Faragó Zoltán: Tókerti történetek III. (vadásztörténetek)

PÁRAGOMOLYAGOK A JURASSIC PARK FELETT
Felkapaszkodunk a sűrű akácoson keresztül vezető, meredek cserkelőúton a domb gerincére. A túloldalon elvadult, hatalmas borókákkal, galagonya- és vadrózsabokrokkal benőtt legelő húzódik, egyik kis tisztásán nemrég felújított magasles áll. Cserkelés közben egyszercsak Zoltán távcsövezni kezdi a jobb kéz felé eső domboldalt.
– Ott vannak a szarvasok – mondja. – A gerinc alatt áll a bika!

Valóban, ha nem is akkora, mint amit az előbb a völgy aljában láttunk – bár ez is hét kiló körüli lehet, s terelget vagy tíz tehenet. Légvonalban úgy 300 méterre vannak, ha a bozóton és a völgyön keresztül oda kellene menni, a háromszorosa volna...

Felülünk a magaslesre, s amíg arra várunk, hogy a szarvasok közelebb jöjjenek, van idő a beszélgetésre. Néha azért összenézve elhallgatunk, merthogy párszor bőgést hallunk a szomszéd völgyből! Hiába ballag október közepén túl a kalendárium, csak tart még az utóbőgés, a szarvasnász.

Amikor pedig elszáll a varázs, amivel az orgonáló bikák hangja babonázza néhány pillanatig a vadászszíveket, folytatódnak a történetek. Vendégek emlékezetes esetei elevenednek meg: például fölülről látunk egy kaszálót, aminek a törzsvendégek körében Jurassic Park a neve. Ugyanis egyetlen este negyven felett számoltak ott disznót, s lévén épp’ búgás ideje, a – persze már süldőnyi – malacaikkal járó kocák kegyeire hatalmas kanok, valóságos ősállatok vágyakoztak. Egy német vendégvadász két óriásra is rálőtt, de egészen közelről sem talált célba. A vadászat után aztán azon kesergett, hogy valóságos Jurassic Park közepén ült, mégsem ejtett el semmit. Később kiderült, hogy a gyerekei elállították a céltávcsövét.

Egy kis tisztást is látni innen, amelyiken két nap alatt, pontosan ugyanott két nagy kan is esett, nem is akármilyen körülmények között – az egyik végül aranyérmes lett.
– Száz méterre szoktak bejönni a szarvasok, itt töltik a nappalt – mutatja a szemközti oldal alsó részét kísérőm. – Oda lehetne lőni…

Időközben néhány, a horizonton úszó felhőt és kondenzcsíkot rózsaszínre festve a Cserhát dombjai fölé ér a nap – ekkor azonban a rézparti víztározó felől sűrű páragomolyagok indulnak meg felfelé a völgyben. Percek alatt egy-két száz méternyire zsugorodik a láthatár, eltűnnek szemünk elől a még mindig a dombtetőn álldogáló szarvasok.
– A pára segít a bikáknak abban, hogy megöregedjenek – jegyzi meg Zoli.

Aztán hiába várunk, a fehér gomolyagok igen eredményesen rejtik el a vadat – bár néha, amikor a szél megkönyörül rajtunk, pár pillanatra, esetleg egy fél percre még láthatjuk őket. Viszont közelebb nem jönnek, rájuk cserkelni nem lehet, hát csendesen visszaballagunk arrafelé, amerről jöttünk. Akármi, akárhogyan is volt, különleges, szép reggel volt ez itt, a Jurassic Park felett!

Őzek a kora reggeli párában a les előtt
(A SZERZŐ FELVÉTELEI)

BIKA A SZÁLKERESZTBEN
Késő délelőtt van már, valahol a faluban a mozgó húsbolt hangosbemondója a karaj kilónkénti árát kiáltja világgá, néha egy-egy munkagép pöfögése, az aszódi vonat zakatolása hallatszik idáig – aztán beérünk a tókerti völgykatlan aljába, ahová már nem jutnak el a „civilizáció” hangjai – előnyére a helynek.

Innen egy akácosban cserkelünk fölfelé, egy-két éves vágás, embermagasságú sarjakkal – tápértéke a hozzáértők szerint vetekszik a lucernáéval. Már jó darab utat megtettünk, amikor egyszercsak tőlünk jobbra mozdul valami a hegyoldalban… Zoltán összecsapja a lőbot két szárát, mintha bika verné agancsával a fák törzsét, aztán azonnal le is támasztja, hogy alkalomadtán lőhessek…

Előttünk, talán hetven méterre, egy tehén áll kinn a borjával egy ritkásabb részen! A lőbotra támasztom a puskát, megcélzom a borjút, de háttal van, a tükrébe mégsem lőhetek… A következő pillanatban azonban az anyjával együtt ellép valamerre a sűrűben. A helyükön azonban megjelenik egy bika! Fiatal, villás agancsú, lőhető – csakhogy a meghívás nem rá szól.
Aztán vagy száz méterrel feljebb másik bika áll ki egy nyíltabb részre! Ez már jóval nagyobb, erősebb agancspárt visel – viszont ez is csak villás.

Zoltán segédeszköz nélkül, páratlan élethűséggel utánozza az epekedő szarvastehén hangját! Nem is megy a bika sehová, csak figyel felénk. Megnézem hát a céltávcsövön keresztül – Istenem, már ez micsoda élmény, trófeás vad a szálkereszten!

Gyönyörködünk a bikában, amíg el nem megy, aztán egy másik ritkásabb rész alatt várunk, hátha kijön egy borjú vagy egy tehén. Mozdulni azonban nem mozdul már semmi.
– Ezt a két fiatal bikát sem láttam még – vallja be Zoltán. – A ma reggeli négyből csak egy volt ismerős, pedig szinte mindig a területen vagyok!

A vadászatnak vége, már kilenc óra is elmúlt – ehhez képest csoda, hogy még mindig nem feküdt el a vad. Amellett, hogy utóbőgés van, látszik, hogy odafigyelnek rá, szükségleteiről gondoskodnak – cserébe pedig a vadászat nagyszerű élményét és eredményeit kapják. Más pedig mi kellhet még egy területen?