Németh Attila:
TAVASZI CSERKELÉSEK EGY ŐZBAK UTÁN

Börgöndpusztától távolodva megálltunk egy kukoricavetés mellett. Laci kivette a hátsó ülésről lőbotomat, én puskámat vállamra akasztottam és elindultunk cserkelő utunkon.

Combig érő búzában gázoltunk egy keskeny akácfasor mentén. Vetettem egy pillantást a börgöndi víztoronyra, majd kihúztam egy búzaszálat és a számba vettem. Édes íze és bő nedvessége még szomjamat is elvette. Északra kirajzolódott a Velencei-hegység vonulata, előttünk a fasor egyre szélesebb lett, és a távolban erdővé fejlődött. Az akácfák virágai szőlőfürtszerűen lógtak, illatkavalkádjuk összekeveredett a friss búzáéval. Az akácost helyenként bodzabokrok tarkították, ezek illatát is néha felénk hozta a légáramlat. A tavasz szépségéből mindent megtalálhattunk egyszerre; egy kis őzbak vadászattal fűszerezve.

Lacival aznap találkoztam először, egy éve dolgozik a Széchenyi Vadásztársaságnál. Számos helyen vadásztam már az országban, de erre az alkalomra, hogy lakhelyem körül hódolhassak szenvedélyemnek, három évet várakoztam.

Menetelésünk közben helyenként átláttunk az erdősor túloldalára, ott is hasonló nagyságú búza sarjadt. Elértünk egy szélesebb nyiladékot, innen alaposan átvizsgáltuk távcsővel a gabonát. Egy erősebb agancsú bak szökkent ki jó négyszáz méterre a búzából, tempóját tartva elillant az erdő rengetegében. Mindig ügyesebbnek bizonyult a vadászoknál, ezért még nem tudták lőtávolságra megközelíteni.

Egy sutát figyeltünk a zöld búzatengerben, csak a feje látszódott ki a takarásból. Lassan leereszkedtünk a lejtős nyiladékon, négy-öt méteres szintet mehettünk a lap aljáig. Sajnálattal kellett meglátnom, hogy egy ilyen gyönyörű környezetben is fellelhető a kihordott szemét. Hűtőszekrény és régi vashulladék maradványai csúfították a tájat. Út sem vezetett ide, ráadásul tíz kilométerre van egy ingyenes hulladéklerakó.

A szemközti búza szélében folytattuk a cserkelést. Megérkeztünk a kiszélesedett akácos kanyarulatához, ahol a fasor beleolvadt az erdőbe. Déli irányba az erdő vonalában haladtunk, enyhén emelkedett az ösvény. Megrezzentem egy pillanatra, amikor örvös galambok hangos szárnycsapkodásukkal hagyták el pihenőhelyüket. A fiatalos végén távcsővel néztem egy öreg akácfát, amelynek száraz ágán egy kakukk kakukkolt. Kisvártatva odaértünk az öreg fához, de a kakukk közeledésünkre félénk madárként hamar tovaszállt. Az erdőt Dinnyés felé kerültük, a déli széléhez érve sokáig figyeltünk egy hatos bakot. Közepes testű és korú őznek bíráltuk, agancsa nagyon világosnak, szinte fehérnek mutatkozott.
– Nem kell mindjárt az elsőt meglőni! – suttogta Laci.

A lelkem mélyén rendellenes trófeájú bakot akartam terítékre hozni. Valami megzavarhatta, de nem tőlünk ugrott el. Hátranézett egy pillanatra, majd nyoma veszett a mellette elterülő gazosban.
– Ez a bak már régóta tartotta helyét, az előző évben is itt alakította ki territóriumát – mesélte Laci.

Megközelítettük tanyáját, majd észak felé ballagtunk egy kétnyomos földúton. Az út szélén magányosan árválkodott egy sűrű lombú bodzabokor. Körülöttünk kisebb facsoportok biztosítottak búvóhelyet az apróvadnak. Szemet gyönyörködtető látványt nyújtott egy kisebb kőriscsoport, a bodzabokrok fészkéből kémlelték a Dinnyési fertőt. Laci említette, hogy elejtettek tavaly itt egy beteg bakot. Látszott, hogy korábban átlőhették kispuskával barkás agancsát, az elburjánzott szőrös bőr teljesen ránőtt szemére. Megváltásként érte őt a kegyelemlövés.

Az órámat sem figyeltem, talán két óra alatt kerültük meg az erdőt. Lankás kukoricavetésen sétáltunk vissza az autóhoz. A tábla felső részéről pazar látványként terült el alattunk a fertő festői szépsége. A vízfelület zöldes és sárgás színekben pompázott a tetején úszó algáktól. Madarak ezrei találnak itt menedéket és költőhelyet, néha feketedik a terület a libák sokaságától. Az alkonyat sejtelmes fényében pár kanalasgém húzott el felettünk.

A társaság fő bevétele a libavadásztatás eredménye, ezért a nagyvadakat a tagok hozhatják terítékre.

A következő vadásznapon hajnalban keltem, kicsit fáradtan ébredtem az előző napi sziklamászó triatlon küzdelmeitől. A házból kilépve komótosan sétáltam a telkünkön sorakozó fenyők árnyékában. A kapuhoz közeledve két tőkés réce reppent fel a telek aljában csörgedező patakról, majd áthúztak a szomszédságunkban található Bella tóra. Rövid időre megálltam a patak partján álló fűzfamatuzsálem mellett, éreztem a belőle áradó energiát. Két ember sem éri át hatalmas törzsét. Rendszeresen megmászom, kérge jó fogást biztosít a könnyed feljutáshoz. Első elágazásánál fél négyzetméteres placcot alkotnak ágai, ezeken szinte minden nap alkalmam nyílik megfigyelni a szaladgáló mókusokat.

Az aznapi vadászaton hirtelen környezetváltozás következett. Kicsit háborús övezetben éreztem magam, de izgalmas élményt adott egy erős agancsú bak taktikus megközelítése.

Az autót leparkoltuk Székesfehérvár határában, a régi orosz laktanya romos épületei mellett. Nehezen tudtam elképzelni, hogy találkozhatunk itt őzekkel, de úgy látszik a természet gyorsan visszahódítja birodalmát. Az épületek közelében cserkeltünk, mindenhol hiányoztak a nyílászárók, és a falak is düledeztek. Gaz nőtte be az egész környéket. Csőre töltött fegyverrel háborús katonának éreztem magam, kicsit nyomasztott is a látvány. Már csak az aknamező hiányzott... Laci mesélte élményeit, hogy mielőtt vadőr lett Pákozdon, szerződéses katonaként teljesített szolgálatot.

Jelezte, hogy él itt egy öreg, visszarakott bak, de csak két sutával találkoztunk. Ezek előlünk ugrottak fel az átláthatatlan bügéből.

Elértük egy vasúti sín vonalát, a talpfákon baktattunk Fehérvár irányába. Kelet felé kukoricavetés alkotta a mezőgazdasági területet, amelyet megszakított egy kisebb napraforgótábla. Belsőbáránd felé búzát vetettek, a vetést már a bárándi disznóskert zárta.

A térdig érő gabonában megpillantottunk egy bakot, világosbarna testét a napsugarak kiemelték környezetéből. A kedvezőtlen szél ellenére egész közel kerültünk hozzá. Még a szemrevételezés előtt megérzett minket, és magas szökkenésekkel távolodott a disznóskert felé. Agancsát csak hátulról láttuk egy pillanatra. Rendkívül érdekes trófeája lehetett, esetleg a rászáradt barkát néztük vízszintesen kinövő oldalágnak. Kísérőm még soha nem találkozott vele, de az elkövetkező napokban sem fedezte fel senki. Szellemként került elénk és az örök kíváncsiság maradt utána.

A sínpár jobb oldalán húzódó kukoricavetés búzára váltott, ebben is láttunk őzeket. A közvetlen megközelítésre nem gondolhattunk a takarás hiányában, de a fémpályát követve a búza szélében óvatosan rájuk cserkeltünk. Előre hajolva osontunk feléjük, amikor felemelték fejüket megálltunk, majd miközben legeltek, mindig haladtunk egy kicsit. Megfelelő közelségre csaltuk a távolságot, távcsöveinkkel gyönyörködtünk a jócskán négyszáz gramm feletti szabályos hatos agancsban. Felegyenesedtünk, mint másfél millió éve az Afrikából származó homo erectus, a homo sapiens őse. A verejték már folyt a homlokomon, a nadrágom megszáradt a hajnali harmattól.

Egyre melegebb lett az idő. A napraforgón átvágva indultunk vissza az autóhoz. Megfigyeltük a vetést, pontosan mindig ugyanaz a napraforgósor hiányzott. A túladagolt műtrágyától kiéghetett. A gép egyik hibás trágyaszórója okozhatta a problémát. Tovább haladva dögön találtunk egy rókát. A gazda felemelhette a vetőgépet, hogy ne akadjon el az elhullott tetemben. Ebbe a foltba nem is nőtt növény.

A harmadik nap délutánján a 62-es főút közelében állítottuk le az autót. Laci ismert itt egy nekem való bakot. A dimbes-dombos búzavetésben jól megtartotta helyét. Alig gyalogoltunk száz métert, és pisszentettem Lacinak:
– Ott áll a bak előttünk a dombon!

Törpejárásban bevetettük magunkat a közeli bokrok fedezékébe. Az őz is megsejthetett minket, mire Laci leszúrta a lőbotomat, őkelme már messze száguldott a határban. Céltávcsövemmel követtem mozgását, de már füttyszóval sem tudtuk megállítani. Visszaballagtunk az autóhoz, és továbbmentük Seregélyes felé. Az úttól pár száz méterre félreálltunk, és két erdősáv között egy kaszálón folytattuk a cserkelést.

Pár napja vághatták le a magas füvet. A légáramlatban terjedő közeli olajfa illatát keveredve éreztük a friss szénáéval. A kaszáló két oldalán a fák egy domboldalban csoportosultak. Kiszáradt folyómederre hasonlított a kanyargó rét. Általában hosszan kémlelhettük az árkot, de egyes elrejtett részei csak közeledésünkre tárultak elénk. A meder szélcsatornájában szemből simogatta arcunkat az üde levegő. Nesztelen lépteinkkel követtük kanyarulatait, majd felkapaszkodtunk a bal oldali gerincre. Innen a kilátás magáért beszélt. Hihetetlen csodákra képes a természet alkotó ereje. Pillanatra kibillentem egyensúlyomból, mikor Laci már felért a dombtetőre.
– Attila! Kint áll egy bak az erdő mellett! – biccentette meg kalapját.

Vigyázva Laci mellé ereszkedtem, puskámat és hátizsákomat elhelyeztem a fűben. Egy méterre a gerinctől kukoricavetés kezdődött. A bak elég nagy távolságra az erdő közelében csipkedte a hajtásokat. Bírálatra több időt szántunk, mert az őz ritkán emelte fel a fejét. Valahányszor szüneteltette az evést, agancsát mindig oldalról mutatta. Jobb szárát villásnak, hátsóág hiányosnak, bal oldalát szabályos hatosnak véltük. Laci még nem találkozott ezzel az őzzel, én annál jobban örültem lőhető abnormális agancsának.

Valamitől erős köhögés tört rám. Hamar visszahúzódtam a lejtő felé, nehogy a bak észrevegyen. Az inger csillapodása után még hosszasan figyeltük ténykedését. Megbeszéltük, hogy nekem minden szempontból megfelelő, és felkészültem a lövésre. Előre kúsztam a vetés széléhez, és hátizsákomra támasztottam puskámat. Kényelmes fekvő pozícióban helyeztem szálkeresztemet blattjára, végül elengedtem a lövést.

Hallottam a lövedék suhanását, majd a tompa becsapódást. A bak tűzbe rogyott a kukoricaszálak között. Leléptük a távolságot, százhetven méter körüli lövés lehetett. Agancsát kezünkbe véve együtt örültünk a nem mindennapi trófeának. Erős gyöngyözése növelte szépségét, melyet távcsővel nem is láthattunk.

Az elmúlt napok élményei már egységes képet alkottak bennem. Ismét nagyszerű emlékekkel gazdagodhattam.

2009. május 30..