teljében lévő erős, középkorú vagy öreg bika, miközben csodálatos színjátékot produkálnak az őket késérő mellékbikákkal! (igen több bikával) együtt. Ilyennel sajnos senki sem találkozott…

A legtöbb meglövetett bika 6–8 éves, és vagy egyedül volt, vagy csak néhány tarvaddal. Már nem csak annak megy híre, ha nagy bika esik, hanem annak is, ha öreg. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ilyen került terítékre. Tavaly is problémás volt a vadásztatás, de még eldöcögött valahogy. Rossz látni a sok ígéretes fiatal és középkorú bikát a terítéken. Büntetés nélkül lőhető bármi, aminek agancsa van. Jó volt a mínusz pontos rendszer. A szarvasnak mindenképp! Sajnos jelenleg bárki vadásztathat, aki több, kevesebb biztonsággal tud trófeasúlyt becsülni. Egyéb szakmai szempontok nincsenek. Kell a bevétel a túléléshez, és a tagoknak nem kerülhet pénzébe a vadászat.

A szeptemberre tervezett kilövendő bikamennyiségnek egyelőre még a felét sem érték el a vadászatra jogosultak. A „bőgésnek” lassan vége, a vendégek elmennek. Mi lesz a folytatás? Az óriási elmaradást az eddiginél sokkal intenzívebb téli vadásztatással próbálják pótolni, ám ez szerintem már a törzsállomány lefejezését fogja jelenteni. Ha ez valóban bekövetkezik, akkor „vadtalan” területekért megy majd a csatározás az üzemtervi ciklus lejárta előtt, és jövő szeptemberben még ennél is siralmasabb lesz a kép.

Valószínűleg a vadkármegelőzési célzattal engedélyezett nyári, idényen kívüli ünőkilövések is hozzájárulnak az egyre gyengébb bőgésekhez. Abban pedig biztos vagyok, hogy célját nem éri el a beavatkozás, ugyanis a végelszámolásnál a vadkárkifizetések folyamán nem csökkent a terítékre hozott ünők által befolyt vadhúsbevétellel egyenesen arányosan a kifizetett vadkárok mértéke. Mindez csak egy plusz vadászati lehetőség, aminek leginkább szeptemberben érezzük hátrányát. Na meg akkor, amikor úgy látjuk, hogy kevés a szarvas.

A gödöllői Szent István Egyetemen készült tanulmány eredménye szerint (Területváltás és a gímszarvas táplálkozásának jellegzetességei egy erdő-mezőgazdasági élőhelyegyüttesben):
„Az erdő-mezőgazdasági élőhelyegyüttesben nem lehet a gímszarvassal területenként egymástól függetlenül gazdálkodni, hanem nagyobb léptékben, átfogó megoldásokban kell gondolkodni. A gímszarvas elsősorban a cserjeszintből táplálkozik, kedvelt táplálékforrásai az itt található fásszárú növényfajok, még a mezőgazdasági területen is. Az ilyen táplálkozófoltok biztosítása a mezőgazdaságban, illetve a cserjeszint meghagyása az erdőben csökkenti a rágási nyomást és így a vadkárt a megóvandó erdei fő fafajon, vagy a mezőgazdaságban termesztett növényeken. A kultúrnövények fogyasztásának minimális mértéke a mezőgazdaságban, illetve a mezőgazdasági táplálék rosszabb minősége azt mutatja, hogy nem a kultúrnövények fogyasztása elsődlegesen az, ami vonzó hatást jelent az erdőből kiváltó gímszarvasok számára, hanem a területváltás okát valószínűleg más tényezők szerepével (elsősorban szociális hatások) magyarázhatjuk.” (Katona Krisztián, Szemethy László és m.tsai).

Abban biztosan egyetértünk, hogy a tehenekkel ellentétben az ünők nem összehangolt üzekedése elnyújtja, meghosszabbítja és aktívabbá teszi a szarvasbőgést. A fokozott vadászat például ugyanúgy a nagyobb szarvascsapatok kialakulását eredményezi, mint más zavaró tényezők. Konkrétan gondolok itt a falopásokra, illegális vágásokra, gombagyűjtésre, agancsozásra, orvvadászatra, és a rosszul ütemezett erdőgazdálkodási munkákra is, amelyek mind növelik a vadászterület, ezáltal a vad zaklatottságát. Mindezek következtében a szarvas sokat kényszerül vándorolni, ami megnövekedett energiaigényt jelent, és ez a zaklatottsággal együtt nagyobb erdei vadkárt is generál, mivel a szarvas a beállóhelyein és a nyugalmat jelentő sűrűkben, fiatal erdősítésekben kénytelen táplálkozni, és emellett minden olyan helyen, ahol egy talpalatnyi maradása van.

Dr. Náhlik András: A vadrágás okai és csökkentésének lehetőségei című tanulmányában (www.vadasz.info.hu) egy tudományosan is alátámasztott és megszívlelendő gondolatsort találunk:
„Kerüljük a terület indokolatlan zavarását, és igyekezzünk a tarvadapasztást minél előbb elvégezni. Ugyanis a télvégi időszakban – különösen hómentes viszonyok mellett – amikor a szarvas már felélte energiatartalékait, és a táplálékkínálat is kisebb, a rágáskár bekövetkezte még valószínűbb. Még a borjúselejtezést sem célszerű februárra hagyni, akkor sem, ha nagyobb lesz a húsbevételünk, az ugyanis ismét csak a kár növekedését eredményezheti. Nem is elsősorban azért, mert több borjú többet rág, hanem a csapatképzési hajlandóság növekedése miatt.”

Térségünkben 1996-ban előfordult, hogy a vadászati hatóság időszakos vadászati korlátozást vezetett be a kímélet nélkül túlhasznosított vadállomány védelme érdekében. Akkor is hasonló lehetett a helyzet a mostanihoz, és eltelt pár év, miután kíméletes hasznosítással és gondos munkával ismét élet- és piacképes vadállomány élt erdeinkben, ami néhány év virágzást, sikereket hozott. Idén több vendég szájából személyesen hallottam, hogy jövőre nem jön vissza. Inkább elmegy máshová. Az amúgy is gondokkal küszködő vadászatra jogosultak talán épp ezért kényszerülnek jóval ár alatt értékesíteni vadászataikat, mert már úgy kell vendéget fogni.

Összefogás hiányában a pillanatnyi kényszer, az erdész-agrár lobbi, valamint az egyre vadkárérzékenyebb mezőgazdaság jóval nagyobb erőt képvisel. Nem meghatározó piaci szereplő saját területén a vadászat-vadgazdálkodás. Kellene már az a bizonyos Nemzeti Vadgazdálkodási Stratégia.

Vadkár	1980	1982	1984	1986	1988	1990	1992	1994	1996	1998	2000	2005
Mezőgazdasági	75	84	109	124	144	360	365	400	820	750	980	1483
Erdei	45	48	63	58	154	70	100	120	130	120	110	183
Összesen:	120	132	172	182	298	430	465	520	950	870	1090	1676

Azok a vadászatra jogosultak, akik nem érzékelik a kialakult helyzet jelentőségét, és nem hajlandóak végre a vad érdekében is áldozni valamit, a saját maguk által állított csapdába fognak esni. A vadászat drágább lesz, mint valaha, és csak az művelje, aki tud adni és még egyszer adni valamit a vadnak, mielőtt visszakap valamit! A vad nemzeti kincsünk, a vadgazdálkodás és vadászat pedig, az aktív, cselekvő természetvédelem szerves része. A jelenleg haldokló vadásztársasági rendszer a vadból próbálja finanszírozni a működési költségeit, óriási csapást mérve ezzel a hazai vadállományra. A szemléletváltás már régóta időszerű lenne, ahol az elsődleges alapelv az élőhellyel és a vaddal, a vadért való gazdálkodás, aminek fel kellene váltania a vadból a vad ellen működő rendszert.

Kollégáimmal együtt megfogadtuk, hogy az idei szezonban csakis sérült vagy láthatóan beteg szarvast fogunk elejteni, máskülönben nem emelünk fegyvert a szaporulat fenntartásáért elsődlegesen felelős nőivarú egyedekre. Talán még akkor sem, ha azt munkáltatónk utasításban adja ki...

Ez a kérdés önmagában is megérne egy külön tanulmányt, így most csak néhány helyi jellemzőt emelnék ki a szemléletesség kedvéért. Szándékosan nem nevezem meg a pontos helyet, és erdőgazdálkodót sem.

1997-ben, amikor a jelenlegi üzemtervi ciklus elkezdődött, a szóban forgó vadásztársaság területén 30 km volt az erdőgazdálkodási vadvédelmi kerítések hossza. Ez a szám azóta csaknem megduplázódott, hisz mára 52 km kerítés húzódik az erdőkben. Úgy gondolom, hogy bármilyen magyarázkodás nélkül is beszédes ez a számadat a hozzáértő számára. Annak tudatában azonban még inkább érdekes, hogy abban a bizonyos erdőben több olyan kerítés is található, amelyek 16–17 éve állnak lebontatlanul, vad sosem járt bennük, és belül 10–20% körüli borítottságban található meg csak az alig 1-2 méteresre megnőtt tölgyújulat. Hogy erdőgazdálkodási hibáról, vagy a klimatikus változás okozta mikroklíma megváltozásáról van-e szó, ez jó kérdés, de az nem kérdéses, hogy ennek minden hátrányát a vad és a vadásztársaság viseli.

A másik nagyon szörnyű jelenség, hogy folyamatban lévő 9–12 év körüli elegyes cseres, tölgyes, gyertyános erdőfelújítást kerítenek be azért, mert néhány vad által intenzívebben használt foltban ritkább az állomány, és kisebb 100–500 négyzetméteres tisztások alakultak ki, amelyek az ökológiai szemléletű erdőfelújításban nem ismeretlenek. Egyébként az erdő már rég kinőtt a vad szájából. Kiváló búvó/táplálkozó helyet biztosít, a vad megszokta és előszeretettel használja. Épp ezért az útjába állított kerítés nem jelent számára akadályt, továbbra is ott tartózkodik, és előszeretettel táplálkozik a számára legzsengébb falatot nyújtó néhány száz pótolt csemetéből, ami épp a kerítés miatt halálra van ítélve. Ez a kerítés még legalább tíz évig lehet a vadászterület további ékessége, és az erdőgazdálkodó büszkesége. Mellesleg lőttek már szarvasbőgésben ebbe a drótba gabalyodott, haláltusáját vívó bikát… Már alig talál magának fiatalos beállóhelyet a szarvas, hisz az automatikusan be van kerítve.

Külön rossz hír a vadgazdálkodók számára, hogy pályázni lehet az EU-s forrásokra is, így most már támogatottan teljesedhet ki a kerítésépítési láz.
„Nem kerülhetjük el azonban minden esetben a kerítésépítést, még kis vadsűrűség esetén is lesznek fokozottan használt, és ezért károsított erdőrészek. Az „erdőrészlet szintű”, nagyobb odafigyeléssel végzett erdő- és nagyvadgazdálkodás azonban akár áttörést is hozhat eddigi gyakorlatunkhoz képest anélkül, hogy nemkívánatos drasztikus beavatkozásokkal kellene ismét a nagyvadállomány mennyiségét és minőségét lerontani. Feltételes módot használtam azért, mert tapasztalatom szerint szélsőségesen nagy állománynagyság mellett a kár mértékének meghatározója a vadsűrűség lesz, és ekkor már tényleg csak a kerítésépítés használ. Ezen területek száma azonban nem olyan nagy, hogy emiatt országos szintű állománycsökkentési kampányt kellene indítani.” (Dr. Náhlik András: A vadrágás okai és csökkentésének lehetőségei)

A bírálat szerint 7 éves!!!, 7,38 kg, bronzérem.
4-es 5-ös koronás, gyönyörű bika fekszik a terítéken.
No comment

Véleményem szerint (néhány kirívó esettől eltekintve) ha Magyarországon „egy mozdulattal” eltávolítanánk erdeinkből a kerítéseket, megszűnhetne az örökös vadkárprobléma. Ha egy kisebb létszámú, de magasabb, jobb minőségű vadállomány fenntartása és kezelése a cél, akkor ahhoz biztosítani kell a minőségi munka alapját nyújtó környezetet és feltételeket is. Ez a jelenlegi formában nem feltétlenül releváns.

Mindnyájunkban kérdések sora fogalmazódik meg. Szerintem tudjuk is, hogy mi lehetne a helyes megoldás, csak valahogy azt szeretnénk, ha a problémát más oldaná meg helyettünk. Magyarországon hagyományai vannak a vadgazdálkodásnak, és olyan eredményeket sikerült felmutatni, amelyekre méltán lehetünk büszkék. Viszont jó lenne végre megint tenni valamit, amíg nem késő, mert a múltból nem élhetünk tovább. Egy, a maga nemében egyedülálló, teljes vertikumú vadgazdálkodási képzési rendszert sikerült létrehozni, ahol egy szakmailag felkészült és elhivatott fiatal feltörekvő réteg szeretne lehetőséget kapni arra, hogy tudásával és tettvágyával hozzájárulhasson ahhoz, hogy ismét rangjára emelkedhessen a magyar vadgazdálkodás. Sok múlik majd a törvényhozáson. Remélem, lesz rá lehetőségünk!!!

Néhány aktuális számadattal szeretném alátámasztani a fent leírtakat (forrás: Papp László, Veszprém megyei vadászati felügyelő). A tervezett 1485 gímbikából október első hetéig 463 került terítékre. A szakirodalom által javasolt 60–30–10%-os kezelési arányban kellene a terítéket alkotnia a fiatal, a középkorú és az öreg korosztálynak. Az eddig elejtett bikákból 38% fiatal, 55%!!! középkorú és 7% az öreg. Ez az arány azonban még hígulni fog, különösen az öreg korosztálynál, mivel csak október végéig vadászható a golyóra érett bika. A korábbi évhez hasonlóan körülbelül 3%-ot tesz majd ki, ami messze nem megfelelő. (Az egész megyében összesen csak 10 darab 12 éves bika esett!)

A Trófeabíráló Bizottság elmondása alapján az előző hét évben nem fordult elő, hogy ilyen nagy arányban kerültek volna középkorú bikák bírálatra. A 463 elbírált bikából 80 kapott volna mínusz pontos minősítést, ha még élne ez a rendszer (de nem él…) Ebből tizenöt –3 pontosra sikeredett volna: 7 éves, 8,5 kg-os bikák!!! Az elmúlt hét év alatt összesen nem volt annyi, mint 2005-ben. A bírálati jegyzőkönyvben viszont szerényen csak az áll, hogy „fejlődőképes”. 199 trófea kapott érmes minősítést (9 arany, 62 ezüst, 128 bronz). A megjegyzés: „nincs hibás kilövés”. Most akkor jó irányba haladunk?

Minőségi kritérium nélkül a korosztályos lelövések betartása megfoghatatlan és értelmetlen. A mostani rendszer csak erősíti a kontraszelekciót. Szankcionálni kellene a kilövéseket. Objektív „játékszabályokat” kellene lefektetni, mert így az egész bírálati rendszer semmit sem ér.

6.3 kg: 8 évesre bírálták, bronzérmet kapott.
A régi mércével mérve talán átment volna a vizsgán…

Érezhetően kevesebb a szarvas. Amíg korábban válogatva vadásztunk/vadásztattunk, addig most gyakorlatilag – enyhe túlzással – ami keresztbe állt, az meg lett lövetve. Mert alig láttunk többet! És nem biztos, hogy kizárólag csak Veszprém megyére érvényesek ezek a negatív tendenciák…!

Számszerűleg nem vagyunk elmaradva az előző évek hasonló időszakához viszonyítva, viszont van itt egy lényeges különbség: a terveknek teljesülni kell, de most már a törzsállomány hasznosítása tudja csak fedezni a hiányt. Mi lesz így jövőre? És azután? Idén a megye 51 vadászatra jogosultjából 8 a fenntartható maximum és a fenntartandó minimum mennyiség közé becsülte a szarvasállományát, egy pedig úgy nyilatkozott, hogy nála már kevesebb van a fenntartandó minimum létszámnál. Ők talán nem a bevételt tervezték meg a várható szükséges kiadásokhoz, hanem megpróbálták valóban megbecsülni a szarvasállományukat! Januárban valószínűleg több százas nagyságrendű „visszakérések” lesznek a kilövési tervekből…

Akik jövőre úgy érzik, hogy a területüket nem tudják megtartani, azok igyekeznek majd minél több „élményt” begyűjteni, ám ezek az adatok nem fognak megjelenni a statisztikákban… Majd csak 2007-ben, a területeken. A 2006-os vadászati év nagy sebeket okozhat. A vaddisznónak legalább két év kell a megújuláshoz, az őznek három-négy esztendő szükséges. De a szarvasnak több kell egy tízéves ciklusnál, különösen akkor, ha nagyon mélyre sikerült „belenyúlni”.

Nem lenne jobb, ha az üzemtervi ciklusok nem csak a különleges rendeltetésű területeken tarthatnának akár tizenhárom évig? Így egyetlen becsületesen tevékenykedő vadászatra jogosult sem láthatja munkájának gyümölcsét (legalábbis a szarvas esetében). Tizenöt éves intervallumban már lehetne komolyan gazdálkodni. Ez csak az én véleményem…?