Dr. Czinege Zoltán:
ZALAI ÚJJÁSZÜLETÉS

2007.09.22. Valahol Zalában
Reggel korán indultunk a lesre, pontosabban felé. A kocsiba beszállván betöltöttem a fegyverbe a lőszereket, lejjebb tolva a legfelsőt, ráhúztam az ismétlőt, lényegében csőre töltés nélkül, s még biztosítottam is. Ennek a később lesz jelentősége. Az előző napi motoros zavarás miatti csonka, majd bőgésben nem dúskáló másik les után azért bizakodva foglaltuk el helyünket.

Még teljesen sötét volt, így nem igazán láttunk semmit, csak nagyjából ítélhettem meg, hogy előttünk egy tisztás terül el. Hamarosan rákezdték a bikák, minden irányból hallatták bőgésüket. Mintha közepére ültünk volna éppen a fenséges erdei koncertnek. Hol előttünk, hol mögöttünk harsant fel tekintélyt jelző morajló kiáltásuk. Közben időnként a jellegzetes terelés hangja is megütötte a fülünket. Távcsővel próbáltuk keresni a bikákat, de nem mutatkoztak, még közeledésükről sem árulkodott az erdő. Pedig nagyon jól esett volna vágyakozó lelkemnek. Bizonyára el is árulta izgalmam a testemen átfutó remegés, ami szinte mindig a hatalmába kerít ilyenkor, s most is, amikor rá gondolok.

A lágy szellő nesze s a potyogó makkok csaptak be időnként minket, majd a bőgések varázsa billentett vissza a valóságba, a lassan enyhülő homályba. Kísérőm időnként a dohányfüsttel ellenőrizte a szelet, mely ingadozásával elég szeszélyesnek mutatkozott. Egy ideig nem is volt vele gond, de utána kezdte a szagunkat rossz irányba vinni, mire egyből alábbhagyott azon a tájékon a bőgés.

Egyik oldalon a rudli viszonylag közel lehetett, hallottuk is a bőgés mellett a terelt tehenek, borjak hangját is. Egészen közelinek tűnt a csörtetésük. Reménykedtünk, ám nem mozdultak jobban felénk, pedig már a fegyvert is kereste a kezem, ami újdonság volt, hiszen addig csak a távcső irányába volt módja mozdulni. E játékkal telt lassan az idő, miközben kezdett pirkadni.

Ahogy világosodott, kezdtem mind jobban kivenni az előttünk terülő tisztást, azonban bezavart az ekkorra már tejesen kavargó szél, így hamarosan lejöttünk a lesről, nézelődtünk, hallgatóztunk. Legnagyobb örömünkre a tisztás irányából hallottuk a bőgést, így el is indultunk arrafelé. Egyrészt óvatosan, valamint sietve is, már amennyire, ilyenkor lehet. Bár még csak olvastam róla, de hasonlíthatott a fajdkakas beugrásos vadászatához, csak itt a bőgés felhangzásakor indultunk meg fürge léptekkel, majd megálltunk az elhallgatásakor.

E szeszélyes játék addig tartott, míg ismét fel nem harsant a bika remegtető, vágyakozást keltő hangja. Ekkor ismét megindultunk abba az irányba, ahonnan sejthető volt az elkövető, mi pedig zavartalanul loptuk a távolságot. Az erdő fái mögött egyre közelebb sejthettük jelenlétét, de látványával még nem ajándékozott meg. Viszont a hangerő, amikor rázendített, egyre erősebb volt, szinte beleremegett az erdő a közelünkben. Az izgalom is egyre jobban a hatalmába kerített, levettem a vállamról a fegyvert, hátha szükség lesz rá rövidesen.

Már teljesen izgalomban voltam, olyannyira hatalmába kerített az utóbbi pár perc. Reggel álmodni sem mertem volna, hogy cserkelve fogok közelébe jutni egy bőgő bikának. Főleg, hogy ennyire. Bár még nem láttam, de tudtam, éreztem, hogy itt van a közelben. A kísérőm is egyre óvatosabban lépkedett, egyre gyakrabban tekintett a fák közé abba az irányba, ahol sejthető volt az elkövető. Én intésére óvatosan követtem. A következő lépés után intett, hogy onnan lőhetem, s támasztotta is a célzóbotot.

El lehet képzelni mi zajlott le bennem, miközben odaértem, s célzásra emeltem a fegyvert. Viszont a céltávcsőben nem láttam semmit, mire illeszthettem volna a keresztet. Csak a sűrűt láttam, valamint a jellegzetes bikaszagot éreztem. Látván tanácstalanságom kísérőm kicsit billentett a boton, ekkor megpillantottam a szép fejdíszű agancsost. Épp felénk fordította a fejét, így az izgalmam csillapítására nem sok idő maradt. Nem is vártam sokáig, amint a blattjára illesztettem a keresztet lőttem. Pontosabban csak lőttem volna, mert mindössze egy csettenésre futotta próbálkozásomból.

Kiderült, hogy úgy hagytam a fegyvert, ahogy biztonsági okból a kocsiba beszálltam, a lenyomott töltényre ráhúzva az ismétlőt, tehát gyakorlatilag töltetlen fegyverrel vártam a bőgő bikára. Meg is lett az eredménye, pontosabban az eredménytelensége.

Kísérőm jókora legyintéssel konstatálta feledékenységem. Persze a bika egyből megindult a csattanás hangjára. Lövésre nem is gondoltam ezt követően, csak sóvárogva tekintettem kecses futását szemlélve, míg el nem nyelte fejedelmi lényét az erdő jótékony sűrűje.

Megjegyezte kísérőm, hogy ez a bika most itt újjászületett. Persze bizonyára más, számomra nézve kevésbé kedvező gondolatok is járhattak a fejében. Ebből diplomatikusan annyit jegyzett meg, hogy képes vagyok a bőgés közepén helyet foglalni, valamint utána egészen közelre becserkelni egy szép bikát töltetlen fegyverrel. Kicsit bosszankodtam, de inkább a humoros oldalát láttam ezt követően. Talán most ezt szánta nekem Hubertus. Élményben úgy érzem egészen rendkívüli volt, ami ezen a reggelen megadatott nekem.

2007. október 1.