Lakos Gergely:
TÉL VÉGI VADÁSZAT

Február 21-én, szombaton délután végre sikerült összeegyeztetnünk az időt a helyi vadőrrel, aki elkísért kilőni az ajándék gidámat. Végre megint őzre vadászhattam!

Nagyjából háromra értünk ki a terepre, és először autóval tettünk egy kört, hátha látunk valami mozgást. Nem sokkal azután, hogy kiértünk, észrevettem pár őzet a távolban, majd miután láttuk, hogy van egy gyengébb gida köztük, összeállítottut a haditervet: A terep nagyjából sík, amit egy út vág ketté. Az utat kb. háromszáz méteren keresztül kökény, feketenyár és galagonya szövevénye szegélyezi, majd száz méter tiszta terep (pont a saját földünk vége), utána pedig akácsor van. Az őzek a tiszta terep akácok felőli oldalán voltak, ezért mi a bokrok között próbáljuk meg belopni őket.

Mondanom sem kell, végig kúszva-guggolva tudtunk csak haladni, és olyan lassan, hogy úgy éreztük soha nem akar vége lenni a bokorsornak. Egy kb. harminc egyedből álló rudlit fogtunk ki, amiből jónéhány folyamatosan figyelt, mialatt a többi csipegette a hó alól kibújó rozst. A vége az lett, hogy fél óra kúszás-mászás után sikerült mintegy száz méterre belopnunk az őzeket. A kiszemelt gida lapockáján már rajta táncolt a szálkereszt, amikor felénk fordult. Puska le, várunk.

Pár perc múlva a gida megint jó helyzetbe fordult, újra célba vettem, de ekkor már annyira égett bennem a vadászláz, hogy – szégyen nem szégyen bevallom hősiesen –, elfelejtettem kibiztosítani. Ezért aztán amikor meghúztam a ravaszt, én lepődtem meg a legjobban, hogy a durranás helyett csak ennyit hallottam: Csettt! Persze az őzeknek sem kellett több, mint a villám, úgy ugrottak el, és már csak a hópor-felhőt láttuk, amit maguk után hagytak. Hát igen. Bravó Gergő! – veregettem meg a vállam mérgemben.

Ezek után úgy döntöttünk, hogy kiülünk lesre, mert az időnk már fogytán volt, és nem biztos, hogy a hónapban össze tudunk hozni még egy vadászatot. A vadőr srác már ki is választott egy lest, ami úgy helyezkedik el, hogy mögötte egy fenyves van, két oldalt akác allé, elöl egy tisztás, majd egy út, az út túloldalán pedig akácerdő. Mindez a szokásos kiskunsági buckákkal megspékelve, amik között úgy jöhet be a vad, hogy már csak a tisztáson válik láthatóvá.

Nem sokkal azután, ahogy elhelyezkedtünk, már hallani is lehetett valaminek a lépteit. Őz? Közelít… aztán elkanyarodik, és most már jobbról hallatszanak a léptek. Pár perc múlva egy suta tűnik fel a tisztáson, amit egy gida követ. A gida viselkedése elég furcsa. Túlságosan félénk, túlzóan óvatos (még egy őzhöz képest is). Ahogy kiérnek a tisztásra feltűnik egy másik suta is, és egyből nekirohan a gidának. Legnagyobb megdöbbenésünkre az a suta is elkezdi kergetni, amit követett. Néhány pillanat alatt elzavarták a félénk gidát a tisztásról.

Na, ez jól elment! – gondoltam magamban, pedig jó lett volna (a vadőr is bólogatott, hogy lőhető). Pár perc nyugalom következett, figyeltem a madarakat a keresőben, de aztán újra lépéseket hallottunk a hátunk a mögül. Óvatos, meg-megálló lépéseket. Persze rögtön a gida jutott az eszembe. Csak nem visszajött? De nem: nem derült ki, hogy mi volt az, mert hirtelen futásba váltott át és végig a hátunk mögött maradva elfutott, ott hagyva minket a fenyőillatú havas szürkületben.

Sok időnk nem volt mélázni a dolgon, mert feltűnt egy suta. Magabiztosan jött, a tisztás szélén megállt, várt egy kicsit, s mivel nem látott semmi veszélyeset, előjött az erdőből és elkezdte csipegetni nap hatására a hó alól kibújó fűszálakat. Őt figyeltük mindketten a keresőinkben és annyira lekötött ez a békés látvány, hogy szinte zaklatásnak vettük, amikor a semmiből előtoppant a most már magányos gida. A suta rögtön felszegte a fejét, ami elég volt a gidának, hogy újra eltűnjön, mi pedig újra a sutának szenteltük minden figyelmünket.

Jó tíz perceg figyeltük minden lépését, minden mozdulatát, mire egyszer csak megállt a legelészésben, és úgy, leszegett fejjel, figyelni kezdett előre egy bokor irányába. Én voltam a gyorsabb, én vettem először észre a rudit, ami ott lapult a bokor alatt és a sutát nézte. Térdemmel megböktem kísérőm combját, mire ő bólintott, hogy ha gondolom, akkor lőhetem. Több se kellett! Azonnal elfelejtettem a gidát, a sutát, de még a titokzatos zajokat is, egyből célba vettem a rókát. A ravaszdi azonban észrevehetett valamit, mert beljebb húzódott a bokrok közé, így nem mertem lőni.

Gondoltam rácincogok. Már csókoltam is a levegőt, ahogy az egyik ismerősömtől (kis közösségünk a virtuális világban egyszerűen csak Rókavész Petinek hívja) tanultam, de ebben a pillanatban emelte a szeméhez a keresőt a társam is. Több se kellett a felénk forduló ravaszdinak! Ahogy észrevette a mozdulatot, már dobott is egy hátra arcot. A hirtelen mozdulatra az őz is megijedt és elugrott.

„A fenébe!" – szakadt ki belőlem... Ma semmi sem akar összejönni? Mivel erősen szürkült már, rákérdeztem, hogy meddig maradunk még, mert lassan vége a céltávcső által meghatározott lővilágnak. „Még tíz perc és megyünk" – hangzott a válasz.

Újra belesüllyedtem a csöndbe, de nem sokáig élvezhettem a társaságban is körbevevő magányomat. Újabb léptek harsogtak a hóban, most tőlünk jobbról. Vártunk egy kicsit, és ahogy kiért a tisztásra, már négy üveglencse figyelte a gida minden lépését. Szinte egyszerre suttogtuk: „Visszajött!"

Újra elfogott a vadászláz. Remegő kézzel, de óvatosan, miliméterről-miliméterre emeltem a puskát, és amikor a megfelelő pozícióban volt, óvatosan – végre hang nélkül – kibiztosítottam. Úgy, ahogy otthon gyakoroltam – zászlós biztosítónál ez nem könnyű mutatvány.

A gida beljebb lépkedett a tisztásra. Most, hogy már erősen sötétedett, egyre bátrabban szedte a lábait. Már-már attól féltem, hogy nem áll meg és nem jutok lövéshez, amikor kísérőm cuppantott egyet. A gida azonnal kővé dermedt, és végre megállapodott a szálkereszt is a lapocka mögött, ahol eddig kísérte. Ahogy meghúztam a ravaszt éles durranás hallatszott. Szinte nem is hallottam egy pillanatig, de hogy látni nem láttam – vagy nem emlékszem rá – az biztos!

Azonnal elfogott a kétely: Istenem, csak nem hibáztam?! Add, hogy ne sebezzem! De már hallottam is, ahogy kísérőm felém fordulva gratulált a szép lövéshez. Ezek szerint megvan? – kérdeztem tőle. „Persze. Ott van a rálövés helyétől tíz méterre." Most már nyugodtan szorítottam magamhoz a puskám, és végre felszakadt belőlem a sóhaj: megvan a gidám!

Nem sokat vártunk, lemásztunk a lesről, odamentünk a vadhoz, kísérőm pedig átadta a töretet. A telefon fényénél megkerestem a találatot – ott volt, ahova szántam. Fenyőgallyból törtünk neki utolsó falatot, egy kicsit álldogáltunk még fölötte csöndben, élvezve az estét, átélve az elmúlt pár percet, majd elvittük a kocsihoz. Hazafelé megbeszéltük, hogy amikor csak időnk engedi, kijövünk ide – hátha puskavégre kerítjük a ravaszdit is (amiért persze akkor is fájt a szívem, de így, hogy Diana kegyes volt hozzám, már nem is éreztem annyira rosszul magam).

Mivel se lámpa, sem pedig normális fényképezőgép nem volt nálam, így már csak otthon, az udvaron fényképeztem le a gidám.

2009. március 1.