Hó, hó, mindenütt. Gyönyörû szûz hó, lágy és bársonyos, puhán süppedõ. Mintha a tél ezer nyáj bárányfelhõt nyírt volna meg s annak a gyapját hintette volna szét erdõn-mezõn.
Ember, rabember, aki robotmunkád mellett folyton szabadságért esengsz s korláttalanságot sóvárogsz: most nézz szét idekint. Elõtted az egész szabad világ, fagyosan, megdermedve. Lásd meg most a szabad természet fiainak a szenvedését, amivel a korláttalanság gyönyörét meg kell fizetniök!
Négy hosszú téli hónap, aminek hossza-vége nincsen, ez következik most odakint. Teljes négy hónapja a hazátlan bolyongásnak, a sivár bizonytalanságnak, a máról-holnapra tengõdésnek — a folytonos nyomornak. S íme, esik a hó!…
Valami megmozdul a hóban a ballagó ember lába elõtt. — Nyúl ugrik fel a vackából s ijedten rugtat el, toronyiránt. Most legjobb az egyenes. Bújni se' itt nem lehet, se' ott. Hisz' még a hó se' volt elég jó!… Az ember megáll s megnézi a hóba mélyedõ lyukat, ahol a hosszúfülû elszállásolta magát. Ez bizony egyszerû. — Egyszerûbb már alig is lehetne. Semmi egyéb, csak egy hosszúkás lyuk, amelynek az oldalfala is hó, a feneke is hó. — Meleg hó. Hogyne volna meleg, mikor sem a vetést nem engedi megfagyni, sem a nyulat!
Egy pár vajú károg a bús fákon, s a varjúkárogás msszire elhallatszik; messzebbre, mint amennyirõl ezt a gyászos madarat meglátni. Nem itt kell megnézni ilyenkor a varjút, hanem a tanyák táján. Ahol százával gunnyaszt.Egyik a földön, a másik a háztetõn, a harmadik a kazlak valamelyikén, a negyedik a házra hajló akácfa ágán. Hol egyenkint, hol sokan együtt. És mind olyan püffedt, felfújt, mintha fekete gombóc volna. Olyan halálra vált, kiéhezett, elsanyarodott. Azt is alig tudja már mondani: kár! kár!… Így elhagyni magát csak a fekete varjú tudja. A szürke nem. Az szemtelenebb is, szívósabb is.
Itt a nagy hó. És hideg az éjszaka. Ezt sejteti a hold is, amint kétségbeejtõ fényességgel kezdi kidugni kísértetarcát a keleti ég alján. A tél csudálatos halottarcú holdja!… Nem igaz, hogy a hold nyáron is csak ilyen. Nyáron szelíd, jókedvû, ábrándos, szinte pajkos. A bárányfelhõkkel milyen bohó játékot játszik néha. Reszketve bújkál köztök, mintha félne, hogy elfogják, könyû palástjokkal leborítják, rabbá teszik, többé szabadon nem engedik. A hold ilyenkor csupa kívánatosság, csupa szépség. De télen egészen más. Télen a hold halott. Mozdulatlan, fagyos. Valaki, aki láthatatlan, felfelé tolja az égen; elõre-elõre! De azt õ nem tudja, nem is akarja; nem is bánja.
Tessék ezt elképzelni ott, ahol farkas van. Farkas már sokhelyütt nincs, ahol nagy erdõk kínálkoznának neki. De Máramaros még a farkasok igazi hazája; és a legszebb szarvasok is onnan valók. Tessék elépzelni a máramarosi telet, négy-öt hónapon keresztül, egyvégben, súlyosbítva a farkasok hadával. Amelyik szarvas ezt túléli és túléli mindaddig, amíg az erdõk királyának méltó dísze nem ékesíti fejét: az megérdemel egy — golyót.
Ott
kint, a síkon, sötét árnyék lapul a hóhoz,
úgy csúszik rajt, hasmánt, hogy ahhoz a fekete folthoz
közelítsen, amely a hómezõn mozdulatlanul várja
az éj múlását. A lopódzó árnyék
egy vadászó róka, s a fekete folt egy falka fogoly,
amely fejjel befelé fordulva, sûrûn egymáshoz
simulva melegszik, annyi helyen, hogy egy jókora szakajtókosárral
az egészet be lehetne födni.
A rókát finom szaglása csalja erre a sima-puha havon,
amelyen a legcsekélyebb zaj nélkül közeledhet.
Csakhogy van Isten, aki az ártatlanokat védi. A vörösbundás
hóhér elõl egy megriadt nyúl vágtat
egyenesen neki a gyanútalan fogolyfalkának s rémült
ugrással úgy toppan közéje, hogy ahány,
annyifelé kap szárnyra, s ijedt csirregéssel rebben
széjjel.
A fák
közt valami csillog messzirõl. Mintha a Szent János
bogarak közt is akadna már kísértetutat járó.
Fénylik valami, meg eltûnik a gyenge csillanás. Azután
megint jobban, mind közelebbrõl látszik. Egyszer csak
megvakkan egy éber házõrzõ, az erdõ
közepén.
— Itthon vagyunk — mondja a határjáró vadõr,
és füttyent a kutyájának. Bizalmasan enyelegve
egymással közelednek. Az ajtó nyitva; a tûzhelyen
hatalmas hasábfa ég, ropog. Az asszony ott áll az
ajtóban s erõs, szálas, szinte férfias alakjának
sötét körvonala látszik ahogy nekitámaszkodik
a falnak. Az arcából semmit se' látni, minthogy háttal
van a tûznek. De a hangja fiatal és meleg, amikor köszönti
az urát.
Odabent nemsokára virágos tavasz, meleg nyár van.