A Hold ezüst fénye nyári nyugalommal terült el a tájon. Alattunk a barázdákban őzsuta keresgélt. Barátom egyenletes, bár kissé hangos hortyogása diktálta az idő múlásának ütemét. Vadőrként hajnal óta fenn volt, napok óta alig aludt néhány órát, így nem bántam, hogy pihen végre. Disznókat vártunk – de nem jöttek.
Hajnalban beszélgetve sétáltunk az erdei úton és elégedetlenkedve morgott, hogy idestova négy éve járok vadászni hozzá, de még semmi komolyabb vadat nem lőttem. Városi emberként nekem mindahány meghívása felbecsülhetetlen kincs volt. Nem lőttem semmi komolyabbat – no és. Az erdő illata, a sok közös élmény, beszélgetés, vad és madarak százai, miket együtt láttunk, bőségesen kárpótoltak. Hiába emlegettem fel neki, hogy itt lőttem első szajkómat és első rókámat – ami nekem igenis komoly vadászélménynek számít – tántoríthatatlan volt. "El vagyunk átkozva" – állapította meg bólogatva, hogy nyomatékot adjon szavainak.
– Jó! Jövő hónapban éppen pénteken lesz tizenharmadika. Lejövök és megtörjük az átkot. – Zártam le a vitát.
Ebben mosolyogva meg is egyeztünk.

A városi munka monoton zakatolásában gyorsan elrepült a három hét, és elérkezett az a bizonyos tizenharmadika. A délutáni vonattal még éppen időben érkeztem, hogy este is ki tudjunk menni. Jókedvűen üdvözöltük egymást. Az átoktörésről szót sem ejtettünk. Gyors falatozás után összepakoltunk és elindultunk. Közben egy másik szekszárdi barátom hívott telefonon, hogy vadászat után menjünk ki a pincéjükhöz néhány pohár borra. Szívesen fogadtuk meghívását.
A késő délutáni Nap lágyan bearanyozta a Béla-teret. Semmi különös nem volt az alkonyban, leszámítva egy távozni nem akaró gondolatot: Megtörik-e a jég? Az autóban felemlegettük az elmúlt évek közös vadászélményeit, a megszámlálhatatlan perceket, amit leseken ültünk végig. Már az erdő alatt jártunk, mellettünk szőlő, amikor barátom a fékre taposott. Egy fiatal bak lépett át az úton. Csendben figyeltük, mustrálgattuk, de bármennyire is szerettük volna, nem volt lőhető.
Tovább gurultunk. Éreztem, hogy kicsit meggyorsult a szívverésem ettől a hirtelen találkozástól. Éppen az jutott eszembe, hogy miért is kellene felülnünk egy újabb lesre. Igazán utunkba sodorhatná Diána azt a komolyabb vadat – böjtöltünk érte már épp eleget –, amikor ismét egy bakot láttunk meg a szőlősorok között. Barátom leállította a motort és hagyta, hadd guruljon a terepjáró még néhány métert némán. A bak az erdő felé tartott, keresztül a szőlőn. Gyorsan, de csendben ugrottunk ki az autóból, igyekezve valamelyik sorban elékerülni. Valahogy éreztem, hogy ez az én bakom, pedig csak egy villanásra láttam, s úgy tűnt, eléri a sűrűt előttünk.
De nem!
Megállt a szőlőben, úgy, hogy fara az egyik, feje a másik sorban volt. Felénk kémlelt. Óvatosan leguggoltunk, hogy jobban szemügyre vegyük. Szívem zakatolt, a szám kiszáradt.
– Látod? – suttogta barátom.
– Nem, csak a fejét.
– Gyere idébb és lődd meg, ha látod a vállát.

Leírhatatlanul hosszú percek következtek. A bak mereven bámult felénk negyvenöt méterről. Gyönyörű, rőt nyakát egy lengedező szőlőinda takarta. Agancsából nem sokat érzékeltem, csupán azt, hogy villog a szár vége nem sokkal a füle fölött. Azt hittem soha nem lép már ki a takarásból. Óvatosan odébb kúsztam. Térdemre támasztottam a puskát, de a szálkereszt engedetlenül ugrált a sorban. A vadászláz teljesen hatalmába kerített. Végre már láttam a bak testének első harmadát, de kezem nem akart engedelmeskedni. „El fog menni, ha sokat bénázol! Tényleg ilyen ökör vagy?!” korholtam magam némán.
– Lőj már! – súgta ki tudja hányadszor vendéglátóm.
Nagy levegőt vettem, a szálkereszt már csak a nyak és a váll között mozgott …DURR! A bak kiperdült a sorközbe és visszavágódott a szőlőbe. Annyit láttunk, hogy bal oldalon elöl találta el a lövés.
Barátom előrement, én a belógó inda alapján irányítottam. A rálövés helyén sok vért és csontszilánkot találtunk. Lassan kerestük az újabb vért és kezdtem dühöngeni, hogy lábon lőttem, amikor két sorral odébb megláttam élettelen testét.
– Ott van! – kiáltottam diadalmámorban és törtettem keresztül indán, dróton.

A zsákmányolás öröme, a feszültség felszakadása, első trófeás nagyvadam elejtésének izgalma könnyeket csalt szemembe. Nem jutottunk szóhoz. Nézegettük, simogattuk, fotóztuk az elsőt, a szentet, és persze nevettünk, mint két gyerek – megtört az átok!

A lenyugvó Nap ibolyaszínűre festette az eget, viharfelhők gyűltek a fiatal bak ravatalára. Néhány órával később egy szekszárdi pince mellett, bakom fejét csodálva még mindig hitetlenkedve ingattam fejem. Mégis sikerült!

2005. szeptember 18.