Ülök a magaslesen. Jól berendezkedtem. Pokróc, termosz forró teával, távcsõ kéznél, a puskám a sarokba támasztva. Gyönyörû, holdvilágos éjszaka van. A domb túloldaláról, a falu felõl sorozatos durranások zavarják meg a csöndet. Újmódi szokás szerint valaki tûzijátékkal ünnepelteti meg magát. A magasabban robbanó szikraesõk innen is jól látszanak az égbolton.

Eszembe jut a gyerekkorom. Az akkori szilveszterek, amikor a német vadászvendégektõl kapott sörétes puskából kilõtt „rakétákra” csodálkozott a falu. Sok apró emlékszikra villódzik a gondolataimban.

Az elsõ„disznó”, amit a szántóhegyi dagonyánál lõttem kispuskával, fültövön. Szépemlékû Jenõ bácsi, aki még a grófot is kísérgette, mire kiörültem magam a malac mellet, már megvágta az avatóvesszõt. Két napig állva ettem, de a büszkeségem nem engedett panaszkodni.

Ugyanennél a dagonyánál ültünk édesapámmal, amikor valami alkalomra kellett egy süldõt lõnie. Jöttek is a disznók menetrend szerint. Az elsõ lerohant, és gondolkodás nélkül belecsobbant a sáros lébe. Apa nem akart sáros disznót lõni, ezért elengedte a másodikat és a harmadikat is. A negyedik megállt egy méterre a dagonyától, ezt azonnal oldalba lõtte, mire természetesen beugrott a gödörbe és kétszer-háromszor meghentergõzött benne. A fülébol is iszap folyt, de mi se voltunk sokkal szebbek, mire ki bírtuk húzni onnan.

Egy másik szép téli emlék, amikor már sötétben ért oda a konda és volt velük egy jó kan is. Forgolódtak, mozgolódtak de apám kivárta a megfelelõ pillanatot és rálõtt a kanra. Másnap az utánkeresésnél megtaláltunk az agyonlott kapitális tuskót, ami mögött a disznó állt a lövés pillanatában. Csoda, hogy este nem találtunk vérnyomot!?

Károlyi gróf volt az, aki bekeríttette az erdõt, hogy megvédje a falusi földeket a vadkártól. (ma már a földek nagy részén csak bukfencet vetnek és a legelõket is visszafoglalja az erdõ). Ettõl a dagonyától nem mesze volt a kapu a kerítésen, ahol bejártak a szekerek, és ki tudott jönni a vad. Sok-sok év telt el azóta, a kerítésnek nyoma sincs, de a disznók nemzedékrõl nemzedékre örökítve használják a Kõsziklavölgyi kaput. Azóta is az a fõváltó. ami kivezet az erdõbõl.

A pártvezérek és katonai vezetõk sora akik megfordultak nálunk. Vadászok és puskás emberek, akiknek sokszor egy délután „lõnie kellett” valamit és nem értettem, miért baj ha nem sikerült. Némelyiket kísértem is, amikor más nem ért rá, és olyan volt a viszony, hogy ez nem jelentett gondot. Egy fejes különösen megmaradt az emlékek között. Ha egy komolyabb kan megjelent valahol, arra jogot formált, és ha más lõtte meg, a hivatásos személyzet várhatta a berendelést és állhatott a piros szõnyeg szélén mentegetõzve. Eltûntek õk is valahol a süllyesztõben.

Katonakoromban sikerült egy ilyen ismeretség miatt gyanúba keverednem, mivel a minisztériumból érkezõ tábornok elvtárs a szemle és kézfogás alkalmával megismert, és a protokoll után két órát „vadásztunk” az egyik irodában négyszemközt. Utána „téglának” néztek és kerültek mint a leprást. Szép idõk voltak!

Sáros tó bérc, ahol egy este hóviharban lõttem két szalonkát, Dobogó, ahol négy évig figyeltem egy bakot. Kabócának hívtam, mert amikor megriadt, úgy ugrált mint egy szöcske a magas fûben. Tudtam, mikor jön, mikor megy, merre szeret járni. Órákat gyönyörködtem benne és majdnem elsírtam magam, mikor apa egyik barátja agyonlõtte. Az elsõ bakja volt és nem értette, miért nem örülök vele.

Elhallgat a ropogás, véget ért a tûzijáték. Kialszanak a szikrák. Csak néhány emelkedett elég magasra, hogy látható legyen, a többi megbújik a szürke domb mögött. Talán legközelebb magasabbra törnek és több fogja beragyogni az eget.

Zörgés közeledik a szóró felé. Mintha gereblyét húznának az avaron. Halk röfögõ beszélgetés, néha egy-egy nyikkanással fûszerezve. Közeledik a konda. Lassan kézbe veszem az öreg Mausert és várok. Forog a szél, de most éppen szembõl fúj. Talán szerencsém lesz!

A sûrû szélénél megállnak. Ki nem lépne egyik sem! Csönd! Szuszogás, horkantás, fújás és az elugró lábak csörtetése hallatszik a következõ pillanatban. Ennyi jutott ma estére. Fél órát ülök még egyre fogyó reménnyel, azután pakolni kezdek. Gyönyörû este volt! Régóta nincs szerencsém a disznókkal, de járok utánuk szorgalmasan. Egyszer csak megtörik a jég!

Csak a vadászat megmaradjon! Az emlékeinket senki nem veheti el, de nem lenne jó csak azoknak élni. Csak a vadászat…

2005. január 24.