VADÁSZTÖRTÉNETEK

 

Faragó Zoltán:
TÓKERTI TÖRTÉNETEK I.

Jó sorsom és valami véletlen a napokban elvitt a Cserhát szívében fekvő Tókerti Vadásztársaság területére – az itt esett, ez évi legnagyobb nógrádi gímszarvastrófeáról a „Bika a Bikamájról” című írásban számoltam be.

A 3666 hektáron igen szép, hetven körülire becsült gímszarvasállomány él, a vaddisznóé ennek a duplája lehet, a terület egy részének bejárása után látszik, őz is szépen van. A nagyvad – csekély zavarásnak kitett – fő élőhelyét egy mintegy ezer hektáros, zárt erdőtömb biztosítja, szélein rég felhagyott legelőterületekkel, öreg gyümölcsösökkel, szőlőhegyekkel, a völgyek aljában szántóföldekkel, néhol nádasokkal. A mezőgazdasági területeken négyezer fácánt bocsátottak ki az idén – a hosszúfarkú madarak persze nem maradtak egyhelyben, kisebb állományok kialakultak az erdőszéli élőhelyeken is. A kiváló vadállomány fenntartásában igen fontos szerepet játszik a vadföldgazdálkodás: a lehető legmagasabb színvonalon hetven hektárt művelnek az idén, jövőre pedig százötvenet terveznek. A vad téli etetése is kiemelt szerepet kap, de nem takarékoskodnak az állomány gondozására és a területen elvégzendő feladatok biztosítására a munkaerővel sem. Akárhogyan is van, öröm látni: a kiváló adottságokat kihasználva, a vendégvadásztatás mellett a 22 tagnak is lehetőséget adva, így is lehet gazdálkodni!

Végül szeretnék köszönetet mondani Nagy Zoltán úrnak, a Tókerti Vadásztársaság elnökének, egyben a Nagyvad-Hunting Vadászatszervező Iroda ügyvezető igazgatójának a szép élményekét és az alapos tájékoztatásért, nemkülönben a vadászat lehetőségéért.

Fácántyúk

SZÉTNÉZÜNK A FÁCÁNOSBAN
Vasútvonalon innen, főúton túl, valahol Magyarnándor és Becske között gyűri a métereket a terepjáró a cserháti földúton. A völgyek aljában akad egy-két sárfolt, néhai pocsolyák nyoma, de az út száraz, jól járható, látnivaló meg bőven akad! A területre négyezer fácánt helyezett ki a területen gazdálkodó Tókerti Vadásztársaság. A csibék mostanra szépen kifejlődtek, s itt is, ott is látható az útszélen egy-két tarkatollas kakas, barnás színű tyúk – sőt, mivel már esteledik, az etetők környékén tucatszám gyülekeznek a hosszúfarkú madarak.
– Heten őrzik őket – mondja kedves vendéglátóm, Nagy Zoltán. – Sok fáradság volt velük az elmúlt hónapokban, előfordult, hogy egyetlen róka több százat pusztított el közülük, mire sikerült meglőni...

Hegynek fel, völgynek le igyekszünk tovább a kukoricások, napraforgótáblák, meredek, cserjésedő legelők, erdősávok és -foltok között.
– Lekerítettük a vadföldnek ezt a résztét – mutatja Zoltán egy helyen a műanyag hálót az út mellett – A héják megtanulták, hogy, ha megijesztik és a hálónak ugratják a fácánokat, akkor könnyen megfoghatják…
Bizonyítja ezt úgy negyven méterenként egy-egy tépés nyoma, ami a ragadozó csőrmunkája után maradt a területen.

Vendéglátóm hirtelen fékez, és a szemközti domboldalban álló magasles tetején mutatja, hogy ott figyel egy ragadozó. Első ránézésre a testtartása után ölyvnek vélem, de aztán a távcső elárulja a héját. A ragadozó nem sokáig hagyja magát nézegetni, elrúgja magát a les tetejéről és alacsonyan, a kukoricatarló felett, gyors szárnycsapásokkal elrepül.

Látunk aztán a vadföldek közötti legelőkön jó néhány vaddisznóváltót, megnézünk egy automata szórót, az út mellett egészen közelre bevár egy hasmenéses őzgida – közben pedig hosszúfarkú madarak mindenfelé. Nagy élmény a területet látni ezzel a mesebeli fácánbőséggel – de van itt más is!

Kedves vendéglátóm, Nagy Zoltán a Tókerti Vadásztársaság elnöke, egyben a Nagyvad-Hunting Vadászatszervező Iroda ügyvezeteő igazgatója a terület egyik magaslesén

RUDLI ÉS RUDI
Megnéztük a fácánost, mennénk a lesre, de a Balassagyarmat-Aszód műútra kanyarodva szinte azonnal hat szarvast veszünk észre egy kukoricatarlón! Mivel a tarvadat lőni kellene, Zoltán gázt ad. Egy perc alatt a vadászháznál vagyunk, ahol beiratkozunk a területre – Katona-erdő a neve, ha jól emlékszem – aztán már megyünk is visszafelé. A hat vad még mindig ott áll, ahol pár perce láttuk őket, sőt, mintha még két őz is lett volna előttük a hajlatban.

A domb mögé kerülve leállunk, kiszállunk, betöltöm a puskát, fejemre csapom a kalapot, Zoli hozza a keresőtávcsövét és a szaktudását, aztán az eléggé rossz, kissé forgolódó oldalszélben rácserkelünk a rudlira. Egy hajlatban állnak, ez ad némi reményt, hogy lőtávolra lopódzhassunk. Elsőként a vezértehén fejét vesszük észre: jó száz méterre van.
– Majd a vállamra támasztod a puskát – súgja vendéglátóm, aztán leguggolunk a kökénybozót szélében, hogy a vad ne lásson bennünket.
– A legkisebbet lődd! – teszi még hozzá Zoli, aztán várunk.

Közben egy szürkebundás hát mozdul előttünk a tarlón – mekkora nyúl! Nézem jobban, hát egy már téli szőrben lévő róka! Közben a vezértehén feje felénk fordul, látni szép, nagy füleit… Aztán a szelet is a tarkómon érzem... Mellettünk ekkor valami szöszmötölés hallatszik a kökénybozótból, mellé egy-kis csörtetés is... Pár méternyire lehet csak a zaj okozója. Felőle viszont jó a szelünk…

A rudli megugrik a következő pillanatban, a szarvasok a hajlatból a dombtetőnek tartanak. Felpattanunk erre, már célzom is Zoli válláról a legkisebb vadat, a vágyott borjút... Mire azonban felénk figyelve megállnak, már háromszáz méter felett vannak. Ráadásul a domb gerincéről néznek vissza, mögöttük pedig a forgalmas út vezet. Mindegy, ilyen távolságra úgysem lőnék.

Aztán látom ám, hogy két őz követi a megugró szarvasokat, de végig a hajlatban futnak a kökényesig, majd a róka fogja menekülőre a dolgot: Rudi barátunk tesz egy kis kört a tarlón, végül a bokrok közé pattan ő is. Közben a cserjék közül egy nagy fújás és némi csörtetés hallatszik – a még sötétedés előtt kifelé igyekvő disznók visszafordulnak!
– Két tehén, egy borjú, három spíszer bika – sorolja Zoltán a rudli behatóbb vizsgálata után. Még mindig a szeme előtt a keresőtávcső. – A disznók is már jöttek volna kifelé. Legalább hárman voltak...

Mennyi minden egyetlen dombhajlatban! Hálás vagyok a szarvaslövés lehetőségéért, ami ugyan csak lehetőség maradt, de nem rajtunk múlt. Aztán az jut eszembe, hogy a legtöbb hasznot a róka elejtésével hajtottam volna: közel esik a fácános.

A nap bíborkorongja éppen akkor éri el a horizontot, amikor visszaülünk a terepjáróba és elindulunk újabb vadászesélyek és élmények felé: hosszú még az este. (FOLYTATJUK)

Faragó Zoltán, 2007. X. 21.
diohej@psnet.hu

 

 

 

 

Várjuk a vadászok, hivatásos vadászok beszámolóit.
Tel.: (30)-343-4558; Fax: (1)-788-0390; e-mail: szerkeszto@vadaszat.net