Faragó Zoltán:
TÓKERTI TÖRTÉNETEK II.

ÚJHOLD A TÓKERTBEN
Völgykatlan aljában, öreg diófa mellett, meglehetősen sűrű erdőben áll a tókerti magasles – az egész vadásztársaság innen vette a nevét. Azt kértem vendéglátómtól, hogy, ha lehet, egyedül ülhessek ki – szeretem az erdei magányt, a vadra való várakozást, ami sosem unalmas az éjszaka különös neszeinek, a csendet néha megtörő, szívdobogtató hangoknak köszönhetően. Ezek még félálmából is felriasztják és ember, s akár órahosszat is izgalomban tartják…

– Lőhetsz bármilyen disznót, de kocát lehetőleg ne – figyelmeztet Nagy Zoltán a leslétra alsó fokán állva a búcsúzáskor.
– Rókát?
– Itt ne! – aztán nagy kalappal kíván és pillanatok alatt elnyeli léptei neszét a távolság.

Világos van még, jól látni a környéket. Előttem a szóró, s amerre ellát az ember, erdő. Az igen gyenge légmozgás – úgy érzem – szemből, a szóró felől érkezik. Felveszem a pulóvert, a kabátot, mindenhová magammal hurcolt, ócska hálózsákomat a padra terítem. A sötétre számítva már most felteszem a lámpát a puskára, ne kelljen később fölöslegesen világítani és zajt csapni miatta.

Alig telik el húsz perc, valami már csörtetve közeledik szemből! Hangtalanul a mellvédre támasztom a puskát... Nemsokára az avarcsörgés bal kéz felől mellém ér, nagy horkantás hallatszik – nincs harminc méterre, de a lombjaikat még tartó fák között nem látom. Viszont most már biztos, hogy disznó! Az avarcsörgés tovább halad az oldalban, még percekig hallani, amint meg-megállva lefelé halad, majd hirtelen riaszt egy őz. A disznó már a hátam mögött van, ahonnan nem jön vissza. Gondolom, rátalált a leshez vezető úton a nyomainkra és szagot fogott.

Aztán egyre sötétebb lesz, a szórón egy darabig még szinte világító kukorica is belevész apránként az őszi estébe. Már nem látom a legközelebb álló fák törzsének körvonalait sem, majd a puskacső vége is eltűnik, végül olyan vaksötét lesz, hogy a puskaagyra szerelt lámpa körvonalait úgy harminc centiről éppencsakhogy sejteni lehet!
Igaz is: ma van újhold.

Némi szöszmötölés, egy kis zörgés, kétszer őz, kétszer szarvas riaszt a közelben. Nem sokat, csak egyet-kettőt böffentenek, meg néha egy kis avarcsörgés is hallatszik, de vad nem jön. Az elmúlt napokban már fagyott, a földre hulló száraz falevelek ropognak minden lépésre, akármilyen sötét is van, meghallanám az érkezőt.

Aztán egyszercsak mintha kétszer egymás után kukoricaszem roppanna a szórón, meg egy kis avarcsörgés is párosul mellé…
A puskát célra tartva felvillantom a lámpát, de a szóró mögött pásztázom az erdőt – a sötétségben elfelejtettem, hogy milyen közel is van! Mire megtalálom a fénycsóvában a kiszórt kukoricát, már nagy a csend a Tókertben.
Mi volt itt? Disznó? Borz? Vagy őz? Ki tudja.

Eltelik másfél óra mozgás nélkül. Este kilenckor megbeszélésünk szerint telefonálok Zolinak, mondom, hogy jó ideje nem hallok semmi. Két perc múlva ott van értem a terepjáróval.
– Ha kilencig nem jön itt vad, már nem érdemes várni – vigasztal. – Sok év tapasztalata…

Említem a korai disznót, mire bólogat:
– Van itt egy öreg kan. Körbejárja a szórót, mielőtt rámenne…
Alighanem őt hallottam hát szöszmötölni és horkantani alkonyatkor! Mit lehet ehhez még hozzátenni? Ha az ember elmegy vadászni, akkor legalább esélye van a vad elejtésére – feltéve, hogy egyszer az öreg kan fog ki rossz napot…

VÉRVÖRÖSEK
Sötét van még, amikor Galibapusztáról elindulunk, de még akkor is csak a csillagok fénye világít, amikor a magyarnándori beírókönyvbe bevéssük a megfelelő rubrikákba, amit ilyenkor kell. Közben pedig szarvasbőgést hallunk! Aztán másodszor is, harmadszor is…
– Október közepe van, de tart még – mondja Zoli. Látni rajta, örül, hogy legkedvesebb vadjának nászidőszakából még hallunk valamit.

Aztán kocsival lemegyünk a Szandai-patak völgyébe, onnan megindulunk a folyásiránnyal szembe, meg-megállva, nézelődve. Egy helyen szarvasok ugranak meg előlünk a sűrűben.
– Megkerüljük a hegyet, ott még látjuk őket! – int Zoli. A szomszéd völgy aljában folytatjuk utunkat. Egyszercsak az út jobb oldalán csörtetést hallunk, újra szarvas menekül közeledtünkre, de megpillantanunk nem sikerül, pedig már világosodik.

Cserkelünk még pár száz métert, amikor újabb rudli kerül elénk! Most már látjuk is őket, tehenek, ünők, borjak – vannak vagy tízen – s még a lélegzetem is elakad, amikor Zoli mutatja a velük járó hatalmas bikát! A reggeli pára némileg takarja őket.
– Micsoda bika! – suttogja kísérőm. – Nem láttam még!
A látvány még őt is izgalomba hozza, pedig neki mindennapos az ilyen.

A bika agancspárja valóban hatalmas, a koronát mindkét száron legalább négy-négy, igen hosszú, fehérre fent ág alkotja – de korántsem biztos, hogy jó száz méterről a sűrű reggeli párában mindent látunk!
– Ha nem haragszol… Ne most lőjünk borjút közülük! Nem akarom őket zavarni…
Haragudni? Hiszen én vagyok adósa az élményekért, a vendéglátásért!

Távcsövezünk még pár percig, amikor Zoli megcsóválja a fejét.
– Becsapott a pára, kilenc kiló legfeljebb! Jégághiányos is… Lőjj egy borjút!
Rázom a fejemet, hogy nem akarnék kárt tenni…
– Öregedhet még vagy két-három évet is ez a bika! Nyugodtan lőhetsz!
Már le is támasztotta a lőbotot, jó száz méterre pedig, némileg a gaz takarásában kinn áll egy borjú. A vezértehén azonban már észrevett bennünket, megindul az erdő felé, a nagy bika megy utána, de a borjú még vár…

Hogyan, hogy nem, eldördül a lövés. A pára megtévesztő, a derékig érő gaz takar, kísérőmmel pedig összenézünk, mert volt becsapódás, a borjú nem jelzett… Várunk hát jó darabig, aztán megvizsgáljuk a rálövés helyét. Néhány kicsi, piros gyermekláncfűlevél és a zsidócseresznye narancsszínű termése alaposan megdobbantja vagy kétszer a szívemet – de bizony hiába nézzük át alaposan újra és újra az erdőszélt, sehol semmi.

Hibáztam. Éreztem a rálövés pillanatában is, most meg már valahogy tudni vélem – mindenesetre a lelkiismeret az eset óta is meg-megkérdezi időnként: „Biztos vagy benne?”. (FOLYTATJUK)

Faragó Zoltán, 2007. X. 25.
diohej@psnet.hu