Rosta László:
„SZÉP ZALA” – SZÉP TERÍTÉKEK

A Zalaegerszegtől alig tíz kilométerre eső bagodi székhellyel működő Szép Zala Vadásztársaság, sem területét sem pedig taglétszámát tekintve nem tartozik a megye nagy vadászati egységei közé. Mindezek ellenére zalai vadászkörökben, de egyre inkább országosan, sőt a Lajtán túl is elismeréssel nyilatkoznak a kis vadászközösség által hosszabb ideje folytatott eredményes vadgazdálkodásról. A társaságnak a Zala folyó és a vasi megyehatár közé eső változatos területén kiváló szarvas populáció és nem kevésbé jó adottságú és létszámú sertevad állomány találja meg állandó élőhelyét. Nem ritkaság, hogy bőgés idején jó néhány tíz kiló fölötti szarvasbika kerül terítékre, bár az utóbbi időben megnőtt a zömében külföldi vadász vendégek érdeklődése a „kisebb”, hat-nyolc kilós gímek iránt is.

A téli vadászidény piros betűs ünnepnapjait a vadásztársaság számára december- januárban három-négy alkalommal lebonyolított vaddisznóhajtások jelentik. Általában német és osztrák vendégvadászok részvételével zajlanak a hajtások, melyeknek az évek során hagyományossá szilárdult rendszere alakult ki. A társas vadászat előtti napon érkező vendégek, általában tíz-tizenöt gyakorlott puskás, délután-koraeste a társaság tagjainak kíséretében lesvadászaton vesznek részt, ahol disznó és tarvad lövésére nyílik lehetőségük. Ezeken a leseken szinte biztosan esik több-kevesebb ünő és borjú, „disznó szerencséjük” már ritkábban akad a lelkesen fagyoskodó vendégeknek, aki annál elszántabban készülődnek a másnapi találkozásra a fekete csuhás népséggel.

A hajtás reggelén alapos – kétnyelvű – eligazítás után terepjárókkal viszik a puskásokat a területre, ahol a gyakorlott felvezetők kíséretében foglalják el a szükséges jelzésekkel ellátott standjukat. A szervezők két hajtást terveznek egy napra, délelőtt egy hosszabbat, a korai sötétedés miatt pedig délutánra egy rövidebbet. A hajtógárda állandó, összeszokott, a területet alaposan ismerő csapat, munkájukat legalább tucatnyi fogós-mérges jagd- és foxterrier támogatja. Természetesen a vadásztársaság tagjai is részt vesznek a hadműveletben. Többen felvezetőként, gépkocsivezetőként esetleg tolmácsként szorgoskodnak, mások a zsigerelés-, vadszállítás területén teszik hasznossá magukat. Külön felelőse van a területen felszolgált meleg ebédnek, amit a hosszú várakozásban elgémberedett puskások mindig nagyra értékelnek.

A délutáni hajtás lefújása után a résztvevők – puskások, hajtók, segítők – a vadregényes tisztáson álló vadászháznál gyülekeznek, ahol szorgos kezek rendezik a terítéket. – Hát igen, a teríték! Ez a mérce, vagy bizonyíték, amire a vendéglátók joggal büszkék lehetnek. Az óév utolsó hajtásán harminc disznó feküdt a fenyőgallyakkal díszített térségen. A lőtt disznók többsége süldő és koca, de a sikeres vendégek örömére néhány termetes kan is otthagyta a fogát a vadászaton. Az egyik idősebb vadásztárs zsíros kalapját tarkójára lökve meg is jegyezte, hogy ennyi disznó még soha nem feküdt itt terítéken. A jó sorozat az újévben is folytatódott. A január hetedikén szervezett hajtáson tizenhét disznó esett, ami ugyan nem rekord, de mindenképpen tisztes eredmény. Bevett szokás, hogy a hivatásos vadászok az előző este lőtt tarvadat is kiteszik a terítékre.

A vadásztársaság vezetői nagy gondot fordítanak a hagyományőrzésre, a vadászregulák betartására. A vadászat végén a teríték mellett felsorakozott puskások, hajtók, közreműködők jelenlétében a vadászmester jelentést tesz az elnöknek és átadja a terítéket. Az elnök értékeli a vadászatot – a magyarul nem beszélők iránti figyelmességből németül is –, majd a vendégek szószólója köszöni meg a kiemelkedő vadászélményt a szervezőknek. Végezetül megszólal a vadászkürt, amelynek hangjai mellett a jelenlévők feszes vigyázzállásban adják meg a végtisztességet a vadnak.

2011. január 9.