Idén úgy alakult, hogy születésnapom – ami egyben ünnepnap is volt idén – hétfõre esett, így egy hosszú hétvégét tudtam édesapám vadászterületén eltölteni. Már pénteken megérkeztem a csereháti erdõkbe és egy rövid megbeszélés után kiválasztottuk a megfelelõnek vélt területet. Este idõben elindultunk célunk felé, azonban megérkezéskor kellemetlen meglepetés ért minket. Az erdõ szélén lévõ földeken mezõgazdasági munkálatokat végeztek, ami olyan kakofóniával járt, hogy a környéken élõ összes élõlény nyugodtabb tájakra emigrált, ám ha már idáig eljöttünk, felültünk a lesekre. Már ekkor eldõlt, hogy holnap nem ide fogunk beiratkozni. A gépek monoton muzsikája persze megtette áldásos hatását, még egy árva madarat sem láttunk. A megbeszélt idõ elõtt jóval elhagytuk leseinket és a vadászházba visszavonulva búfelejtésre adtuk fejünket.
Másnap a vadászmesterrel konzultálva egy olyan vadföldet néztünk ki magunknak, ahol több hektáron volt még lábon álló kukorica. Semmit sem bíztunk a véletlenre, ezért még délelõtt terepszemlét tartottunk a helyszínen. Mivel biztató nyomokat láttunk, hamarjában megbeszéltük a haditervet.
Este kicsit késve, 18 óra elõtt néhány perccel értem a lesemhez, amely az országút közelében volt. Mire kipakoltam hátizsákomból az összes kellékemet, már erõsen kezdett szürkülni. A sötétedés közeledtével megjöttek az esõfelhõk is és elkezdett szemerkélni az égi áldás. Áldottam is az égieket az idõjárás miatt, de végül a maradás mellett döntöttem. Az esõ hol szemerkélt, hol elállt, nem volt annyira zavaró, mint elõször gondoltam. A telihold is néha kikacsintott a felhõk közül, ilyenkor fényárban úszott a domboldal és a völgy. Sajnos a szél kavargott a völgyben, ami szintén nem nekem kedvezett. 19 óra körül már beállt a teljes sötétség. A szórványos csapadék ellenére kellemes, az évszakhoz képest jóval melegebb idõ volt, így még maradásra bírtam magam.
Idõközben a nagyobb fellegek továbbvonultak és a hold is hosszabb ideig ontotta fényét. Nem sokkal 20 óra elõtt arra lettem figyelmes, hogy tõlem kb. 70 méterre, a jobbra lévõ völgy irányában megjelent a kukoricatábla és a gazos rész közötti tiszta sávban egy fekete folt és szép lassan közeledett a tengeri felé. A keresõben is megnéztem az ismeretlent és örömmel állapítottam meg, hogy egy nagyobb disznó az. Vállamhoz vettem a puskámat és a céltávcsõben is megkerestem a jószágot, ami ekkor már a kukoricában, de a tábla szélén állt. A gyakori látogatásnak köszönhetõen már ritka volt a kukorica, így a céltávcsõben is jól láttam a foltot. A biztonság kedvéért - mert mégiscsak a szárak között állt - a lövés elõtt felkapcsoltam a puskalámpát. A disznó felnézett, megcsillantak a szemei. Azt tudni kell, hogy ezen a területen jobban állják a lámpát az országutak miatt, több váltó is azokon vezet keresztül. A következõ másodpercben már dörrent a lövés és rögtön utána hallottam a blattot ért lövedék becsapódásának hangját. A disznó hatalmas vágtába kezdett a gazos irányába, felfelé a domboldalon. Gyorsan újra töltöttem és lámpafény mellett a céltávcsõben követtem futását. Úgy 100-120 méteres vágta után felborult. A következõ másodpercekben újra talpra állt és elindult. Pár méter után megint eldõlt. Most már hosszabb ideig volt fekve, de ismét felállt, azonban már nem ment tovább. Biztos voltam a találatban, ám sicher ist sicher, újból céloztam és lõttem. A lövés után a disznó eltûnt a fûben, még a keresõtávcsõben sem láttam sehol.
Miután elcsendesedett a környék megcsörgettem apámékat és mondtam nekik, hogy utánkereséshez kérem segítségüket, mert lõttem egy nagyobbacska "süldõt". Miután apám és barátunk, Hopi megérkeztek, elmeséltem nekik a történteket és a lestõl indulva a vad feltételezett irányába haladtunk. A keresést nagyon megnehezítette a közel méteres növényzet. Többször bemértem a leshez viszonyítva a rálövés helyét, de csak nem sikerült megtalálni a disznót. Már-már feladtuk volna a kutatást, amikor Hopi rátalált az akkorra már kimúlt zsákmányra. Bizony még én is meglepõdtem a méretein. Súlyát 100 kilóra, de inkább többre becsültük, a korát 3 évesre. Az agyarakból pár centi állt ki. (Ezen a területen jellemzõ, hogy a kanok már fiatalon nagy testtömegûek, azonban sajnos aránylag kis agyarakat növesztenek még idõsebb korban is.)
Az elsõ lövés blatton találta, a 7×64-es, 11 grammos Sako Hammerhead szinte teljesen amortizálta a tüdõt és a másik oldalon távozott. A második lövés kevéssel a fültõ alatt érte. Elõvettük a kötelet, ám a disznót nem tudtuk megmozdítani, saját erõnkbõl esélyünk sem volt kihúzni a gazosból. Terepjáró hiányában Hopi bevállalta, hogy a réten bejön a Wagon R-rel a disznóhoz. A terepezéshez nem szokott kiskocsi jól vizsgázott, egy fennakadáson kívül simán elért a célhoz. Hárman közel tíz percig birkóztunk a jószággal, míg a megnagyobbított csomagtérbe valahogy beszenvedtük. Kifelé menet a kocsi mégegyszer megfeneklett, de némi manuális rásegítéssel megoldottuk a problémát.
Mérleg hiányában sajnos a pontos súlyát nem tudtuk lemérni. A kifõzött nagyagyarak 12 centisnek bizonyultak, azóta már a szobám falán díszelegnek. Apám meg is jegyezte, hogy ennél szebb születésnapi ajándékot kevés vadász tudna magának elképzelni. Tény és való, hogy Diana jóvoltából igen szép ajándékban részesültem azon az õszi estén.
2004. október 20.