Lakos Gergely:
TALÁLKOZÁSOK

Esteledik… a nappal mozgó és nyüzsgő állatok hadának jó része már fázósan kuporodik össze vackán, csak egy-két rigó fújja Napbúcsúztató-dalának utolsó strófáit. A földre telepedő szürkeség kezdi magába fogadni a tájat. A nappal magába szívott melegtől Tavasz-illatot lélegez a föld és az öreg fenyvesek árnyékában meghúzódó hófoltok megadva magukat a természet törvényeinek, végleg elbúcsúznak az elmúlt hónapoktól, melyek fagyos markukban tartották a Duna-Tisza közi tájat. A rigók is befejezik dalukat és nyugovóra térnek. Ekkor hallatszik egy halk „Pssztff-pszi”. Igen! – megérkezett az első szalonka. A fiatal vadász figyelmesen hallgatja és mikor megpillantja a szürkület határán suhanó árnyat kalapját megemelve köszönti a vándort, majd meggyorsítja lépteit. A délutáni szép idő őt is előcsalogatta a falak közül és kotorék-nézőben járta az erdőket, de a sötéttel érkező tavaszi hűvös, mely bekúszik a kabát résein, jelzi, hogy ilyenkor még bizony kellemesebb otthon ülni és olvasgatni egy bőséges vacsora után. Siet is haza, mert otthon már várja a finom, fokhagymás pácban érlelt, füstölt-főtt sonka, a főtt tojás, amit édesanyja készített el már délután és a friss retek, melyet a kerti fóliasátorban nevelget a család már pár hete.

Az öreg kan róka most kezd el ébredezni. Előző éjjel sikerült elemelnie egy óvatlan tyúkot az egyik közeli kis tanyáról, majd a rókavár felé menet belebotlott egy süldő nyúlba is, amit megint csak sikerült elkapnia. Szegény jószág úgy megijedt a szinte rálépő rókától, hogy nem ugrott el elég gyorsan és a rókának sikerült elkapnia. Ebbe csak úgy tessék-lássék beleharapott, a maradékot meg elvitte a várba.

Ásít egy nagyot, nyújtózkodik, majd közelebb húzza magához a néhai nyúl maradványait és jóízűen megreggelizik. Miután végzett a lakomával megszaglássza a nyúl helyét és elindul éjszakai portyájára. Nem siet, komótosan sétál, célt keresve hallgatózik. A többi róka kitér útjából. Ő a környék ura. A januári nász idején könnyűszerrel verte vissza a fiatalabbak támadását, asszonyt is talált magának, de mikor pár hete egy dörrenés rázta meg a közeli erdőt és hajnalban nem tért vissza a vadászatról, már tudta, hogy nem kell rá várnia és ebben az évben már nem kell a rókafiak nevelésével bajlódnia. Most megáll és hallgatózik. Fél fülét forgatja – a másikat pár éve lőtte el egy vadász, mikor a kotorékból kiugró róka két füle közé lőtt. Fájt ugyan neki, de örült, hogy élve megúszta. Azóta már teljesen hozzászokott, hogy az egyik fülét nem használhatja radarként. Na persze ez nem azt jelenti, hogy arra a fülére ne hallana, csak nem segít neki még jobban befogni az éjszaka neszeit. Hall valami neszezést a közeli turjánból, de nem tulajdonítja értékelhetőnek. Csak egy őz mocorog a sásban. Tovább sétál, majd hirtelen nagyot ugrik és hopp! Már el is kapta az előtte átszaladó egeret. Két harapás és már el is tűnt. Továbbmegy, elér egy akácost. Nem akaródzik neki bemenni. Most inkább az erdő melletti gazos legelőt böngészné át, hátha talál benne egy óvatlan tapsifülest, vagy pár egeret.

Hirtelen megáll és idegesen borzolódik fel hátán a szőr. Félreismerhetetlen szag csapja meg orrát. Egy borz! Valószínű, hogy az akácosban található tuskósorba építette várát és ő is most indul lakoma után. A róka gyorsan elfordul jobbra és egy hang nélkül tűnik el a legelő mellett elterülő turjánban. Pár éve egy dög mellett összeverekedett egy ilyen morcos figurával és nem sokon múlt, hogy az ki nem nyomta a szuszt belőle. Azóta elég csak a szagát megéreznie, azonnal más útvonalat keres, nehogy megismétlődjön az akkori eset. Gyorsan átvág a turjánon, és pont mikor kiér a túloldalon hallja meg a falu széle felől érkező kakaskukorékolást. Ez a hang jó emlékeket idéz fel benne, hát elindul a hang irányába. Azt nem tudja, hogy a kakas azért eregette a hangját, mert véletlen kizárták az ólból a délutáni kapirgálás után, és miután ezt észrevette, ösztönösen keresett magának egy magasabb pontot az udvaron és miután kiszemelte a farakásból kiálló ágat, hát felült rá éjszakára. Ez a pont volt viszont a helyi kandúr kedvenc leskelődő helye is, mivel a farakás alatt népes egércsalád élte mindennapjait. Miután a macska látta, hogy foglalt a helye, megpróbálta visszaszerezni, de az erős ellenállás hatására meggondolta magát és inkább nyugton hagyta a szemétdomb királyát. Amit aztán az egy ijedt kukorékolással nyugtázott. Ezt a hangot hallotta meg a róka, és ezt mérte be érzékeny fülével, mint az estebédhez való elengedhetetlen hozzávalót.

Nem sok idő kell hozzá, hogy a faluszéli turjánostól ideérjen a ravaszdi. A kerítés mellett megáll és szaglászik. Veszélyt nem érez, de a szagok kavalkádja idegesíti. Érzi a melegedő föld nehéz páráját, az ólban lévő disznók trágyabűzét, az udvaron elhelyezett ketrecekben lévő nyulakat, kutya- és macskaszagot és igen! – a tyúkok illatát. Fel-alá járkál a kerítés mentén, gyenge pontot keres, de az erős lécek között nem talál rést. Idegesen felnéz és észreveszi, hogy az egyik ponton alacsonyabb deszkákkal van kipótolva a kerítés. Nehezen hozza meg a döntést, de az erdő felé mozduló levegő újból a képébe vágja az étvágygerjesztő illatokat, tehát ugrik. Csak egy tompa puffanást lehet hallani földet éréskor. Lelapul, hallgatózik, szimatol, de mivel sem az orra, sem éles szemei nem mutatnak semmi változást az udvarban, hát óvatosan elindul, hogy megkeresse a vacsoráját. Nem kell sokat keresgélnie, gyorsan észreveszi a kakast a farakásból kilógó gombolyag formájában. Elindul a rakás irányába, körbejárja azt, keresi a pontot, hogy hol kaphatná el leggyorsabban és legkönnyebben a tollas jószágot, mire talál egy részt, ahol felmászhat a rakásra. El is indul, figyelmesen lépked egyik fadarabról a másikra, de az egyik megbillen a lába alatt és a többi fán hangosan pattogva legurul. A szürke árny megáll és hallgatózik. Izmai teljesen megfeszülnek az idegességtől és hogy bármelyik pillanatban elugorhasson, amint veszélyt érez. Félelme beigazolódik. Az udvar elejéből hangosan csaholva fut hátra a farakás irányába egy izmos tacskó-keverék.

A róka egy pillanat alatt leugrik a farakásról és már szaladna is a kerítéshez, de a nagy ijedtségben nem találja kijáratot. Fut a kerítés mentén, de a kerítésre felfutó szőlőtől nem veszi észre, hogy hol alacsonyabb az akadály. A háta mögött egyre hangosabban hallja ősi ellenségének a kutyának csaholását. Egyszer csak megérzi, hogy az beérte. Megáll, szembefordul vele és mivel nincs mit tenni, nekiugrik. Összeakaszkodnak és bizony kemény ellenfélnek bizonyul a másik. Nem olyan kis termetű, mint a fajtatiszta rokonai, ráadásul erős, izmos alkatú. Forognak, tépik egymást, fogást keresnek a másik nyakán, hogy ha már nem sikerült a találkozást elkerülni, legalább valamelyik győztesként kerüljön ki a viadalból. A róka az életét félti, a kutyát pedig a büszke tulajdonos haragja hajtja, mint amikor illetéktelen dézsmálja gyümölcsöst és a gazda nyakon csípi a tolvajt. Nem bírnak egymással, mindkettő gyakorlott verekedő a maga nemében. Hirtelen világosság támad az udvaron. Egy férfi hangja hallatszik, a kutyát szólítja. A hangoskodásra jött ki, aztán mikor hallja, hogy fog a kutya, gyorsan elindul hátra. A megváltozott helyzetben hirtelen csend támad. A róka ijedten dermed meg, a kutya meg nem tudja, hogy most mit csináljon: szaladjon oda gazdájához, vagy folytassa a harcot. Az utóbbi mellett dönt, de mire visszanéz ellenfelére látja, hogy az már iszkol elfele, és a lámpafényben megtalálja a szabadságot jelentő két deszkát. Mire a kurtalábú tacskó utolérné már át is vetődik rajta és a zajjal nem törődve próbál minél messzebb kerülni a veszélyes udvartól. Amíg él nem felejti el, hogy ide nem szabad jönnie, mert ezt az udvart erősen védik…

Jó ideig szalad, mire megnyugszik. Megáll, forgatja fülét, de nem hall semmi veszélyre utaló hangot. Kicsit kifújja magát, aztán elindul egy kukoricatarlóra. A késő őszi betakarításnál szétszóródott szemekre még mostanában is rájárnak az egerek, nyulak. Hátha sikerül egyet nyakon csípni belőlük.

A tacskó, miután látta, hogy ellenfele meglógott, odaszaladt leesett állú gazdájához. Az, mint aki most ébredt lenéz rá és méreggel vegyes büszkeséggel lehajol és megveregeti a kutya fejét:
– Jól van kiskutyám! Ügyes vagy! Elhajtottad azt a nyavalyást. Ügyes! ...Gyere te, házőrzők gyöngye! Hadd nézzelek meg jobban!
És meg-megállva, megsimogatja a kutyát, majd behívja a házba, hogy megnézze, nem sérült-e meg. A kutya emlékezetébe pedig ösztönösen beégett, hogy a félfülű frakkossal van még elszámolnivalója…
Mikor beérnek, előjön a szobájából a fiatal vadász is.
– Mi történt apu?
– Mi történt volna? Bejött az udvarba egy róka, a kutyád meg összeverekedett vele. Jó nagy volt, nem biztos, hogy győztesként kerül ki, ha nem lépek közbe. Felkapcsoltam a lámpát, mire a róka átugrott a kerítésen. Ott, ahol tavaly a két korhadt deszkát kicseréltük. Jó lesz odatenni valamit, hogy többet ne jöjjön be.
– De hát eddig nem próbálkozott semmi? Hogy került az a fránya róka elő?
– Én nem tudom, de holnap szétnézhetnél, hátha találsz kotorékot a közelben. Ha már vadászol, jó lenne, ha nem a mi jószágainkat dézsmálnák meg.
– De nincs kutyám. Mivel menjek akkor kotorékozni? És kit hívjak?
– Itt van Béni. Tacskó és ma megérezte, milyen rókával összeakaszkodni. Hátha hasznát vennéd. Fiatal is, erős is, egy próbát megér. Meg elkérheted a haverodék foxiját. Az dolgozik kotorékban rendszeresen. Amúgy meg van elég haverod, úgysem bírtok az erőtökkel, egy kis ásás nem fog ártani.
– Rendben, akkor holnap délelőtt szétnézünk. Na, mentem vissza aludni.

Másnap reggel három, erőtől, fiatalságtól és a tavasztól feltüzelt férfi indult el az erdők irányába. Pórázon vezettek egy foxit, mellettük pedig ott ugrándozott vidáman a barna tacskó-keverék.
– Tegnap voltam kint, tettem egy nagy kört. Találtam két lakott kotorékot, nézzük meg a távolabbit, az ígéretesebbnek tűnik.
Miután mindenki nyugtázta, elindultak az adott irányba. Fél óra séta elég volt, hogy elérjék a telepített fenyves szélét, innét már látszódott a homokba vájt kotorék. Odamentek hozzá:
– Látjátok? Friss nyomok. Bénit engedjük előre. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinál. Aztán ha fog, beengedjük a foxit is. Kölcsönkutya, nem szeretném, ha baja esne. Na, gyere Béni, keresd! Ez az! Keresd!
Hárman biztatták a kutyát. Az meg odament a bejárathoz, és amint megérezte az ismerős szagot, feltámadt benne a harag. Mint a villám, úgy tűnt el a bejáratban…

Gyorsan haladt a tágas járatban. Ahogy egyre előrébb tört, úgy sötétedett a környezete, de ösztönei és az orra vitték tovább. Előre-csak előre! Egyre erősödött a rókaszag. Már jó ideje kúszott, mire hirtelen kitágult a járat. Átható bűz fogta meg orrát. Próbált szaglászni, de bent lévő állatmaradványok bomlása és a nemrég itt tartózkodó róka szaga egybefolyt. Aztán észrevett egy lyukat az egyik oldalon. Odament és ott már csak a róka szagát érezte. Feltámadt benne a tegnap esti harag. Ismerős volt a szag. Mint akit puskából lőttek ki, úgy vágódott az üregbe, amely egy kis ideig lejtett, aztán emelkedett. Kanyar jött, aztán fény vágott a szemébe. Elindult felé, majd nem értette, hogy jutott ki a felszínre. A gazdája mögött jött ki, a homokbucka túloldalán. Megrázta magát, hogy megszabaduljon a nedves homoktól, ami a szőre közé került, majd mielőtt a gazdája odaért volna, visszament a lyukba. Hajtotta a vadászat láza és az ősi harag, melyet az ösztönei tápláltak.
Ahogy ment egyre lejjebb, megcsapta az orrát a róka szaga. Megállt, megpróbált tájékozódni. Egyszer csak észrevett egy szűk lyukat a kanyarral szemben. Hogy nem vette ezt először észre? Odakúszott, beszagolt és már tudta, hogy arra haladt tovább az ellenfele. Elindult utána…

Az öreg kan, miután hajnalban jóllakott egérből a kukoricatarlón, visszament a fenyves melletti várába. Nem felejtette el az éjszakai kalandot, amely rosszabbul is végződhetett volna, de a teli gyomor kellemesen elhomályosította az emléket. Kényelmesen összegömbölyödött a rókavár tágas üregében és álomba szenderült. Emberi hangokra ébredt, és ösztönei valami nagyon nem jót súgtak. Figyelmesen felült és hallgatózott. Aztán megütötte a fülét a súrlódó hang. Tudta, hogy ellenség jön felé. Azonnal eltűnt a vészkijáratban, gyorsan haladt, tudta a járást, ő ásta az egész várat. Már majdnem kiért, mikor meghallotta az egyik ember hangját.
– Figyeljetek! – itt jön! Jön a róka!!!
– Csendesebben! – így nem fog kiugrani.
Nem értette, hogy mit beszélnek, de visszafordult. Volt a várnak még egy járata. Azt is vészkijáratnak szánta, de még nem fejezte be. Úgy érezte, hogy talán ott elbújhat, vagy ha elkezd ásni, akkor még kijuthat. Elérte a járat végét és eszeveszett ásásba kezdett. Kapart ahogy tudott. Érezte, hogy most az élete múlhat ezen. Néha meg-megállt, hallgatózott. Egyik ilyen alkalommal meghallotta, hogy nem messze tőle már a kutya is dolgozik. Megállt, megfordult és felkészült a viadalra. Az nem is sokáig váratott magára. Először a kutya orra tűnt elő, majd az egész feje. Ellenfele is megérezte, hogy itt harc lesz, ezért elkezdte kitágítani a lyukat, közben pedig hangosan ugatott.

Fent az emberek fejüket a földre hajtva hallgatóztak, hogy honnét hallatszik a kutya ugatás, majd ahol a legjobban hallatszott, elkezdtek ásni.

A tacskó már átfért a lyukon, de megállt és csak ugatott tovább feszítve a róka amúgy is pattanásig feszült idegeit. Nem mert egyikük sem kezdeni, mert túl szűk volt a járat. A róka érezte, hogy ásnia kellene tovább, de nem mert hátat fordítani ellenfelének, a kutya pedig nem érezte magát biztonságban a föld alatt. Aztán egyszerre mindketten meghallották a dobogást…

Fent már körülbelül egy méter mélyen jártak a fiatalok. Néha hallgatóztak, de egyre biztosabbak lettek benne, hogy jó helyen ásnak, mert a csaholás erősödött. Egyszerre egy gyökérbe botlottak. Nosza, elő a fejszét! – és nekiálltak átvágni az akadályt…

Ahogy meghallották a fenti hangokat, megmozdult bennük valami. A kutya érezte, hogy gazdái közelednek, bátorsága a kiásott centiméterekkel együtt nőtt, a róka meg érezte, hogy valamit tennie kell, mert most igazán nagy bajban van. Szinte egyszerre roppant egymásnak a két ellenfél. Hangos verekedés alakult ki. Forogni nem tudtak a járatban csak megpróbáltak minél jobb fogást találni a másikon – közben mély sebeket ejtettek egymáson.

Fent is hallani lehetett a tusát.
– Józsi, engedd be a foxit! – Béni már fogja, de nem bír vele. Adjunk neki segítséget. Mi meg igyekezzünk az ásással. Már nem kell sok, hogy elérjük őket. Csak óvatosan, rájuk ne szakadjon a föld!

A tapasztalt foxi az orra és a füle után haladva gyorsan megtalálta a verekedőket. Azonban a járat olyan szűk volt, hogy nem fért sehogy sem a rókához. Elkezdett ő is ugatni, ha már harcolni nem tud, valahogy le kell vezetni a feszültséget.
A róka megijedt az újabb hangra. Egy pillanatra elengedte a keveréket és megpróbált megfordulni, hogy valami kiutat keressen, de ez a pillanat elég volt az izmos tacskónak, hogy elkapja a nyakát. Rámart a kétségbeesett ravaszdi torkára és eldőlt a harc. A róka megpróbálta lerázni ellenfelét, de a bilincsek jól zártak és többé nem engedtek. Lassan kezdett elülni a csata zaja. A vörösbundás rúgott még párat, majd ahogy az Élet kezdte elhagyni megnyugodott… Már nem fájt a harapás, már nem érezte ahogy a tacskó elkezdi rázni, vonni. Majd szép lassan megtört sokat látott szemeiben a fény. Egy királlyal kevesebb uralkodik a környéken.

Ekkor hirtelen világosság támadt a járatban. Az emberek elértek idáig. Kitágították a lyukat, és kiemelték a tacskót. Hát nem nyújtott szép látványt szegény állat. Fején két helyen hosszú és mély seb húzódott, ez egyik füléről pedig lehúzta a bőrt a róka. De boldogan nyalta képen gazdáját. Érezte, hogy a tegnap esti rendezetlen ügy lezárult, hogy most valami nagyon nagyot tett és hogy szép jövő elé néz.

Az egyik fiú megfogta a foxit és újra megkötötte. Aztán mivel az ő jussa volt, a tacskó gazdája kiemelte a rókát is. Szép, egészséges kan róka volt. Csak az egyik füle hiányzott.
– Te Józsi, ez nem az a róka, amit két éve ez a foxi ugrasztott ki koslatáskor és apud megkeresztelte egy füllövéssel?
– De bizony, hogy az! A mindenit, hogy mennyire vágyott rá azóta is! Azt mondta, hogy addig jár ki, míg azt meg nem lövi.
– Hát akkor most már szögre akaszthatja a puskáját.
Kicsit még élcelődtek egymással, aztán nekiláttak beásni a gödröt. Hazaindulás előtt még körbeállták és tisztelettel vegyes örömmel, az ásástól fáradtan nézték a legyőzött vadat, majd pár perc után kutyástól, rókástul, szerszámokat összeszedve hazaindultak. Nem hagytak hátra mást, csak egy földkupacot, de lassan azt is be fogja nőni a fű.
És a hátuk mögött elkezdett fütyülni egy fekete rigó…

2008. december 22.