VADÁSZTÖRTÉNETEK

Szabó Árpád:
EGY TERELÉS EMLÉKEI

A hétvégén, hirtelen jött betegségembõl alig lábadozva, s bár még eléggé gyengén, de szívemre hallgatva, feleségem óvó és méltán féltõ szavai ellenére, részt vettem és elfogadtam egy Zalabéri terelésre szóló meghívást. Reggel, miközben készülõdtem, és feleségem korholó szavait hallgattam, eszembe jutott és elgondolkodtatott ez az elszántság. Feltettem magamnak a kérdést, te valóban normálisnak tartod ezt a helyzetet? Normális az, ha az ember egy enyhébb szívroham után három nappal elmegy az erdõbe vadászni?

Akkor is és most is úgy éreztem, hogy ez bizonyos mértékben, ha csak nem egészében, felelõtlenség volt részemrõl. Elsõsorban szeretteim és barátaim miatt, másodsorban meg a magam egészsége miatt! Mégis odahúzott a szívem. Érdekes, vadászni akkor vadászok, amikor éppen kedvem és idõm van. Terelésre, hajtásra is van bõven lehetõségem, ki sem tudom igazán használni a mindet, mégis valahogy minden ellenérv ellenére el kellet, hogy menjek. Ismerem a területet és jó esélyeket láttam az aznapi vadászatot illetõen.

A hivatásos vadász valamint a társaság elnöke igen jó munkát végzett. Idõben le lett zárva az érintet terület. Intenzív és célirányos etetéssel a vad a kijelölt sûrûkbe szokott és ott is maradt. A megelõzõ bejárás is arra engedett következtetni, hogy a disznók és szarvasok benn vannak a kijelölt erdõrészben. A hivatásos vadászt jól ismerem, most is elsõ látásra látszott magabiztos viselkedésén, nincs kétsége afelõl, hogy jó eredményekre számít. Kitûnõ volt már az eligazítás elõtti hangulat is, jó volt a szervezés, és az idõ is kegyesnek mutatkozott, habár a szél olykor-olykor megmutatta magát: – Hé, én is itt vagyok, én is vadászni akarok! –.

Barátaim, akik reggel értem jöttek, most is sokszor és aggódva kérdezték tõlem: – Hogy érzed magad? – Aránylag jól – hangzott a magabiztos válasz!

Fel voltam szerelkezve mindennel! Vadászszék, meleg ruha, forró tea, mobiltelefon és a nikkelezett önbizalom, mind-mind a birtokomban volt. Jöhetett hát a vadászat. Eligazításon, a már sokadszorra hallott és kötelezõ, de egyáltalán nem felesleges intelmek és tanácsok meghallgatása közben figyeltem a résztvevõ vadászok arcát. A kép vegyes volt. Volt, aki új vadászként, riadt szemekkel, de alig titkolt nyugtalansággal fogadta a nyitott léniákon leállóknak szóló figyelmeztetést, hogy összelövést, egyáltalán lövést egymás irányába ne tegyenek a vadászok. Voltak magabiztos, "régi motorosok" is, akik bizony nem igazán akceptálták a szerintük felesleges idõhúzást. A legtöbbünkön persze látszott az egészséges izgalom, ami természetes velejárója ennek az eseménynek.

A köszöntõk után, miközben egy kedves vadászhölgy, elnökünk felesége kiosztotta a kötelezõen elõírt narancssárga kalapszalagokat, nevünk felolvasása mellett kihúztuk a felállási sorszámainkat. Akik ismerték a területet, azok tetszési indexe azonnal leolvasható volt, akik nem rendelkeztek ilyen ismeretekkel, azok kíváncsian kérdezgették a kijelölt felvezetõket, mire számíthatnak?

– "Az egy jó hely, ez is jó, ott valószínûleg visszatörõ disznók, vagy csak szarvasok jönnek stb, stb, – hangzottak el a válaszok. A sorszámom kihúzása után már tudtam, hogy igazi "krémbe" juttatott a szerencse, Diána kegyeibe fogadott! Örültem, mert már azt is tudtam, hogy a lõállásom közvetlen közelében fogok leszállni az autóról. Egy lépést nem kellett gyalogolnom. Ez egyébként vadászéveim alatt eddig még soha nem fordult elõ velem, furcsállottam is egy kicsit.

A lõállásomat elfoglalva elém tárult egy frissen kitisztított fiatalos, hátam mögött szintúgy jól belátható sorok látszottak. A Tél megtette már hatását és gyenge erõvel bár, de kopasztani kezdte az erdõt. Ennek ellenére, még rengeteg olyan alacsony növésû bokor és cserje volt, amely mögött a disznók jó takarás mellett meglóghattak. Mindemellett a kitisztítás alatt álló fiatalos remek kilátásokra adott okot! Késõbb aztán, mint azt az én eredményességem is bizonyította, a kitisztított fasorok közé helyenként ledepózott nyesedékág viszont kiváló menekülési lehetõséget biztosított a disznóknak.

Jó takarás mellett ferdén, a tisztított fasorokhoz képest átlósan áttörve érkeztek a fiataloshoz, hol egyenként, hol párosával, néha többen is. Az elsõ disznó érkezését már jó elõre jelezték a madarak, majd én is és a jobbra tõlem leálló fiatal vadász is hallottuk közeledését. Egyedül jött és amint azt gondoltam, egy jól megtermett kan ugrott a teljes takarásból kettõnk közé, esélyt sem adva arra, hogy lövést adjunk le rá.

Egyrészt nem is lõhettünk volna, hiszen mindketten a nyiladékon álltunk, másrészt a bokrok és a nyesedékhalmok között egészen a nyiladék széléig csak a közeledését hallottuk, másrészt az átugrás után is a jól bevált taktikát követte, és a nyesedékek takarásában szépen elfutott. Egy elismerõ kalaplendítéssel nyugtáztuk méreteit, és teljesítményét. Egy kicsit irigykedve hallgatóztam, mikor hangzik el egy becsapódással járó lövés a mögöttünk leállók felõl? Nem volt lövés, a kan valószínûleg meg tudott szökni.

Jellemzõ az esetre, hogy a hajtósor hangjait mi még csak nem is hallottuk, jóval késõbb, mintegy fél óra múlva érkeztek felénk az elsõ hangfoszlányok. Ezt az esetet nem tartom rendkívüli esetnek a vadászéletem során bekövetkezett történések között, csupán okulásként írom le mások számára, hogy mint mindig, most is a meglepetés erejével, a vaddisznó rendkívüli életösztönével gyõzött le engem, a vadászt! Örülök neki!

A már említett emberi hangfoszlányok megérkezése elõtt, jól megfigyelhetõ volt az erdõlakók reakciója az emberi jelenlétre, és a készülõdõ eseményekre. Lõállásunk elfoglalása közben a varjak erõs nemtetszésüknek adtak hangot, arról már nem is beszélve, hogy "õkelme", az erdõ hírnöke, a szajkó, folyamatosan és rendületlen erõvel "osztotta az észt" minden élõ és mozgó erdei lakónak. Ebbéli tevékenységében az sem zavarta, hogy már mindenki tudott a "rossz" hírekrõl.

Merengésembõl a madarak hirtelen elröppenése riasztott fel. A közeledés hangjaiból egyértelmûen szarvasok jöttek, akik a nyiladék elõtt jó takarásban megállva figyelték a szokatlan jeleket. Két alkalommal is lett volna lehetõségem lövést leadni, de ebbõl az egyik alkalom egy tehén érdeklõdõ és eléggé óvatlan kimozdulása volt, amelyre fegyverem fel sem emeltem! Szabad szemmel is jól láttam a jól fejlett egészséges és kétségkívül vemhes tehenet. Ünõ volt vele, de õ olyan takarásban állt, hogy lövésre nem is gondolhattam.

Röviddel ezután pedig ismét egy ûnõ fejét láttam a célkeresztben pár pillanatig, de mivel az ûnõ feje mögött ott állt egy tehén is, így most sem lehetett szó, lövésrõl. Közben az események kezdtek felgyorsulni, lövések zaja, becsapódó lövedékek hangja jutott el hozzám, a szomszédomra is érkezett egy disznó közben és köszönhetõen a jó pozíciónak, illetve a fiatalember jó lõ készségének sikerült is a disznót egy lövéssel megállítania. Szinte perceken belül újabb disznók érkeztek a nyiladék felé, számomra sajnálatosan megint rossz pozicióban. Nem tudtam a nyiladékra lövést tenni, ahogy a szomszédom sem, bár mindketten észleltük, hogy a süldõt vezetõ koca, erõsen sebzett állapotban, lelassulva ugrott tovább! Szomszédomnak szerencsére az elfutó disznó egy pillanatra újból megállt és sikerült terítékre hoznia.

Késõbb a zsigereléskor beigazolódott a gyanúnk, az elõhasú koca bal elsõ lábba teljesen szét volt roncsolódva egy korábbi lövéstõl. Biztos vagyok benne, hogy ezt a sebzést nem élte volna túl. A jól elhelyezett blatt lövés viszont azonnali halált okozva, megszabadította õt szenvedéseitõl. Eszembe jutott közben persze az is, mi van akkor, ha nem áll meg erre a pillanatra a koca, mi van akkor, ha el tud a puskák elõl menekülni? Valószínûleg egy elvérzés okozta súlyos szenvedéses haláltusa várt volna rá.

Hirtelen újabb és újabb lövések zaja ért hozzánk, kisvártatva a szomszédomra újabb disznó érkezik. Jóllehet hallani az õt fogó kutya ugatását és a kutya fájdalmas jajveszékelését egy jól irányzott odavágás után .A szomszéd vadásznak Diána valamiért kedvezni akart, a disznó kijött egy tõle balra esõ tisztásra, és hátrafordulva várta a kutya újbóli támadását. Ekkor érte a lövés, amitõl azonnal tûzberogyott. Kalapemelésem tisztelettel fogadta ifjú vadásztársam. Közben, a terelõvonal odaért hozzánk, rövid információcsere után továbbmentek a mögöttünk lévõ erdõrész felé. Egy ideig még visszatörõ disznóra, szarvasra vártunk, de aztán telefonon lefújták a vadászatot.

Felszerelésem összeszedése közben ráeszméltem, hogy mennyire elfáradtam, szinte remegnek a lábaim, hiszen az odakészített vadászszékre rá sem ültem .A rám tört fáradság ellenére lementem gratulálni ifjú vadásztársamnak, segítettem neki a zsigerelésnél, majd a gépkocsira is felraktuk a disznókat és indultunk be a faluba a fogadónál elõkészített terítékhez. Beérkezve, és saját "rakományunkat" leadva, szembesültünk a közös eredménnyel. Nyolc disznó, 3 kan, 1 koca, 4 süldõ és egy szarvasûnõ fekszik a terítéken. Szép, és jó hangulatú vadászaton vettem részt, amely szakszerûségrõl, jól szervezettségrõl tett tanúbizonyságot .

A terítéknél tábortûz mellett tett jelentést a vadászatvezetõ, a vezetõség részérõl az ügyvezetõ köszönte meg mindenkinek a fegyelmezett magatartást és a vadászatot. Kedves kötelességének eleget téve elnök úr felavatta, az egyik fiatal vadászembert, aki élete elsõ disznóját lõtte meg Zalabéren. A ceremóniát követõen a vadászklub minden résztvevõt meghívott a vendéglõben ízlésesen megterített asztalhoz egy kellemes vacsorára és beszélgetésre. Sajnos ezen a vacsorán már nem vehettem részt, feleségem és gyerekeim értem jöttek és hazaparancsoltak az ágyba.

Mielõtt azonban elindultunk volna hazafelé, két kiskorú gyermekemnek, kisfiamnak és kislányomnak megmutattam a terítéket a tábortûz mellett. Láttam csodálkozó szemükben a vegyes érzelmeket, a vad iránti sajnálatot, ugyanakkor a büszkeséget is, amelyre, mint apjuk, én lennék az illetékes. Már az autóban hazafelé jövet, a kissé hosszúra nyúlt csendet kislányom halk és lényegre törõ kérdése törte meg:
– Apa, fáj még ezeknek a vaddisznóknak az, hogy lelõttétek õket?
– Nem, nem fáj már nekik kislányom – volt a rövid és nem igazán õszinte válasz!

SZABÓ ÁRPÁD
XII. 1.