Faragó Zoltán:
SZELES ÉJSZAKA

Holdas, havas, hideg a januári éjszaka, szél is járja a völgyet, ami egyáltalán nem emeli az ember hőérzetét... Következésképpen a magaslesen is dermesztő állapotok uralkodnak – de mit sem számít a hideg, a szél, a keskeny ülődeszka, ha vadászhat az ember!

A les erdei nyiladékon, domboldalban áll, vízmosásokkal szabdalt, idősebb akácos felett, középkorú erdei fenyves alatt. Két szórón is jól tartják itt a vaddisznókat: az egyik bal kéz felé esik, a másik, az ígéretesebb épp’ velem szemben van, a fenyves keskeny vágásában.

Szép a holdas, havas januári éjszaka, bár dermesztő, de könnyedén kibírok még a lesen egy szűk órát – ennyi lehet még hátra a ma esti vadászatból. Közben nem hallok mást, minthogy állandóan suttognak, a feltámadó szélrohamokban pedig zúgnak az örökzöld lombok, egyszer recsegnek, másszor összesúrlódnak az akácgallyak és -törzsek. Szemem a szórón, de azért sűrűn elkalandozik a figyelmem, mert disznóban egyre kevésbé reménykedhetek, ahogyan peregnek a percek. Persze róka is jöhetne... Épp’ az imént hozta a szél a völgyből egynek a kaffogását.

Magasles a hóban (Illusztráció)
A SZERZŐ FOTÓJA

Aztán a szóró felé pillantva eláll a lélegzetem! Szent Hubertus, micsoda kan! Keresztben áll, a nyiladék majd’ felét elfoglalja, lehet vagy két méter hosszú... A sarokba támasztott puska már a kezemben van, tenyerembe támasztva a les mellvédjére fektetem, megcélzom... A fekete folt azonban a távcsőben mást mutat: vaddisznóból van, az igaz, de nem nagy kan, hanem három süldő, egy kupacban! A vadászláz csak most tör ki rajtam, pedig nincs miért. Közéjük nem lövök, meg kell várni, amíg eltávolodnak egymástól, aztán meglátjuk...

Végre az egyik jobb kéz felé ellép valamelyest a többiektől. Feketlik a havon, oldalán a célkereszt, ujjam a ravaszon – de valahogy nem akar görbülni! Szép a holdas, havas, januári éjszaka, előttem tisztán, oldalát mutatva szöszmötöl a süldő, a kibiztosított fegyvert jól megtámasztva szorítom a vállamhoz, biztos lenne a lövés... Mégsem visz rá a lélek, hogy útjára engedjem a golyót: azonnal véget érne a varázslat, a holdas, szélzúgásos, bár dermesztő éjszaka.

Menj csak, te süldő, aztán nőj nagyra, szaporodj, majdcsak találkozunk akkor is –, ha mégsem, szerezz örömet másnak! Valami említést érdemlő kant szeretnék én helyetted, fehéren villanó agyarakkal... Igen, amikor hárman egy nagy kannak látszottatok, becsaptatok. Akár még neheztelhetnék is érte – no nem annyira, hogy egyikőtök életére is pályázzak miatta – de másra várok én ezen a januári éjszakán!

A három süldő pár perc múlva bevált a fenyvesbe. Lépteik nesze nem jut el a fülemig, pedig a fagyott hó bizonyára ropog. A szélzúgásban olyan a három vad, mintha furcsa, fekete szellemek lennének: előbb még ott forgolódtak a havas szórón, aztán pár néma lépés és már el is nyelte őket a sötét fenyves...

2008. január 9.