Pintér Gábor:
SZÜRETI BIKA

A szüret kifejezésnek a magyar nyelvben bizonyos ünnepi felhangja van, hiszen bármivel kapcsolatban emlegetjük is, mindig egy munkás folyamatnak a kellemes végét, a termés betakarításának az idejét jelenti.
E szó hallatán mégis szinte mindenki előtt egy napsütéses domboldal jelenik meg, ahol az ősz meleg színeiben pompázó szőlősorok között víg kedélyű, pöttyös kendőjű fehérnépek hajlongnak, puttonyos legények sürögnek-forognak.
A pince előterében, a nagykádon keresztbe tett daráló fogaskerekei vígan duruzsolnak, ahogy a tölcsér mohón nyeli a színes bogyójú termést. A szőlőprésből csordogál a „hegy leve,” hogy azután a piros pántos tölgyfahordókba kerülve megerjedjen, és aranysárga, nemes itallá szelídüljön.
Hogy ez mennyire így van, azt bizonyítja a gyakorlat, hiszen más típusú szüreteknél mindig hozzátesszük, hogy almaszüret, málnaszüret stb.
Áttételesen talán mi, vadászok is fogalmazhatunk úgy, hogy ősszel az erdőn is eljött a „szüret” ideje. Ilyenkor nálunk is ünnepnapok vannak. A jó gazda gondosságával mi is „betakarítjuk a termést”, biztosítva a jövőnkhöz szükséges anyagi erőforrásokat.

Az 1988-as évben az időjárási viszonyok miatt szűkebb pátriámban egy hónappal korábban, szeptember elején megkezdődtek a szüretek.
Lévén én is szőlősgazda, ez érzékenyen érintett. Miután az apósommal és a baráti körrel is egyeztettem az időpontokat, kiderült, hogy két hétig egy fia szabadnapom nem lesz. Normál körülmények között ezzel nagy baj nem is lett volna, csakhogy ebben az évben bikakilövési lehetőséget kaptam.
Hogy fogok én szüretelni, mikor a Bakonyban bőgnek a bikák? – keseregtem magamban.

Szeptember 10-én a papáékhoz utaztunk. Másnap náluk kezdjük a szüretet. Este mindent előkészítettünk. Kezdés reggel nyolckor.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy a fiam térdel az ágyam mellett:
– Mi a baj? – kérdezem ijedten.
– Apa, gyere ki egy kicsit! – mondja súgva. Az előszobába kiérve csak néz rám a nagy barna szemével.
– Na…mondjad már! Mi a baj? – kérdezem újra.
– Figyelj…most fél hat van, nyolcra kell visszaérni. Kiszaladhatnánk az erdőre, bőven visszaérünk a szüret kezdésére. Most jó bőgés van! Két hétig úgysem érsz rá! Használjuk ki ezt a pár órát! – sorolta egymás után az érveit.
– De a bikavadászatra rá kell készülni, ez így nem megy! – próbálok ellenkezni. – Arról nem beszélve, hogy tegnap agyonvágtad a térded. Menni sem tudsz! – akaszkodom tovább. De már érzem, hogy csak a szám tiltakozik, a bogár már a fülemben van. Két lökött több, mint egy. Tíz perc múlva már robogtunk is Feketevíz felé.

A házhoz érve két vadásztárssal találkoztunk. Már éppen indulni készültek. Azt hittük, nem jön senki, így nagyobb területrészt írtunk be – mondták mentegetőzve.
– Nincs semmi baj – nyugtattam meg őket. – A bárói és a maracskói rész nekünk tökéletesen megfelel. Egyébként is szüretelünk a Papánál, úgysem maradhatunk sokáig.
– Akkor egy kalappal! – köszöntünk el egymástól.

Kocsival felmentünk a műúton a nagy tölgyfához. Kiszálltunk hallgatózni, tájékozódni. Teljes csend. Már éppen tovább akartunk menni a Maracskó felé, amikor tőlünk balra, a Nyúlvesszős mögötti részen elkezdett bőgni egy bika.

Szembe megyünk vele – határoztuk el gyorsan. Én mentem elöl, a „sánta bíbic” pedig mögöttem próbálta tartani a tempót. Fájós, kimerevedett lábával ez nem is lehetett egyszerű. Szerencsénkre kis megszakításokkal, de folyamatosan hallatszott a bőgés. Az irány sem volt kétséges. A bőgés leple alatt tudtunk mindig lódulni egy-egy szakaszt. Egyszer csak összeértünk. Egy vastag fa mögé bújva meg tudtuk figyelni. Hat év körüli, páros nyolcas. Szépen gyöngyözött, 6 kg körüli agancsot viselt.
– Lőhető! – súgtam Gábornak a jó hírt.

A közeli vizuális és hangbéli élmények hatására már így is fehér volt. A hír hallatára, ha lehet, még sápadtabb lett.
Még egy pár méter! Megvártam a kedvező alkalmat, és váll lapon lőttem. Megpördült majd a háremével együtt elrobogott. Néhány pillanat múlva eltűntek a völgy felé. Többé nem láttuk őket. Az idő rövidsége miatt azonnal a keresésére indultunk. Az elfutásuk irányát követve próbálkoztunk a kereséssel. Tőlünk jobbra minden elképzelhető helyet megnéztünk. „Mindhiába! Tudom, hogy meglőttem! Az elrohanása is inkább halálvágta volt” – bizonygattam az igazam. „De akkor hol van?” – ez itt a kérdés, amelyre egyelőre nincs válasz.

– Sajnos indulnunk kell fiam! Majd délután folytatjuk a keresést – adtam ki szomorúan a parancsot. A kocsiban visszaidéztük az eseményeket. Nagy szerencsénk volt, az kétségtelen! Ha a bikát megtaláltuk volna, nem is lenne nálam vidámabb puttonyos legény kerek világon. De így az egész napomnak vége!
– Látod, ezért mondtam én neked, hogy nem lehet hebehurgyán kapkolódni. Mindennek meg kell adni a módját és idejét! Most a bika miatt idegeskedhetek egész nap! – korholtam az ötletgazdát. Magamban persze nem bántam meg semmit.
Csak azt tudnám, hol a bika? – emésztett egyre a gondolat.

– Hát ti hol a fenében voltatok? – szegezte nekem a kérdést az apósom, ahogy a kocsiból kiszálltam.
– Azért szüretkor kibírhatnátok az erdő nélkül! – kaptam a következő nyakast a páromtól, látva, hogy kizöldültünk. – Nem tudtuk, hová lettetek! Legalább egy fecnin hagytatok volna üzenetet! Már csupa ideg voltam! – mondta kissé megenyhülve.
A letámadott fél részéről a fiam szólalt meg először. Kihasználva a pillanatnyi tűzszünetet, bedobta a hírbombát:
– Apa bikát lőtt!
A bomba robbant! Néhány másodperces néma csend.
– Ki? Mikor? Mit lőtt? – csődült össze a szüreti társaság. A kis Nimród egy perc alatt csatát nyert, és átvette az irányítást.

„Az isten se mentheti meg! Már most tíz évesen kész vadász!” – szögeztem le magamban büszkén. Mert ha valaki nem tudná, bizony a vadászélet viseléséhez olykor diplomáciai érzék is szükséges. Tudni kell hallgatni, és tudni kell megszólalni. Mindig a megfelelő időben.

Kora délután végeztünk a szőlő szedésével. Ahogy mi puttonyosok hordtuk, egy erre a célra szakosodott ember folyamatosan darálta. Így aztán csak a préselés maradt hátra. Ehhez két ember bőven elég – jelszóval, a többieket meginvitáltuk bikakeresésre. A tetthelyre érve elmagyaráztuk a keresés irányát, és nekilendültünk. Hiába a szüreti lendület, a nagy akarás, a bika nem lett meg!

A rálövés helyén volt a találkozó. Amíg ott szomorkodtunk, a kis D. Lackó és a keresztfiam – ugyancsak szépreményű vadászpalánták – elindultak bal felé keresgélni, hogy ne kelljen a gyászos gyülekezetben szomorkodni. Alig mentek egy sörétlövésnyit, boldogan kiabáltak:
– Itt a bika!

Futva érkeztünk oda. Valóban az én bikám feküdt a ravatalon, mintaszerűen váll lapon lőve.
– Hogy került ez ide? – néztünk egymásra a fiammal kérdőn.
Gyorsan megfejtettük a rejtélyt. Igaz, hogy a bika jobb felé szaladt el, de a domb él után rögtön balra fordulva csinált egy kifli alakú halálvágtát. Kis híján a rálövés helyén esett össze. Visszagondolva, hallottam is avarzörgést röviddel az elfutás után, de mivel jobb felé koncentráltam, a hangot is onnan véltem hallani.

Este préselés közben vidáman koccintgattunk a jól végzett munka és a rendkívüli vadászsiker örömére. Nem kétséges, ha Diana szeret, akkor szüret!

2008. május 26.